Az amerikai keresztyének számára nem létezik égetőbb kérdés:

Mi a gond az amerikai keresztyén egyházzal, és hogyan lehet megújítani a szolgálatát és a bizonyságtételét?

Abban szinte mindenki egyetért, hogy alapvető baj van az egyházzal. Egyértelmű, hogy minden korábbinál nagyobb a megosztottság és a viszály, és – bár eltérő okok miatt – abban is egyetért minden közösség, hogy súlyos válságban van az egyház. Az egyházon kívüliek is tudják ezt, és reagálnak rá valahogyan. A média, az újságírók, a szociológusok és mindenki, aki kicsit is érdeklődik a keresztyénség iránt, fájlalja vagy ünnepli az egyház létszámának, intézményi rendszerének és befolyásának hanyatlását.

Vannak, akik szerint az egyház számára innen nincs többé kiút. A spektrum egyik végét azok a nagyon konzervatív, hitvalló keresztyének alkotják, akik szerint a keresztyénség nagy része már évek óta hitehagyott. Ők biztosak abban, hogy a menthetetlenül korrupt, intézményes egyház számára nincs többé visszatérési lehetőség. A másik végletet a legszekularizáltabbak alkotják, akik felettébb remélik, hogy az elkövetkező generációk során az egész világon ki fog halni a vallás. Ők egyszerűen csak „üres gyülekezeteket szeretnének”.

Bár egyik véglet bekövetkezése sem valószínű, – ahogyan egyébként más esetekben is – a közösségi média mégis felerősíti a folyamatokat, és azt a benyomást kelti, hogy az efféle nézetek nagyobb arányban reprezentáltak és hathatósabb erővel bírnak, mint valójában. A világban a keresztyén egyház mindazonáltal – az iszlámhoz hasonlóan – dinamikusan növekszik. A legtöbb demográfus és társadalomtudós egyetért abban, hogy sem maguk a vallások úgy általában, sem pedig a keresztyénség nem szorult háttérbe, és továbbra is jelentős erőt képvisel mindenütt, beleértve a nyugati világot is. Viszont ha így áll a dolog, mit kell tennünk? Miként ismerhetné fel a keresztyén egyház, hogy mi a baj pontosan, és hogyan kellene rátalálnia a megújuláshoz vezető útra?

Ahhoz, hogy továbbléphessünk, meg kell ismernünk az amerikai egyház hanyatlásának történetét. A sorozat négy cikkéből kettőnek ez a történeti áttekintés lesz a témája, a másik két írás pedig a lehetséges kivezető utat fogja felvázolni.

 

Az utolsó aranykor

A második világháborút követően az amerikai egyház erősnek és virágzónak tűnt. 1952-ben az amerikaiak rekordmagas aránya, a 75%-uk úgy nyilatkozott, hogy „nagyon fontos” a vallás az életében. Öt évvel később, 1957-ben több mint a 80%-ának az volt a véleménye, hogy a vallás „tud válaszolni napjaink problémáira”. Az ötvenes években 55%-ról 69%-ra ugrott a gyülekezetekhez csatlakozók aránya.[1] 1950 és 1960 között 150 millióról 180 millióra nőtt az USA lakossága, ami rekordnövekedést jelentett, ennek oka a háború utáni „baby boom” volt. Az ötvenes évek végén az amerikaiak közel fele járt rendszeresen gyülekezetbe. Az USA történelmében ekkor jártak az emberek a legmagasabb arányban gyülekezeti alkalmakra.[2]

További figyelemre méltó sajátosság, hogy a vallás szinte általánosan elterjedt volt, és látszólag minden társadalmi osztályban, népcsoportban, régióban és felekezetben virágzott. Úgy tűnt, a katolicizmus végre bejutott a társadalmi fősodorba, és már nem csak egy, a munkásosztályt és bizonyos etnikai csoportokat tömörítő egyház. Fulton Sheen érsek nagy népszerűségnek örvendett a rádión és a televízión keresztül. Martin Luther King Jr. vezetésével az afroamerikai egyház a polgárjogi mozgalom nagy társadalmi változásainak első számú szereplőjévé vált. Billy Graham példátlanul sikeres szolgálatával a konzervatív fehér protestánsok is lendületet kaptak. Graham tagja volt annak a különböző szervezetek és vezetők által létrehozott új mozgalomnak, amely magát „evangéliumi keresztyénségnek” nevezve igyekezett elhatárolódni a fundamentalistáktól.

A legerősebb irányzat a fővonalbeli protestantizmus volt, amelyhez a metodista, a lutheránus, az episzkopális, a presbiteriánus, az amerikai baptista és a Krisztus Egyesült Egyháza (United Church of Christ) – kongregacionalista – felekezet tartozott. Szinte valamennyi történelmi belváros központjában ott magasodtak épületeik, iskoláik és intézményeik kiemelkedő presztízsűek voltak, és alapítványi pénzeszközeik is tekintélyt parancsoló méreteket öltöttek.

 

A hagyományos irányzatok hanyatlása

Mindennek ellenére e látszólagos hőskorból hirtelen olyan, korábban soha nem látott mértékű hanyatlás indult el, amelyet elsőnek a nagy felekezetek észleltek. Az episzkopális egyházban a hatvanas évek közepén látott 3,4 milliós csúcsról a kilencvenes évek elejére 2,4 millióra csökkent a taglétszám, és 2019-ben már csak 1,6 millió regisztrált tagja volt. A hagyományos vonalhoz tartozó presbiteriánus egyháznak 1965-ben 4,25 millió tagja volt, 2000-ben azonban már csak 2,5 millió, 2020-ban pedig mindössze 1,25 millió. A többi nagy felekezet nagyjából hasonlóan meredek visszaesést tapasztalt. A hetvenes évek közepére világossá vált, hogy kialakult egy olyan folyamat, amely korábban még soha nem volt tapasztalható. „A nemzet történetében először fordult elő, hogy a legnagyobb egyházi közösségek többsége nem növekedett tovább, hanem fogyni kezdett. […] Ezeknek a felekezeteknek a többsége a telepesek kora óta töretlenül növekedett […], most elkezdtek fogyni, és ezzel megfordult a két évszázados tendencia.”[3]

Ezek a szavak Dean Kelley 1972-ben megjelent, Why Conservative Churches Are Growing című, szinte bombaként ható könyvéből származnak. Kelley jogtudósként a protestantizmus legfőbb szervezetének, az Egyházak Nemzeti Tanácsának (National Council of Churches) a munkatársa volt. Hogy mennyire nem volt konzervatív, azt az mutatja, hogy lobbizott az állami iskolákban való imádkozás ellen, és tagja volt az Amerikai Polgárjogi Szövetség (American Civil Liberties Union) igazgatótanácsának. A hagyományos egyházzal szembeni kritikája mindazonáltal érzékenyen érintette a közösségeket.

A hanyatlás korai esztendőiben Kelley felfigyelt a hagyományos felekezetek arról szóló panaszaira, hogy „az emberek már nem olyan vallásosak”, ám ő erre így reagált: „Nem minden vallási közösség fogyatkozik. Míg a legtöbb hagyományos protestáns felekezet arra törekszik, hogy túlélje azt, ami reményeik szerint csak átmeneti megpróbáltatás, addig más felekezetekben túlcsordul az életerő, olyanokban, mint például a Déli Baptista Szövetség (Southern Baptist Convention), az Isten Gyülekezetei (Assemblies of God), az Isten Egyházai (Churches of God), a pünkösdi és a szentségi közösségek, az evangéliumi keresztyének, a mormonok, […] a Jehova Tanúi (Jehovah’s Witnesses), a Hetednapi Adventisták (Seventh-Day Adventists), a Fekete Muszlimok (Black Muslims) és sok más kisebb közösség…”[4]

 

Kelley szociológiai kritikája

Mi volt akkor mégis a probléma? Kelley leírása szerint a vallás vonzereje abban rejlik, hogy „a legmagasabb rendű célokat szolgálja”. Ezek nem az olyan – jóllehet hiteles, de mégis – kisebb jelentőségű dolgok, mint például a szomszédok segítése vagy egy jó ügy érdekében végzett önkéntes munka, hanem sokkal nagyobb dolgok. Ezek teszik képessé az embereket arra, hogy bizalommal és reménnyel telve nézzenek szembe a szenvedéssel és a halállal, hogy kitartóan törekedjenek a közjó szolgálatára, és ezért hajlandók legyenek akár áldozatokat is hozni. Teszik mindezt azért, mert tudják, hogy „kozmikus elhívásuk” van. Egyedül „a vallás által felkínált és érvényesített, legnagyobb léptékű célok tűnnek alkalmasnak arra, hogy ilyen eredményeket érjenek el”.[5]

Kelley azzal érvelt, hogy a konzervatív egyházak továbbra is főként a lelki szükségletekre és a természetfeletti, „legnagyobb léptékű” kozmikus kijelentésekre, azok közül is Isten valóságára, Jézus feltámadásának igazságára, a Szentléleknek a belső változásban kifejtett erejére, Jézus halálára és annak a bűnök bocsánatára elégséges voltára, valamint Isten országának végső eljövetelére összpontosítanak.

Ezzel szemben a liberális, fővonalbeli egyházak erőteljesen átvették a modern szekuláris gondolkodásmódot. Elutasították a csodákat, a Lélek általi újjászületést, Jézus testben történt feltámadását és a Biblia megbízhatóságát. Kelley szavaival élve „a relativizmust […], a langyosságot […] és az individualizmust” tették magukévá. Szerinte ezek egy olyan, egyre gyengülő és elerőtlenedő társadalom betegségének a tünetei, amely nem képes hatékonyan összefogni a közösen megélt hit, a jelentőségteljes és értelmes dolgok, a megbocsátás, a szeretet és az Istenben történő lelki növekedés érdekében.[6]

A főbb egyházak átvették az emberről szóló pszichológiai szemléletet, és sutba dobták a szexuális élettel és a pénzzel összefüggő hagyományos, szigorú keresztyén erkölcsi szemléletet. Válaszképpen Kelley megfogalmazta a könyvében azokat az általa „minimális maximáknak” nevezett elveket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy vallási közösség erős legyen.

Akik komolyan veszik a hitüket,…

1. …azok nem mosnak össze más meggyőződésekkel és gyakorlatokkal olyan dolgokat, amelyek nem azonosak, nem vegyítik őket válogatás nélkül egymással, és nem tesznek úgy, mintha azok egyformák, azonos értékűek vagy egymással összeegyeztethetők lennének.
2. …azoknak magasak az elvárásaik azokkal szemben, akiket befogadnak a közösségükbe. Nem fogadják be vagy – ha már bent vannak – nem tartják bent azokat, akik nem teljesen elkötelezettek a közösség felé.
3. …azok nem járulnak hozzá, nem bátorítják és nem engedik meg, hogy a hívek megsértsék a hit sztenderdjeit, vagy hogy olyan legyen a viselkedésük, amely szembemegy a hitvallásukkal.
4. …azok nem hallgatnak a hitükről, nem kérnek bocsánatot érte, és nem hagyják, hogy úgy bánjanak velük, mintha a hitük nem számítana, vagy nem lenne fontos, hogy tükrözze a megváltozott viselkedésük.[7]

Mi akkor mégis a fővonalbeli egyházak „missziója”? Kelley szerint ezek a felekezetek szinte teljesen a politikai ügyekre koncentráltak ahelyett, hogy arra összpontosítottak volna, hogy az embereket hitre vezessék, és építsék őket a megszerzett hitben. Ezek a közösségek ezenkívül figyelmen kívül hagyták azt az egyszerű, az egyház által évszázadokon át követett elhívást, hogy a keresztyének „só és világosság” a világban, és a hívők olyan emberek, akik törődnek a felebarátaikkal, igazságosabb társadalomért dolgoznak, és segítik a szegényeket. Ehelyett a fővonalbeli egyházak az egyes politikai pártokkal és a szociálpolitikákkal azonosították magukat – és ezzel egyúttal a keresztyénséget is. Következésképp feladták azokat az egyedülálló, specifikus dolgokat, amelyeket csak az egyház képes megtenni, és olyan tevékenységeket tekintettek a modern felekezetek fő feladatának, amelyekben sokkal jobbak a liberális politikai pártok.

Noha Kelley maga politikailag és teológiailag is liberális volt, jóslata szerint azok az egyházak, amelyek politikai szervezetekké válnak, tovább fognak hanyatlani. Így utólag visszatekintve ez igen komoly figyelmeztetés volt a konzervatív egyházak számára, és arról szólt, hogy ne tegyék meg ugyanazt a dolgot a republikánus párttal, mint amit a fővonalbeli egyházak csináltak a demokrata párttal. Kelley-t szinte minden fronton teljesen figyelmen kívül hagyták. A baloldal részéről is heves kritikát kapott, és némi jóleső kárörvendezés után a konzervatív keresztyének sem vették komolyan figyelmeztetéseit. Ezért lehet, hogy azok többsége, akik most ezt az írást olvassák, aligha hallottak róla.

 

Machen teológiai kritikája

Ötven évvel Kelley írása előtt publikáltak egy teljesen másfajta bírálatot a fővonalbeli egyházzal szemben. 1923-ban jelent meg J. Gresham Machen Christianity and Liberalism című könyve egy nagy New York-i kiadó, a Macmillan gondozásában.

Könyve megírásakor Machen a Princetoni Teológiai Szeminárium (Princeton Theological Seminary) Újszövetség-professzora volt. Az egyház ekkor még sem létszámban, sem intézményileg nem hanyatlott. A könyv megírásakor semmiféle csökkenés vagy romlás nem volt látható, így olyan szociológiai szempontú elemzésre nem is kerülhetett volna sor, mint amelyet ötven évvel később Kelley végzett. Mindazonáltal Machen azért támadta a protestáns főáramlatokat, mert úgy látta, hogy a közösségek – a modern kor társadalma számára elfogadhatóvá válás érdekében – elvetik történelmi és vallási meggyőződéseiket és a hitüket. Azzal érvelt, hogy „A nagy üdvözítő vallásnak, amelyet mindenkor a keresztyénség néven emlegetnek, egy olyan más vallási meggyőződéssel kell felvennie a harcot, amely annál is inkább rombolóan hat a keresztyén hitre, mivel használja a hagyományos keresztyén terminológiát. […] A modern liberális vallás sokféle változatai a naturalizmusból fakadnak, azaz tagadják Isten beavatkozó teremtő erejének (ellentétben a természet közönséges folyamataival) bármilyen kapcsolatát a keresztyénség eredetével.”[8]

A protestantizmus tudta, hogy a modern tudomány tiltakozni fog a keresztyénség minden olyan „kacifántossága” ellen, amely a történelmi keresztyénség által tanított összes tradicionális doktrínában megjelenik. E faramuci dolgok közé tartozik Krisztus szűztől születése, Krisztusnak a születését megelőző, öröktől fogva való létezése, a megtestesülése, a kereszten elvégzett engesztelés és a feltámadás. Erre válaszul Machen megjegyezte: „…a liberális teológusok megpróbálnak megmenteni bizonyos általános hitelveket, amelyeket a »keresztyénség lényege«-ként foglalnak össze. Ehhez képest az előbb említetteket (pl. Krisztus váltsághalála) csupán időleges szimbólumoknak tekintik.”[9]

Machen értékelése még Kelley-énél is kíméletlenebb volt. Megállapítása szerint a liberalizmus olyan keresztyénséget kíván létrehozni, amely „valójában lemondott a keresztyénség minden megkülönböztető jegyéről. Ami maradt, nem más, mint ugyanaz a meghatározhatatlan jellegű vallásos törekvés, amely a keresztyénséget megelőzően is jelen volt a világban.”[10] A liberalizmusban megjelenő változtatások nem pusztán „finomhangolások” vagy korszerűsítések, hanem a keresztyénséget a legmélyebb, legalapvetőbb szinten érintik, és valami olyanná torzítják el, aminek semmi köze a keresztyénséghez.

A világban mindig is voltak olyan vallások, amelyek törekedtek arra, hogy jobb minőségű és nemesebb életformát hozzanak létre, és ennek érdekében különféle inspiráló történetekkel ösztönözték az embereket a magasabb erkölcsi nívót megjelenítő életre. Ezek a vallások mind az ember önmaga által történő megváltására irányuló törekvések, ahol az ember különböző erkölcsi praktikák, vallási szertartások és a tudat átalakítása révén igyekszik megmenteni önmagát. A keresztyénség azonban mindig teljességgel különbözött tőlük, mert nem engedi el azt az igazságot, hogy nem azáltal üdvözülünk, amit mi teszünk, hanem azáltal, amit a történelem egy pontján Isten Krisztusban megtett értünk a megtestesülése, élete, halála, feltámadása és mennybemenetele által.

Machen azt értette meg, hogy ha valaki elveszíti az ezen események történelmi valóságába vetett hitét, akkor az a fajta „keresztyénség”, amely megmarad számára, nem lesz más, mint egy újabb olyan vallás, amely az embernek a saját cselekedeteiből való megigazulását hirdeti, és ezzel elveti azt a lényegi dolgot, amely a keresztyénséget az összes többi hittől megkülönbözteti. Az üdvösségről szóló fejezetben így ír:

„…ha azonban a keresztyén hit igazságon alapszik, akkor a keresztyén embert nem a hite fogja megmenteni, hanem a hitének a tárgya […]. Krisztusban hinni azt jelenti, hogy többé nem saját erőfeszítéseinkkel próbáljuk elnyerni Isten jóindulatát, hanem egyszerűen elfogadjuk Krisztusnak a Kálvárián értünk hozott áldozatát. Ennek a hitnek a gyümölcse új élet és jó cselekedetek, de az üdvösség egyedül Isten ajándéka. Nagyon különbözik ettől a liberális egyház hitfogalma. A modern liberalizmus szerint […] üdvösségünket csakis azáltal nyerhetjük el, ha engedelmeskedünk Krisztus parancsolatainak. Ez a tanítás tehát csupán a törvényeskedés árnyaltabb formája, hiszen itt nem a Krisztus áldozatában reménykedünk, hanem saját engedelmességünkben bízunk Isten előtt.”[11]

Már utaltunk arra, hogy Machen könyve megírásának idején még nem látszottak annak jelei, hogy az egyház számban és intézményileg is hanyatlásnak indult volna. A Machen által leírt bírálat nem is jelzett előre semmiféle ilyen jellegű romlást – Machen úgy hitte, hogy ezek a liberális változtatások végzetes hatást gyakorolnak a keresztyén egyház gyakorlati életére és küldetésére, és teljesen lényegtelen, hogy a módosítások érintik-e a gyülekezeti alkalmak látogatottságát, vagy milyen hatással vannak az adakozás mértékére.[12]

Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a fővonalbeli egyházak hanyatlásáról Kelley által leírtak – annak ellenére, hogy a nézőpontjuk élesen eltér egymástól – mennyire egybecsengenek Machen elemzésével. Machen arról írt, hogy az egyház elveszítette azokat a lényegi jellegzetességeket, amelyek a keresztyén hitet egyedivé teszik. Kelley egyetért ezzel. Kelley társadalmi-szociológiai szempontból közelítve arról beszélt, hogy az embereket a „legmagasabb rendű célokkal” kell összekötni, míg Machen teológiai oldalról megvilágítva arra mutat rá, hogy az embereknek eleven, élő módon kell Istenhez kapcsolódniuk.

Ehelyett azonban az egyház szociális szolgáltatószervezetté és politikai lobbistává vált, és olyan feladatokat lát el, amelyeket a világi intézmények sokkal hatékonyabban elvégeznének. Nem is csoda, hogy romlásnak indult. A fővonalba tartozó egyházak nem igazán ajánlanak semmi olyasmit az embereknek, amit a társadalom és annak intézményei ne lennének képesek nyújtani.[13] Ha a társadalmi elfogadottságért és igazságért akarok küzdeni, arra a világban is rengeteg lehetőségem van. Ehhez nem kell minden vasárnap kora reggel felkelnem, nem kell csatlakoznom egy keresztyén gyülekezethez, nyakamba véve annak minden nyűgjét.

 

Marsden kulturális kritikája

A fővonal hanyatlásának legfőbb oka azonban csak évtizedekkel később vált nyilvánvalóvá. George Marsden történész The Twilight of the American Enlightenment című könyvében azt állítja, hogy a protestáns irányzat elkötelezte magát egy olyan szekuláris erkölcsi konszenzus mellett, amely természeténél fogva instabil. Amikor kezdett leáldozni ennek a konszenzusnak, a fővonalbeli protestantizmus is elindult lefelé a lejtőn.

A második világháború után Amerika a világ vezető katonai és gazdasági hatalmává vált. Rohamosan nőtt a népesség, csakúgy, mint a jövedelmek és a bankszámlákon lévő összegek. Úgy látszott, hogy „az amerikai társadalmi értékek” diadalt aratnak. Látszólag a társadalmi erkölcsi normákban is egység volt. Semmi olyasmi nem látszódott, mint a mai „kulturkampfok”, az erkölcsöket magától értetődőnek és adottnak tekintették.

Ugyanakkor Marsden bemutatja, hogy a látszólag egységes és optimista ötvenes években erős kételyek húzódtak a társadalom mélyén, és érződött, hogy valami nagyon nincs rendben. Vezető értelmiségiek azt a vádat hangoztatták, hogy a materializmus és a populáris kultúra konformistává és egy nagy gépezet fogaskerekévé változtatta az amerikaiakat.[14] A kor számos közéleti értelmiségije szerint a válasz nem más, mint hogy meg kell erősíteni a személyes szabadságot, és az embereknek autentikus, önmeghatározó és önmegvalósító személyiségekké kell válniuk.[15]

A szabadság fogalmát ugyanakkor egyre inkább „autonómiaként” kezdték meghatározni, amely szó szerint azt jelentette, hogy az ember öntörvényűvé válik. Korábban az emberi önmegvalósítás és értelmes élet nem a saját boldogság, hanem a családok és a közösségek boldogságának keresésében rejlett, olyan kapcsolatokon és szerepeken keresztül, amelyekben a közjó, a csoport közös érdekei fontosabbnak számítottak, mint az önérdek.

Azonban az ötvenes évek végére és a hatvanas évek elejére egy sor bestseller – például David Riesman The Lonely Crowd[16] című könyve – arra buzdította az amerikaiakat, hogy legyenek sokkal autentikusabbak és önállóbbak, és ne engedjék, hogy a család vagy bármely helyi „szubkultúra” diktálja az értékeiket és céljaikat. Azt állították, hogy csak akkor válhatunk teljes értékű személyiséggé, ha kilépünk abból, hogy mások definiálják az erkölcseinket, helyette fel kell fedeznünk a saját etikánkat.[17] A szabadság fogalma – a ’valamitől szabadnak lenni’, a ’valaminek a hiánya’értelmében – szinte teljesen „negatív” terminussá változott. Persze ezzel összefüggésben Marsden feltette a kérdést: „Ha végre az ember felszabadul minden korlátot jelentő hagyománytól és elvárástól, akkor mi lép ezek helyébe, mi lesz az az alap, amely meghatározza azt, ami az emberek boldogulását szolgálja?”[18]

Ezt követően a kiváló író és újságíró Walter Lippmann volt az az egyetlen jelentős személyiség, aki fújt riadót.[19] Lippmann nem vallásos zsidóként a világi, liberális irányzat központi alakja volt. 1955-ben megírt, Essays in the Public Philosophy[20] című könyvével azonban megbotránkoztatta kortársait. „Az általa megfogalmazott eretnekség az volt, hogy megvádolta liberális kollégáit azzal, hogy azon igyekeznek, hogy öröklött elvekre épülő közmegegyezést hozzanak létre, annak ellenére, hogy előtte éppen ők voltak azok, akik lerombolták azokat az alapokat, amelyekre ezek az elvek eredetileg épültek.”[21]

Azt vetette a szemükre, hogy a liberális amerikai értékek – függetlenül attól, hogy teljes mértékben megvalósulnak-e, vagy sem –, például a minden embert megillető méltóság, a lelkiismereti, gondolati és szólásszabadság, a konszenzuson alapuló kormányzás, a tudományba és az észszerűségbe vetett bizalom és hasonlók valójában nem a tudomány hozadékai. Szerinte ezek az amerikai eszmék eredetileg egy olyan magasabb, „általános érvényű parancson”, azaz transzcendens erkölcsi normákon alapultak, amelyeknek az igazságát mindenki elismerte.

Mivel Lippmann nem volt istenhívő, így véleménye több szempontból is az arisztotelészi hagyományt követte. Ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy a társadalom nem működhet, és nem lehetséges közrend, ha a társadalom nem ismer el objektív erkölcsi rendet, hanem helyette csak a kulturális környezet vagy az emberek saját érzései által létrehozott mérce szerint akar működni. „Ha az, hogy mi a jó, mi a helyes, mi az igaz, csak azáltal meghatározott, hogy az egyes emberek mit »választanak« vagy »találnak ki«, akkor a civilizált világ kapuin kívül találjuk magunkat.”[22] Mindezzel azt akarta mondani, hogy még soha senki nem próbált ilyen alapon létrehozni közös társadalmi rendszert. Mert akkor ugyan ki mondhatná meg, hogy egy bizonyos törvény igazságos, egy másik pedig igazságtalan? Tesszük ezt többségi szavazással? Akkor mit mondunk arról a Németországról, ahol a többség helyesnek tartotta a kisebbségek üldözését, sőt elpusztítását?

Lippmann-nak tökéletesen igaza volt abban, hogy eredeti „amerikai értékeink” azon a megállapodáson alapulnak, amely a keresztyének és a „felvilágosodás” gondolkodói között jöttek létre. Habár a keresztyének abban hisznek, hogy ezek a Biblia tanításai közé tartoznak, a felvilágosodás elveit vallók pedig az ősi természetjog körébe helyezik ezeket, mégis egyetértés volt köztük abban, hogy a világegyetemben létezik olyan transzcendens erkölcsi rend, amely felismerhető az emberi értelem és reflexió segítségével. Csakhogy 1955-ben az amerikai modern liberális berendezkedés megbotránkozott ezen a gondolkodásmódon. Negatív kritikát fogalmaztak meg a könyvéről, és visszautasították az álláspontját, mondván az Istenbe vagy a természeti törvényekbe vetett hithez való visszatérés veszélyes és teljességgel szükségtelen, hiszen a hiedelmek vizsgálatára való legjobb megoldás, ha azt „nem dogmatikusan, hanem relativizálva és pragmatikusan” tesszük. Végtére is „mindenki tudja”, mik az értékek: azok a dolgok, amelyek a leginkább hasznára válnak az embereknek, és amelyek a legtöbb embert boldoggá tesznek. És ezek az értékek nem Istenben vagy valamilyen kozmikus rendben gyökereznek.[23]

Ami érdekes, hogy a fővonalbeli keresztyénség egyik vezető értelmiségije, Reinhold Niebuhr is elutasította Lippmann könyvét.[24]

Az történt, amit Machen előre megmondott, Niebuhr ugyanis a hitet a szekuláris tudományhoz igazította. Azt írta: „mi”, modern protestáns hívők „nem hiszünk a szűztől születésben, és vannak bizonyos gondjaink Krisztus fizikai feltámadásával kapcsolatban is. Nem hisszük […], hogy a kinyilatkoztatott események igazolhatnák önmagukat a természeti rendben bekövetkező isteni áttörés által.”[25] Mivel olyan dolgok is vannak a Bibliában, amelyeket a modern világi emberek nem képesek elfogadni, ezért ezeket a liberális protestánsok is elutasítják. Más szóval az igazság mércéje nem a természetfeletti kinyilatkoztatás, hanem a szekuláris és a gyakorlati észszerűség. A szekuláris, modern felfogás szerint nem a Biblia határozza meg azt, hogy mi a helyes és mi a helytelen, éppen ellenkezőleg, a világi, modern felfogás dolga annak eldöntése, hogy mik a helyes és mik a helytelen dolgok a Bibliában. Tehát Niebuhr egyetértett a többi kritikussal abban, hogy téves és szükségtelen Lippmann-nak a valláshoz és a természetjoghoz való visszatérésre irányuló felszólítása, hiszen minden józanul gondolkodó ember képes egyetértésre jutni abban, hogy a demokrácia, az emberi jogok és az egyéni szabadságjogok észszerű dolgok.

Mindezek figyelembevételével, Machennel együtt (és olyan módon érvelve, ahogyan azt Machen már évtizedekkel korábban tette) mi is azt kérdezzük: mi szükség van akkor egyáltalán az egyházra?

Ebben a stratégiában az volt az igazi irónia, hogy miközben az egyházat Niebuhr maga is hatékonyan használta a keresztyén örökség nyilvános szerepének megőrzésére, az egyházról alkotott elképzelései szubjektív voltuk miatt teljesen fakultatívvá és szükségtelenné tették a hitet… Az ember egyszerűen megkerülhette a teológiát, és elfogadhatta az emberi korlátoltságról szóló, Niebuhr által kínált mély meglátásokat.[26]

 

Az amerikai történelmi és kulturális egység vége

Lippmann-nak igaza volt, de ez még nem lett nyilvánvaló. Habár a keresztyénség és a felvilágosodás világnézete helyébe egy relativista, szekuláris világnézet lépett, az erkölcsi értékekkel kapcsolatos korábbi konszenzus átmenetileg még mindig fennmaradt a hatalmas közös ellenségek – a nagy gazdasági világválság és a két világháború – miatt. Ezek a válságok a puszta túlélés érdekében mind a családoktól, mind a társadalomtól önfeláldozást követeltek, így szükségképpen elnémították a társadalom pszichologizáló és individualista alapjait. Továbbra is nagy volt az egyetértés a teljes politikai spektrumban annak kérdésében, hogy milyen a jó és erkölcsös élet. Hazaszeretet, szexuális tisztaság, hűség, takarékosság és nagylelkűség, szerénység és tekintélytisztelet, áldozatkész hűség a család és a kapcsolatok terén – szinte mindenki hitt ezekben, még ha a tényleges viselkedésben jócskán akadtak is eltérések.

De a hatvanas évek végére az efféle túlélőpróbák már csak emlékek voltak, és miközben az emberek a kultúra útmutatását követve felfedezték magukban az igazságot, radikálisan eltérő gondolkodásmódok alakultak ki azzal kapcsolatosan, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Elkezdődött az amerikai társadalom széttöredezése, és ez a folyamat azóta is tart.

Az ifjabb Martin Luther King vezette polgárjogi mozgalom – Lippmann javaslatára – magasabb erkölcsi törvényre hivatkozott. „King vezetőségének és retorikájának a lenyűgöző ereje abban rejlett, hogy szilárd meggyőződése volt, hogy az erkölcsi törvény bele van ágyazva a világegyetembe.”[27] Csakhogy King 1968-ban történt meggyilkolása idején már teljesen más folyamatok hatottak a kultúrában. Annak ellenére, hogy minden ezt követő „jogvédő” mozgalom – például azok, amelyeket a nők, a melegek és más kisebbségek érdekében indítottak – egy bizonyos mértékben (pl. a tiltakozások és az aktivizmus terén) King mozgalmáról mintázta magát, a filozófiai keretük mégis teljesen más. Identitáspolitikai követeléseiket nem egy objektív erkölcsi rendre, hanem a saját csoportjuk egyedi elképzeléseire és tapasztalataira alapozzák. Az individualizmus felszámolta az olyan hagyományos értékeket, mint a hazaszeretet, a családi kötelékekhez való hűség és a tekintély tisztelete. Ráadásul számos ilyen csoportnak, különösen a szexuális jogokat követelőknek a hagyományos nyugati, protestáns etikától élesen eltérő erkölcsi nézetei vannak. Így az ország kezdett szétszakadni egymás ellen harcoló frakciókra.

Miért történik ez mégis? Mert ma már egyetlen meghatározó társadalmi-politikai vagy kulturális vezető sem hivatkozhat úgy egy magasabb törvényre vagy a Bibliára, mint ahogyan azt Lippmann és MLK [Martin Luther King] tehette. Ugyanis a protestáns intézményrendszer saját maga lemondott már arról, hogy ezt cselekedje.

Mindenki azt gondolta, hogy a világi, pragmatikus, józan ésszel rendelkező gondolkodásmód képes egyetértésre jutni a társadalmi normák terén. Amikor viszont kudarcot vallottunk ebben, nem maradt semmilyen olyan érv vagy megfellebbezhetetlen indok, amelyre hivatkozni lehetne az erkölcsi értékekkel kapcsolatban.

Ha bárkinek azt mondanánk, hogy „rossz dolgot csinálsz, szerintem nem helyes”, akkor nincs válaszunk arra, amikor az az ellenérv érkezik, hogy „de én nem érzem úgy, hogy ez helytelen lenne, és miért is lenne a te véleményed privilegizált az enyémmel szemben? Milyen alapon erőlteted rám a véleményedet?”.

Tekintettel arra, hogy társadalmunk eldobta az erkölcsi értékek közös alapját – a vallást és a természetjogot –, nem maradt semmi, ami egyesíthetne bennünket, és így nincs közös alapja a vitáinknak. Emlékezzünk, Lippmann azzal érvelt, hogy erre még soha egyetlen társadalom sem vállalkozott, és azt is kifejezte, hogy szerinte kétséges, hogy az ilyen társadalom működőképes lehetne.

Miközben az ország kezdett szétszakadni, a protestantizmus is megindult a lejtőn. Az egyházakból elsőként azok maradtak el, akik nem voltak annyira vonalasok, hanem inkább liberális politikai nézetekhez csatlakoztak. A közösségek olyanokat is elveszítettek, akik politikailag konzervatívak voltak. És ez még mindig csak a kezdet. A hanyatlás azzal folytatódott, hogy – Kelley és Machen jóslatának megfelelően – a liberális keresztyének gyermekei is elmaradoztak, hiszen semmi hasznát és értelmét nem látják annak, hogy gyülekezetbe járjanak.

Az a paradoxon a dologban, hogy Niebuhr előre látta, hogy a növekvő szekularizmus végtelenül fel fogja erősíteni az amerikaiak régen beindult individualizmusát. A vallás hanyatlásával és a szekularizmus erősödésével párhuzamosan az önzés is egyre nagyobb méreteket öltött.[28] Niebuhr kitért arra is, hogy a modern kultúra „önmagunk felmagasztalására” ösztönöz, amely arra készteti az embereket, hogy a gazdagságot és a szexualitást ne csak mint jó adományokat használják, hanem az identitásukat is ezekre alapozzák. Beszélt a világias gondolkodás bálványairól is. Kiemelte, hogy a szekuláris liberalizmus az emberi értelmet bálványozza, a fasizmus az etnikumot és a földet, míg a szocializmus az államot isteníti.[29] Marsden ugyanakkor hozzáteszi, hogy bár Niebuhrnak „az ember állapotával kapcsolatos kemény szavai üdvözlendők, az általa megfogalmazott keresztyénség mégis alkalmatlan arra, hogy szembeszálljon azokkal a világi folyamatokkal, amelyeket pedig olyan jól beazonosított”.[30] A fősodratú protestantizmus már nem a radikális megtérésről, a transzcendens Istennel való találkozásról és a szívben lévő szeretet irányultságának a megváltozásáról szól, hanem helyettük az erkölcsöt és a politikát propagálja, és túl sokat vett át a világi elgondolásokból ahhoz, hogy valódi kihívást jelentsen a szekularizációval szemben.

 

Összegzés

Rettenetes tévedésben voltak azok az emberek, akik a 20. század közepén azt bizonygatták, hogy a pragmatikus józan ész és a tudományos észszerűség rendelkezik azzal a képességgel, hogy egységes erkölcsi konszenzust hozzon létre.[31] Társadalmunk súlyosan polarizálttá vált, és olyan alapvető kérdésekben sincs egyetértés, hogy mi az emberi természet, és mit is jelent az, hogy az emberek boldogulnak, és jól érzik magukat. A közös „amerikai értékrend” és a bennünket összetartó „amerikai sztori” mára teljesen eltűnt.

Ráadásul az a protestantizmus, amely egykor Amerika nem hivatalosan kimondott, mégis uralkodó vallását jelentette, egyszerre oka az amerikai társadalom összeomlásának, és viseli annak következményeit. Azért szerepel a romlás okozói között, mert ahelyett, hogy ellenállt volna a kultúra elvilágiasításának, egyenesen kikövezte az utat számára. Ugyanakkor maga is áldozatul esett annak a szekularizációnak, amelynek megágyazott.

Jómagam – Kelley, Machen és Marsden jogos kritikáinak fényében, azokkal egyetértve – úgy vélem, hogy a progresszív fővonalbeli protestantizmus nem a jövő útja az amerikai egyház számára. Ezzel nem szükségképpen utasítok el minden fővonalbeli egyházi vezetőt és embert, hiszen ezekben a közösségekben is vannak olyanok, akik valódi hittel szolgálnak és munkálkodnak.

De a protestantizmus fővonalának általános terve megbukott. Annak a fényében, hogy a nyilvánosságra került botrányok miatt hiteltelenné vált a katolicizmus és az evangéliumi keresztyénség – amelyről 2022 telére tervezek cikket megjelentetni –, sokan azt a gondolatot erőltetik, hogy a progresszív keresztyénség – amely lényegében nem más, mint a jelenlegi fővonalbeli protestantizmus újraszabva – lesz a megoldás. Hangsúlyozom azonban, hogy a fővonalbeli keresztyénség alapfeltevései érintetlenek maradtak. Most is ugyanazt teszi, mint amit száz évvel ezelőtt, amikor hozzáidomult a nyugati kultúrához. Ezekkel a feltételekkel viszont nem tud sem alternatívát, sem ellenpólust ajánlani társadalmunknak, és az amerikai egyház számára sem jelentheti a megújulás útját.

 

A fentebbi írás a Life in the Gospel oldalán megjelent, The Decline and Renewal of the American Church: Part 1 – The Decline of the Mainline című cikk szerkesztett változata. Fordította: Mihalik Angelika

Hivatkozások:

[1] Putnam, Robert D. – Campbell, David E.: American Grace. How Religion Divides and Unites Us. Simon & Schuster, New York – London – Toronto – Sydney, 2010. 87. o.

[2] Lásd Ellwood, Robert: The Fifties Spiritual Marketplace. American Religion in a Decade of Conflict. Rutgers U. Press, New Brunswick, 1997.

[3] Kelley, Dean: Why Conservative Churches Are Growing. A Study in Sociology of Religion with a new Preface. Mercer University Press, Macon, 1996. 1. o.

[4] Uo. 20–21. o.

[5] Uo. 43–44. o.

[6] Uo. 84–85. o.

[7] Uo. 121. o.

[8] Magyar nyelven: Machen, John Gresham: Keresztyénség és liberalizmus. Presbiteriánus Kiadó, Miskolc, 2002. 42. o.

[9] Uo. 45. o.

[10] Uo. 46. o.

[11] Uo. 161. o.

[12] Uo. 150–151. o. Könyve végén Machen elismeri, hogy fogalma sincs, mit tartogat a jövő az egyház számára. Utal a pogányságnak a keresztyén egyházba való 2. századi bejutására – ezt a harcot az egyházatyák megvívták és megnyerték –, valamint a középkori egyház romlottságára, amely a reformációhoz és a keresztyénség megosztottságához vezetett. Machen számított arra, hogy az egyháznak el kell számolnia a későbbiekben a teológiájában bekövetkező ilyen hatalmas mérvű változással, de nem sejtette, hogyan fog ez lezajlani.

[13] Kelley-vel ellentétben, Machennel együtt úgy vélte, hogy az egyháznak a történelmi tanításról való lemondása nemcsak hogy nem praktikus és intézményesen önpusztító, hanem helytelen is. Árulásnak minősül, és már csak emiatt is ellenezni kell.

[14] Ez George Marsden The Twilight of the American Enlightenment – The 1950s and the Crisis of Liberal Belief (Basic Books, New York, 2014.) című könyve 1. fejezetének (1–20. o.) a súlyos mondanivalója. Sokan úgy vélték, hogy a példátlan jólét az amerikaiakat „egy gazdasági gépezet fogaskerekeivé”, személytelen lényekké változtatta, akik bármit megtesznek, hogy előbbre jussanak. A „hiperorganizált kereskedelmi társadalom és a fogyasztói társadalom” aláásta „valódi emberségünket” (42. o.). Erich Fromm, William Whyte és mások azt állították könyveikben, hogy a bénító konformizmus ellenszere az egyéni szabadság érvényesítése – azaz hiteles, önmeghatározó és önmegvalósító személyiségnek lenni (31. o.).

[15] Uo. 86. o. A korszak legnépszerűbb közéleti értelmiségijei közül sokan nem filozófusok, hanem pszichológusok voltak, mint például Gordon Allport, Carl Rogers, B. F. Skinner, Erving Goffman és Rollo May. Számos különbözőségük ellenére osztották Freud pszichoanalitikus hagyományának alapgondolatát, nevezetesen azt, hogy az emberek akkor fejlődnek és válnak egészségessé, ha kiszabadulnak a hagyományos közösség és tekintély irracionális bűntudatából, félelmeiből és ellenőrzéséből. Ehhez társult az a mély, kifejezetten amerikai optimizmus, hogy az emberi lények képesek és hajlandók is jobbá formálni magukat, amennyiben teljes szabadságot kapnak hozzá.

[16] Magyar nyelven: Riesman, David: A magányos tömeg. Ford. Szelényi Iván. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1973. – A szerk.

[17] Lásd Marsden 2014, 21–42. o. (2. fejezet: Freedom in the Lonely Crowd.)

[18] Uo. 42. o.

[19] Ebben az összefüggésben érdemes megjegyezni, hogy Lippmann nagyra tartotta Machen Christianity and Liberalism című könyvét. Továbbá C. S. Lewis, aki bár elismert irodalomtudós volt, mégsem bírt igazán hatással az amerikai szellemi életre, 1943-ban megírta The Abolition of Mancímű könyvét (magyarul: Az emberiség felszámolása. Ford. J. Füstös Erika. Harmat Kiadó, Budapest, 2007.), amely nemcsak Lippmann, hanem Alasdair MacIntyre és később Charles Taylor kritikáját is megelőzte. Mindannyian azt állították, hogy egy szekuláris társadalomnak nincs megfelelő alapja vagy forrása az általa képviselt erkölcsi eszmékhez. Nemrégiben született meg e kritikának egy kiváló újbóli megerősítése Christian Smith Atheist Overreach című könyvében (Oxford University Press, New York, 2018.). Smith kifejti, hogy mivel az ateista/szekularisták nem rendelkeznek akár a hagyományban, akár a kinyilatkoztatásban, akár a természetjogban rejlő alapokkal, nem tudnak racionális indokot adni arra, hogy miért kellene az erkölcsi érzület egyik csoportjának elsőbbséget élveznie egy másikkal szemben, és ugyanígy nem tudnak olyan gyakorlati indokot felmutatni, amely az erkölcsi elvek betartására ösztönözne akkor, ha az nagy áldozatokkal jár. Az érvelés egy másik klasszikus bemutatását lásd: Leff, Arthur Allen: Unspeakable Ethics, Unnatural Law. Duke Law Journal, 1979. december. 1229–1249. o. Web: https://scholarship.law.duke.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=2724&context=dlj. (Letöltés: 2021. október 1.)

[20] Magyar nyelven: Lippmann, Walter: A közjó filozófiája. Ford. Jánossy Ilona – Doubravszky Sándor. Bagolyvár Kiadó, Budapest, 1993. – A szerk.

[21] Marsden 2014, 44. o.

[22] Marsden idézi: uo. 47. o.

[23] Uo. 43–67. o. (3. fejezet: Enlightenment’s End? Building Without Foundations.)

[24] Uo. 53. o.

[25] Uo. 118. o.

[26] Uo. 119. o.

[27] Uo. 65. o.

[28] Arról, hogy a vallás egykor kiegyensúlyozta az amerikai individualizmust, de azóta elvesztette ezt a képességét, lásd Bellah, Robert et al.:Habits of the Heart Individualism and Commitment in American Life. University of California Press, Berkeley, 2007.

[29] Niebuhr, Reinhold: The Christian Church in a Secular Age. In: McAfee Brown, Robert (szerk.): The Essential Reinhold Niebuhr: Selected Essays and Addresses. Yale University Press, New Haven, 1986. 79–92. o.

[30] Marsden xxvi.

[31] Hozzá kell tennünk, hogy az eredeti felvilágosodás gondolkodói is tévedtek – innen a kortárs állítás, hogy „a felvilágosodás projektje megbukott”. (Lásd Alasdair MacIntyre After Virtue, Whose Justice? Which Rationality? és Three Rival Version of Moral Inquiry, valamint Patrick Deneen Why Liberalism Failed című írását.) Az eredeti felvilágosodás „projektje” az volt, hogy a hagyományoktól és a vallástól független érvelés segítségével felfedezze az egységes társadalom erkölcsi alapjait. A tekintély és a tudás jelenlegi válsága az amerikai társadalomban abban rejlik, hogy a régebbi liberalizmussal (a felvilágosodással/liberális protestáns konszenzussal) szemben egy progresszív „utódideológia” áll, amely tagadja a szólásszabadság, az egyéni jogok és az értéksemlegesség alapfogalmait. Jelenleg nincs jól reprezentált alternatívája ennek a két közfilozófiának, bár mind a katolicizmus, mind a református protestantizmus rendelkezik olyan társadalmi modellek alapjaival, amelyek újra bevezetik a természetjogot és a vallást a közszférába, ugyanakkor lehetővé teszik a hit pluralizmusát és a lelkiismereti szabadságot. Könyve utolsó fejezetében Marsden amellett érvel, hogy a fővonalbeli protestantizmus, a vallási jobboldal és a jelenlegi szekuláris progresszivizmus egyike sem tűnik képesnek arra, hogy a vallást más nézetek iránti nyitottsággal kombinálja. Ő egy „augusztinuszi” megoldást kínál. (Lásd Marsden 2014, 151–178. o. Conclusion: Toward a More Inclusive Pluralism.)

 

Forrás: http://www.evangelikalcsoport.hu/2021/10/03/az-amerikai-egyhaz-hanyatlasa-es-a-megujulas-lehetosegei-i-resz/?fbclid=IwAR2Kw8BOJN55c0mCmAlZ2f16YWa3Q-3A3AOLB9h0HPrMNF9Qq88qPQt_2YQ