Az intelligens evangelizálásról beszélt a budapesti református teológia lelkésznövendékeinek. Mit jelent ez?

Az evangelizálás annyit jelent: Isten királyságának jó hírét közölni a világgal. Az intelligens evangelizálás annyit tesz, hogy tudatában vagyunk az Isten királysága fogalmi kategóriáinak éppúgy, mint e világ fogalmi kategóriáinak. A diákokkal az nézzük meg a kurzus alatt, melyek a mennyei királyság kategóriái, és miben különböznek azok ennek a világnak a kategóriáitól. Ahhoz, hogy só és világosság lehessünk, ezeket sokféleképpen el kell tudnunk mondani. Beszélünk még evangelizációs és apologetikai módszerekről. Arra összpontosítunk, hogy kérdéseket tegyünk fel inkább, semmint kijelentéseket tegyünk. A kinyilatkoztatás is lehet evangelizációs módszer, ám az leginkább a kalapácsra hasonlít. Az a baj ugyanis, hogy akinél kalapács van, annak minden szögnek tűnik. Lehet, hogy ez az egyetlen szerszáma az illetőnek, de ez nem feltétlenül megfelelő minden helyzetre. Így arra törekszünk, hogy más szerszámokat is tegyünk a zsákunkba. Nem akarjuk, hogy bárki elveszítse a kalapácsát, csak legyen más eszköze is, hogy legyen lehetősége – intelligensen és óvatosan – megválasztani, melyiket használja.

Azért fontos megtanulni kérdezni, mert állításokat nagyon könnyű visszautasítani. Ha azt mondjuk: Jézus úr – nagyon könnyű erre azt válaszolni: nem, nem az. De kérdést nehezebb visszautasítani. Lehet azt mondani, hogy rossz a kérdés, az azonban már nem olyan egyszerű, hiszen legalábbis el kell gondolkodni rajta, kontextusba kell helyezni, meg kell vizsgálni, hogy megfelelő-e, helytelen-e a kérdés, és csak azután lehet azt mondani, hogy ebben és ebben az összefüggésben egyáltalán nem is érvényes, ezért nem foglalkozunk vele. Ritka, hogy ezt valaki meg tudja tenni. A kérdés a radar alatt repül, eléri a célszemélyt és kapcsolatot teremt. A kérdésnek arról a személyről kell szólnia, akit megszólítunk: hogyan lát valamit, mit gondol, hogyan látja a világot, milyen lehetőségeket lát – hogy a megkérdezettek kifejezhessék magukat. Gyakran előfordul, hogy ha tovább kérdezünk, az derül ki, hogy az illető nem tudja pontosan, mit gondol, nem gondolta sose végig, csak valamit érez, valamiféle elképzelése van, amit nem tud racionálisan megfogalmazni. Ez is az intelligens evangelizálás része: próbálni segíteni az embereket, hogy gondolkodjanak – túl azon, hogy mi az ösztönös reakciójuk. Ha segítünk nekik intelligensnek lenni, az humanizálja őket – már ha a Biblia igazat mond. Isten ugyanis saját képére alkotta az embert, Ő adott neki intelligenciát. Annak pedig nagy szerepe van abban, hogy hogyan érzékelnek dolgokat, hogyan látják a világot, hogyan hoznak döntéseket. De a posztmodern korban az emberek azt tanulják meg, hogy tegyék félre az intellektusukat és inkább érzelmekkel, reakciókkal, víziókkal foglalkozzanak és magukban keressék az igazságot. Ezt hívják úgy, hogy valaki autentikus. Hogy magamban találom meg az igazságot, amit ki is fejezek mint a sajátomat. Ez azonban nem intelligens, mert ebben az igazságban nincsenek kapcsolatok, nem összehasonlítható, ezért állatias igazság. Az intelligens keresztyén evangelizálás tehát megpróbálja hozzásegíteni az embereket ahhoz, hogy intelligensebbek legyenek, azaz jobban hasonlítsanak Isten képére – ezzel megáldani őket.

Isten országának kategóriáit mi, keresztyének tudjuk kezelni? Ránk nem hat a korszellem?

Nem, mi, keresztyének valóban nem küzdünk ezekkel a kérdésekkel, hanem figyelmen kívül hagyjuk őket, nem küzdünk velük egyáltalán. Éppen ezért semmisítenek meg minket a jó kérdések. Ilyenek feltevését gyakoroljuk mi is a kurzuson.

Még mi a cél ezen kívül?

Úgy fogalmaznám meg az ittlétem fő célját, hogy bátorítsam és tanítsam a diákokat arra, hogy intelligensen szeressék a felebarátaikat.

Mit jelent ez?

A szeretet? Jó kérdés. Azt, hogy felelős választásokat hozunk, és így cselekszünk a kapcsolatainkban, annak érdekében, hogy bátorítsuk és támogassuk a szeretett személyt abban, hogy az legyen, akinek Isten akarja látni.

Mi az ember Ön szerint?

Az ember Isten képére van teremtve. Isten három személy. Isten szeretet, szellem, fény, igazság.
És mivel Istenben kapcsolatok vannak, kommunikáció, objektivitás és szubjektivitás, Isten „közöttiség", és mivel Isten időn és téren kívüli, az Isten képmásának is bírnia kell ezekkel a tulajdonságokkal. Az Isten képmása tehát: ők, nem pedig ő. A Szentírás nagyon világosan ír arról, hogy egyetlen személy nem lehet Isten képének hordozója. Amikor Ádámot megalkotta, azt mondta, ez így nem jó, az embernek nem jó egyedül. Mert Isten sincs egyedül. Alkottam erről egy szólást, így: Isten egyedül isten, de Isten nincs egyedül. Ezért tehát: az ember egyedül istenképű, de az Ember nincs egyedül.

A teológushallgatóknak szóló kurzusán beszélt arról is, miben tér el a református hit és gondolkodás más felekezetekétől. Hogy látja ezt?

A reformátusság központi gondolata, elve – kívülről nézve, mintegy barátként, mert magam nem vagyok református – a sola Scriptura. A Biblia a legmagasabb, legmélyebb, legszélesebb értelemben vett tekintély. Minden kérdést ezért először a Biblia tükrében kell megvizsgálni. Aztán annak alapján, amit a Bibliában találunk, kell megállapítanunk, mi az igazság a hitről, gyakorlatról, reményről, kapcsolatokról. A sorban második tekintély a saját érzésvilágom, a hagyományok, a racionalitás, a közösség és más dolgok – ezek is érvényes forrásai a megismerésnek. Mert az igazságot valójában a tapasztalatainkon, a közösségen, a családon, az ismerőseinken, a gyülekezeten, a nemzeten keresztül tudjuk, és az igazság nem egyetlen pillanatban érvényes, hanem történelmileg, a hagyományokon keresztül fejti ki önmagát. Így ismerjük meg a dolgokat, de a végső tekintély a Biblia.

Ha jól értem, a reformátusok úgy hiszik, hogy Isten AZ igazság, és Ő adja az igazságot nekünk, elsősorban a Biblián keresztül, amely leírja az egyházat. Azaz, akárhogyan „műveljük" is az egyházat, folyamatosan össze kell vetnünk azt a Bibliával, hogy lássuk, jól csináljuk-e. Más hagyományokban Isten az, aki kijelenti az igazságot az egyháznak, és az egyház írta a Bibliát. Ami persze nyilván igaz, ki más írta volna, de ez a hierarchia: a szent hagyomány és az anyaszentegyház az elsődleges forrása az ismeretelméleti tudásnak. A reformátusoknál viszont a Biblia az, és a Biblia tanítja az egyházat is, míg a másikban az egyház tanítja a Bibliát. Ez az elsődleges, nagyon egyszerű, de meghatározó különbség a gyakorlatban is megmutatkozik.

Lehet tekintély a Biblia a posztmodern világban is?

Nem kell, hogy a Biblia tekintéllyé váljon a világban. Mert az. Mint Isten szava, azaz Ő maga. Tehát a kérdés inkább az, hogyan érjük el, hogy az emberek felismerjék a Biblia életet meghatározó tekintélyét? Ez nagy feladat. Amibe beletartozik az is, hogy tanuljuk, mit mond a Biblia, másodszor megértsük, hogy az mit jelent, harmadszor pedig láthatóan éljük azt – hogy az emberek láthassák és elkezdjenek kérdezni. Hogyhogy ilyen jól tudsz élni? Hogyan tudsz ilyen megelégedett maradni? Ilyen hálás, ilyen boldog, ilyen kreatív? Mitől ilyen gazdag az életed? Ezekre az emberek általában nem kíváncsiak a keresztyénekkel kapcsolatban, mert a keresztyének „kisebb" életet élnek, nem „nagyobbat". De Jézus azt mondta, azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek. Nem azt mondta, hogy életük legyen, és az rendezett legyen. Mi szeretjük a rendezettséget, mert az nagyobb kontrollt jelent, biztonságosabb. De a keresztyénség nem biztonságos. Pál azt írja, hogy rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket. Ha nincs bennünk félelem és remegés, akkor nem élünk. Radikálisaknak kell lennünk, meg kell néznünk, a Biblia mit mond valamiről, és nem arra fókuszálnunk, mi mit érzünk azzal kapcsolatban, vagy hogy a hagyomány szerint azt hogyan magyarázták, illetve gyakorolták. Így például a református hagyományt sem szabad előre tennünk a rangsorban, hanem csakis az Igét magát. Ha radikálisan biblikusan élünk, akkor abban lesz erő.

Folyamatosan egyensúlyozunk eközben keresztyénként: ne legyünk elfogultak – ahogy sokan fogalmaznak: törvényeskedők –, mégse legyünk mindenféle véleménnyel megengedők. Az egyenes beszéd nem fér bele a posztmodernbe – ma nem létezhet csak egy vélemény.

A keresztyén hagyomány szerint élők közül sokan „kis" életet élnek. Nem a fegyelem ellen beszélek, a fegyelem, az elvszerűség, a szigorúság nem rossz. A „kicsiség" az, ami nem jó. Ha az életem elvszerűsége, fegyelmezettsége azt jelenti, hogy kevésbé élek a világban, akkor az egészet nem jól csinálom. Az életem fegyelmezettsége azt kellene, hogy jelentse, hogy a világban élek, de nem a világból.

Ugyanakkor, az egyházainkban sokszor az a jellemző, hogy a világból élünk, mégsem benne.
Ami pont az ellenkezője annak, amit a Biblia tanít. Szóval nem a szigorúság ellen, a törvény ellen beszélek, mert a törvény kegyelem – Isten kegyelme. A törvény ugyanis arról a valóságról beszél nekünk, amit sosem tudnánk elképzelni, tudományosan felfedezni vagy racionális úton kitalálni: ezért Ő kegyelmesen megmondja nekünk, hogy ez így van. Az Ószövetségben Isten mondott meg az embereknek olyan dolgokat, amelyekről az Isten szava nélkül nem tudtak. Ő tanította meg a vetésforgón alapuló földművelést, azt, hogy pihentetni kell a földet hétévente. Akik eszerint éltek, nem zsigerelték ki a földet, míg a környező birodalmakban, Babilonban, a midianitáknál, az asszíroknál, a Tigris és az Eufrátesz völgyében tönkretették a földet. Mert nem kapták Isten törvényének a kegyelmét. Én ezért nem választom szét annyira a törvényt és a kegyelmet.

János evangéliumának első részében azt olvassuk, hogy Jézus kegyelemmel és igazsággal telve jött közénk. Nem csak kegyelemmel és nem csak igazsággal, hanem mindkettővel. Szeretem ezért a kettőt együtt tartani, nem szívesen állítom szembe őket. Mert ha szembeállítjuk a kegyelmet és az igazságot, akkor a posztmodern felé hajlunk, nem a biblikus keresztyénség felé. És valójában ezt is tesszük, mert ma már a világ az egyház sója és világossága – így jönnek be a posztmodern elvei az egyházba. Például a tolerancia, a nem megkülönböztetés, a nem ítélkezés elve. Utóbbi azt jelenti, hogy sem pozitív, sem negatív előjelet nem kaphat semmi: mindegy, hogyan tesszük, bárhogy lehet. Ez nagyon erős tendencia, behatol az egyházba – és nem a Bibliából vagy a Szentlélektől ered, hanem a világból. Mert a világ az egyház sója és világossága. Miközben Jézus ennek az ellenkezőjét mondta a hegyi beszédben. Azt akarja, hogy mi legyünk azok a világ számára, de az ellenkezőjét kapja. Ezért próbálom ezeknek a diákoknak megmutatni, hogyan hat ránk a világ, és hogyan tudjuk megfordítani ezt a tendenciát, hogy mi legyünk só és világosság.

Mi a véleménye arról a felosztásról, amely megkülönbözteti a test, a lélek és a szellem hármasságát?

Az ember ilyesfajta felosztása nem segíti az ember értelmezését, és ennek sok oka van. Az egyik, hogy kihagyja a szívet és az észt, azaz nem teljes. De a legfőbb ellenvetésem, hogy ez mind önmagunkról, vagyis egy személyről szól, a bibliai antropológia viszont a másikról beszél. Ádám nem tudta, ki ő, amíg nem létezett Éva. János evangéliuma azzal a hatalmas, kozmológiai kijelentéssel veszi kezdetét, hogy „kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt". Ami azt tanítja nekünk, hogy a kapcsolatok megelőzik az identitást – Istenben legalábbis. Tehát az Ő képmása is hozzá hasonló lenne. A test-lélek-szellem felosztás ezzel szemben rám koncentrál, és ez nem biblikus.

Ezek szerint a Bibliában Ön nem a keresztyénség szent könyvét, hanem az egyetemes igazságról szóló írásokat látja. Sokáig buddhista volt. Hogyan segít mai állásfoglalásai kialakításában egykori önmaga?

A zen-buddhizmusban semmi olyan igazság nincs, ami ne lenne benne a Bibliában. Vannak benne viszont olyan dolgok, amelyek igazak és bibliaiak is, ám a zen-buddhizmusban hangsúlyosak, míg a mai egyházban nem. Ezt tanulságosnak találom. Csak néhány dologról van szó, az egyik a mindennapos dolgok fontossága. A keresztyének hagyományosan sokféle módon a speciálisban, a különlegesben nyilvánulnak meg: különleges épületek (például a templom), különleges szertartás, különleges vízió, különleges ajándék, különleges gyógyítás, különleges élmény a hegytetőn – szóval a különlegesség a specialitásuk. A zen-buddhizmusnak a mindennapos, az átlagos a specialitása. És szerintem a Bibliának is. Láthatjuk a Prédikátor könyvében: hiúság, minden hiúság, minden különleges tudás az. És aztán a refrén az igazságról: ásd fel a kertet, edd a zöldségeit, légy hálás Istennek! A hangsúly a mindennapi dolgokon van. Ezt gyakran elvétjük. Az emberek az gondolják, hogy spirituálisnak lenni azt jelenti, hogy nem vagyunk átlagosak, hanem különlegesek. A zen-buddhisták meg ellenkezőleg gondolják, és szerintem igazuk van. A Biblia is ezt mondja. Nem tanítanak ezzel semmi olyat, ami ne lenne benne a Bibliában, de nálunk nincs meg minden, ami benne van a Bibliában, mert valamiért elhanyagoltuk és más rendszert építettünk ki. Ezért egy zen-buddhista jó pár dologban versenyre kelhet velünk. Ez az egyik olyan szempont, amiből profitáltam, mint valamikori zen-buddhista.

Az evangelizációban is könnyebb beleélni magam egy buddhista világába és gondolkodásába, ezért könnyebben tudok segítő kérdéseket feltenni nekik. Intelligens kérdéseket arról, hogy miben hisznek és hogyan élnek, míg olyasvalaki, aki erről semmit nem tud, esetleg csak azt tudja mondani, hogy nincs igazad, a Bibliának van igaza – ami lehet, hogy kontraproduktív.

Ön igazi apologéta. Mit jelent az apologetika? Menni kell tanítványozni, vagy csak várni, és aki kérdez, annak válaszolni?

Semmiképpen nem vagy-vagy: menni kell és válaszolni. Péter azt írja első levele harmadik részének tizenötödik versében, hogy legyünk készen számot adni mindenkinek a bennünk élő reménységről. Ennek természetesen engedelmeskednünk kell. De azt is észre kell vennünk, hogy manapság senki nem kérdez. Senkit nem érdekel a hit, ami bennem él. Ha tehát az az apologetika, hogy legyünk készek választ adni, akkor az elsődleges tennivalónk a pre-apologetika. Ösztönözni kell másokat, képessé tenni, támogatni, engedélyt adni arra, hogy kérdezzenek. És amikor az emberek valóban el is kezdenek kérdezni, akkor jön a számadás – akkor jön, hogy készek vagyunk válaszolni.

Ha viszont úgy válaszolunk, hogy ők nem is kérdeztek, az olyan, mintha a gyöngyöket a disznók elé vetnénk. Nincs rá étvágyuk! Ezért tehát az első tennivalónk – ami leleményességet igénylő munka –, hogy felkeltsük a világ étvágyát az igazságra. Mert ha olyan kérdéseket válaszolunk meg, amelyeket föl sem tettek, az kontraproduktív.

Ez motiválja Önt? Mi a célja a tanítással, könyvírással?

Ó, a motivációm nagyon összetett! Benne van a büszkeség, az elfogadás és az elismerés iránti vágy. A motivációim nagy része ördögi. És gondolom, az Öné is... Persze, nem vagyok ítélőbíró, sem a Szentlélek. De a motivációim nagyon vegyesek, a Szentlélek is motivál, hogy az emberek növekedjenek Isten igazságában, és áldottak legyenek, és „nagyobb" életet éljenek, vagyis képesek legyenek élni, demonstrálni és hirdetni Isten igazságát.

Végül pedig létezik egyfajta szent önzés. Amikor Pál nagyon tanulságos dolgot írt a thesszalonikabelieknek: szerettelek volna látni, de nem tudtam elmenni, pedig nagyon vágytam rá – mert mi az én dicsőségem, mi az én koronám, az én jutalmam az Úr előtt? Ti vagytok! (vö. Thesszalonikaiakhoz írt első levél 2. rész, 17–20. vers)

Tehát azt olvasom itt, hogy az én örök jutalmam az a szépség, amely a ti életetekben növekedett az én áldásom által. Ez a szépség örökké az enyém lesz mint az én jutalmam. És ez önzés, de nem gonosz, hanem szent. Olyan helyzet, amivel mindenki nyer. Ha ti általam áldottak lesztek, akkor én jutalmat kapok, mert ez az én koronám. Ha ti az én koronám vagytok – és itt rá kell jönnötök, hogy akkor én meg a tiétek vagyok, én a ti jutalmatok. Ezt persze kicsit nehezebb belátni, mert valószínűleg valami sokkal jobbat szerettetek volna, ehelyett velem kell beérnetek – szóval, ha én vagyok a ti koronátok, akkor hogyan bántok velem? Akkor gondomat viselitek, vigyáztok rám – és lehet, hogy fogtok egy kalapácsot és formáltok, azaz nagyon óvatosan, de tesztek valamit annak érdekében, hogy szebb legyek. Az én érdekemben és Jézus kedvéért, de a saját jutalmatokért. Ezt jelenti az, hogy a mennyben gyűjtsetek kincset, ne a földön. Mert ott örökre megmarad!

Nem először jár a budapesti teológián, a diákok szívesen hallgatják Önt. Mikor lenne elégedett, ha milyenné válnának a Magyarországi Református Egyház leendő lelkészei?

Soha nem vagyok elégedett. (Nevet.) Azt szeretném látni, hogy a diákok megtanulnak szeretni és „nagyobb" életet élni. Kreatív, intelligens, szorgos, termékeny életet. Szeretném látni őket mezőgazdasággal foglalkozni, meg közgazdaságtannal és pedagógiával, és művészettel és zenével. És szeretném azt látni, hogy képesek támogatni az embereket, az egyházban élő embereket abban, hogy „nagyobbak" legyenek az életükben. Héberül az áldás szó azt jelenti: nagyobbá tenni, a megátkozni pedig: lekicsinyíteni. Jézus azért jött, hogy bőségben éljünk, és szeretném látni, hogy a diákoknak is nagyobb életük lesz, és ehhez segítve pásztorolnak másokat is.

Jakus Ágnes
Regéczy-Nagy Enikő

Képek: John Brouwer