– Négy!!! – kurjantott fel a húgom, és egy ablakra mutatott lelkesen. – Nekem már ez a negyedik! De tényleg!
– Én már láttam ötöt is, csak nem szóltam – bólintott rá bölcs nyugalommal a nővérem.
– Jó, de csak a karácsonyfa ér! Az ablakba kiakasztott égő nem számít! – pontosította újra a szabályokat húgocskánk.
– Tudjuk. És csak a színesek. Mi is így számolunk – nyugtattuk meg kórusban.

***

Azokon a régi karácsonyokon, amikor az ünnepi vacsora az egyik nagymamánknál volt, eleinte busszal, majd amikor már autó is került a családunkhoz, azzal; hosszú utat tettünk meg hozzájuk a néptelenné váló Budapesten. Ilyenkor, hogy elüssük valamivel az időt, színes égőkkel díszített karácsonyfákat számoltunk. Akkoriban a színes égősor még újdonságnak számított, így nem is volt olyan könnyű feladat észrevenni az ablakokban, a függönyök résein át ezeket a ritka különlegességeket. Bár a nyertes sosem kapott jutalmat, mivel a valódi karácsonyfa elfeledtette velünk, a keresés és megtalálás öröme minden évben újra felizzította a lelkesedésünket, a kincsvadászat hosszú éveken át fontos része maradt az ünnepnek.

A XX. század hetvenes éveiben jártunk ekkor. Régen volt. Vagy talán nem is annyira? Hiszen a karácsony boldogsága mindig, minden korszakban ugyanakkora. Akkor is, ha újdonság még a színes égő, és akkor is, ha az ünnepnek mára már magától értődő része.

De mi is valójában a karácsony boldogsága? És igaz-e, hogy minden korszakban, mindenkinek ugyanakkora ez a boldogság? Hiszen a világon ma is élnek olyanok, akik számára karácsonyeste nem a karácsonyfaégő, de a fegyverek, esetleg épp egy légitámadás rémületes fényei világítanak. Számukra vajon mi a karácsony üzenete? Lehet-e ilyenkor üzenete egyáltalán?

***

Míg vannak, akik a háborúk és fegyverek árnyékában kénytelenek egy félelmetes, sivár ünnepre gondolni, másoknak az ajándékokra való boldog rácsodálkozás helyett éppen azért marad az elégedetlenség keserűsége, mert nekik olyan mérhetetlenül sok jutott. Annyi és annyira megszokott már az ajándék, hogy annak igazán örülni sem lehet. Már nincs az az élmény, nincs az az ajándék, ami a jóléti elárasztásban elkényelmesedett, megcsömörlött gyerkőcöt – vagy éppen felnőttet – örömre sarkallná. A hála helyett a „miért nem az a másik típus”, „ez nem is az én színem”, „van már ilyenem, mit kezdjek vele” – elégedetlensége tör elő csupán.

***

Néhány hete Dél-Angliában, az óceán partján töltöttem néhány napot. Az ott élő gyerekek kedves szórakozása a kavicsok közötti seeglass gyűjtése. Hogy mi az a seeglass? A tengerüveg? Olyan különleges, új természeti képződmény, hogy a szó az angol–magyar szótárakban még nem is szerepel, csak magyarázó leírását találjuk meg, ha sokáig kutatunk.
A tengerparton bújnak meg ezek az apró, a tenger hullámai által a kavicsokhoz hasonlóan legömbölyítettre csiszolt apró üvegdarabkák, melyeket az apály idején visszavonuló tenger kavicsos talaján lehet megtalálni. Hogy honnan származnak? Lehetetlen megmondani, de nyilvánvalóan az emberi civilizáció és a természet találkozásából jöttek létre. Ezek a darabkák ritkán nagyobbak két centiméternél, többnyire fél-egy centiméter méretűek, és még ritkábban láthatók a felszíni kavicsokon. Általában a nagyobb kavicsok alatt pihennek, keresni kell őket, félresimítva a legfelsőbb réteget, és figyelve, hol csillan meg szokatlan fénnyel a kavicságy. Találhatunk átlátszót, zöldet, sárgát és borostyánszínűt, de általános vélemény, hogy a legszebbek a türkizkék árnyalataiban pompázó üvegdarabkák. A zsákmánynak aztán lehet egyszerűen csak örülni, esetleg csereberélni, felhasználni dekorációnak, de ezüstbe foglalva ékszerként is árulják már. A felkutatásukhoz türelem kell és elszántság, ugyanakkor segít az a biztos tudat, hogy mindenhol megtalálhatók a dél-devoni partokon, így idővel egészen biztosan néhány darab elégedett tulajdonosai lehetünk.

Ahogy a kavicsokat és tengerüvegeket gyűjtöttük a rám bízott csemetékkel, izgatott keresgélésüket és a megtalálás örömét figyelve eszembe jutottak a régi karácsonyok színeségő-vadászatának boldog pillanatai.

Milyen különleges és boldogító érzés úgy kutatni valami után, hogy biztosak lehetünk abban, hogy rátalálunk!

Igaz lehet-e hát, hogy a karácsony boldogsága minden korszakban – helyen és időben – ugyanakkora?
Igen, ha nem rejtjük el mi magunk, vagy éppen nem rejti el előlünk az élet. Ha legalább akkora lelkesedéssel keressük az igazságát, mint ahogy annak idején mi, a kislányok a színes égős karácsonyfákat kerestük, vagy ahogyan a tengerparti gyerekek a kövek között rejlő tengerüveg-darabkák után kutatnak fáradhatatlanul.

Mert a karácsony ilyen ünnep. Van lényege, örömhíre, olyan, ami biztosan megtalálható. Valami, amit hiába temet maga alá az ajándékok meggondolatlan tömege, hiába rejti el a rettegés, a háború, a gyász sötétje. Mert ez a valami, ez a mindenki által, minden korban és minden körülményben megtalálható valami egy Valakiről szóló örömhír: Immánuel, velünk az Isten!

Az, aki gonddal és szeretettel teremtette meg a világot, szerető akaratából egészen közel jött hozzánk. Annyira, hogy olyanná lett, mint amilyenek mi vagyunk. Tudja, milyen rettegni, ismeri, milyen érzés szomorúnak lenni, ismeri a gyönge emberi létet, amiben sokszor még a jónak sem tudunk jól örülni…

Immánuel: velünk az Isten, Jézusban!

Eljött és eljön a fénytelen lövészárokba, a csillogó plázába, ott szólít meg, ott ajándékoz meg kincset érő önmagával, ahol vagyunk. Érdemes keresni, a könnyeink függönyén át is meglátni, érdemes keresni a felszíni dolgokat félretolva, a mélyebb rétegekben rácsodálkozni csillogó lényére.

Áldott karácsonyt tehát mindenkinek!
Mert eljött Immánuel.
Mindannyiunkhoz.
 

Széchey Rita
Képek: családi archívum