Cseri Kálmán református lelkipásztornak már házépítő mester dédapját is úgy hívták Abonyban a helyiek, hogy a „bibliás Cseri Samu bácsi”. Nevét onnan kapta, hogy amikor dolgozni ment a legényekkel, a kenyér és a szalonna tetejére odatette a Bibliát, és minden étkezés előtt felolvasott egy fejezetet a Szentírásból.

Erkölcsformáló gondolatok
Cseri Kálmán mindig hálás volt istenhívő, imádkozó őseiért. Édesapja eredetileg kereskedő volt, de államosították az üzletét, és ezután gazdálkodásba fogtak Kecskeméten. Négyszáz almafájuk volt, sokat és szorgalmasan dolgoztak. Cseri Kálmán szívesen emlékezett édesapja erkölcsformáló gondolataira, például arra, hogy amikor kiadott egy-egy munkát a kezéből, így szólt: „Semmi sem lehet tökéletes, de a tőlem telhető legjobbat adom.” A lelkipásztor észrevétlenül is sok dolgot átvett édesapjától, aki mindig türelmesen várta a munkája eredményét, soha nem rendezkedett be azonnali sikerre. Gyermekként még nem tudta, hogy a Bibliában is benne van: „más a vető és más az arató”.

– Láttam a szüleimet imádkozni, láttam a hitüket kritikus helyzetekben – például amikor nem volt biztos, hogy szedünk almát az ősszel, mert elfagyott az éjjel –, láttam, hogyan viszonyultak az élet nehézségeihez, hogy szerették egymást, és szerették a rászorulókat, és ez is a véremmé vált otthonról. Ha valakinek a bajáról hallottak, és senki más nem segített, akkor szép csendben, észrevétlenül nagyon sokszor adott édesanyánk egy-egy kis lábasban ételt, meg néhány süteményt egy kosárban, hogy vidd el ennek a néninek, annak néninek, mert beteg volt, gyerekei nem voltak vagy világgá mentek. És természetes lett a számunkra megosztani a falatot, vagy nehéz helyzetben akár elvonni a falatot a saját szánktól, ha a másiknak szüksége van rá – és ez nem nagy szívesség, nem kegyet gyakorolunk, hanem természetes.”

Cseri Kálmán a kecskeméti  Katona József Gimnáziumba járt, 1957-ben érettségizett. Gimnáziumi éveiről így mesélt: „Csupa férfi tanárunk volt, akik egytől-egyig szigorúak voltak, de nagyon szerettek bennünket. Nemcsak oktattak, hanem neveltek is már a puszta személyiségükkel is. Ahogy beszéltek egymással vagy egymásról, az nekünk minta lett: a mértékletesség, fegyelmezettség, ugyanakkor a jó kedély. (…) Semmiféle versengés nem volt közöttünk, sem a tanárok között, az osztályban nem ismertük a féltékenységet. Nem vetélytárs volt a másik, nem ellenfél és főleg nem ellenség, hanem bajtárs. A gimnáziumi osztályunkban mi egymásnak drukkoltunk, és ha bárkinek sikere volt, annak mindnyájan örültünk. Én mindig a humán tárgyakat szerettem, úgyhogy magyarban, latinban voltam jó, de helyesírási problémákkal is hozzám fordultak, meg sok egyébbel is.”

A minőségi különbség
Harmadikos gimnazista volt, amikor egy ifjúsági evangelizáció hatására megtért. Erre így emlékezett vissza: „Egy fiatal vendéglelkész minden este prédikált a fiataloknak. Bárki jöhetett, de elsősorban fiatalok voltak ott. Akkor én már láttam, hogy milyen nagy különbség van a hívőknek és azoknak az élete között, akik ott ülnek minden vasárnap velünk együtt a templomban, de az életük ugyanolyan, mint azoké, akik nem ülnek ott. Sőt néha még rosszabb. Képmutatók. De vannak, akik komolyan veszik a Bibliát, akik tényleg úgy élnek, úgy beszélnek, úgy gondolkoznak – voltak ilyen ismerősei a szüleimnek. És egyre élesebb lett a szememben a különbség, éreztem, hogy itt valami minőségi különbség van. Nemcsak templomba kell járni, hanem amit a templomban hall az ember, meg amit otthon is olvas a Bibliából, azt kéne komolyan venni, és az tényleg megváltoztathatja az ember életét. (…) Jézus nem a saját bűnei büntetését szenvedte el a kereszten, hanem az én bűneim büntetését. Ez benne van a Bibliában. Tehát Isten végrehajtotta az engem illető igazságos ítéletet őrajta. Akkor még egyszer rajtam nem hajtja végre. Egy ítéletet nem hajtanak végre kétszer. Ez olyan fölszabadulást jelentett, és olyan hálát hívott elő a szívemből, hogy azt mondtam: „Uram, én hálából egész életemet neked szentelem. És nem tudom még, hogy ez mit jelent, de én neked akarok élni.”

Egészséges önértékelés, megtérés
– Állítom, hogy nincs az a pszichológiai módszer, ami ennyire helyes önismeretre és önértékelésre segíti az embert: hogy nem szállok el, nem vagyok büszke semmire, de nincsen kisebbségi érzésem sem. Engem Isten teremtett ilyennek, akkor fogadjam el magam a hiányosságaimmal, mert mindnyájunknak vannak. Én is raccsolok, meg csúfoltak a pöttyeim, meg minden más miatt. És akkor mi van? Ugyanakkor egy csomó értéket kaptam Istentől, és a másik is kapott egy csomó értéket. Az értéket azért kaptam, hogy segítsem a többi embert, a hiányt meg azért, hogy el ne bízzam magam. Amit lehet, pótoljak, amit nem lehet – mert van, amit nem lehet –, azt meg fogadjam el, de ne zavarjon, ne idegesítsen. Azóta már sok évtizedes lelkészi munka során látom, hogy a felnőtteknél is, de főleg fiataloknál probléma ez. Helyes, normális, egészséges önértékelésre azok jutnak el, akik átmennek ezen, amit így neveznek: megtérés – mondta egy interjúban.

Mint egy család
A gimnáziumi évek után a Budapesti Református Teológián – a mai Károli Gáspár Református Egyetemen – tanult, ahol 1962-ben szerzett diplomát. A teológián is mindig osztályelső volt, örömmel tanult és készült a lelkészi hivatásra. – Akkor még úgy élt a teológus társaság, mint egy nagy család. Mi százan voltunk körülbelül, és együtt laktunk, együtt étkeztünk, együtt voltunk egész nap. Megismertük egymást, és ez a későbbiekben nagyon sokat jelentett, hogy az ember nemcsak az évfolyamtársait ismeri, hanem négy évfolyamot fölfelé, négy évfolyamot lefelé, és így nagyon sokakat tud később is segíteni, már kint a harcmezőn. (…) Kezdetben nagyon jó professzoraink voltak; kitűnő emberek, külföldön doktorált, alapos, mélyen hívő szakemberek voltak mindannyian. Aztán ’57 után az Egyházügyi Hivatal kezdett odaültetni olyan embereket, akiknek nem volt meg a képesítésük sem, a rátermettségük sem, de ők valószínűleg megbízhattak bennük. Az nehéz volt. Hála Istennek, azért az alaptárgyaknál – mint bibliaismeret, dogmatika, igehirdetéstan – megmaradtak az eredeti jó professzorok, de nem lehetett könnyű nekik. Megdöbbentő volt, hogy négy éven belül a három legkiválóbb meghalt – azt hiszem, egyikük sem volt még 60 éves. Nem tudom, hogy mi folyt ott, de később aztán láttam, amikor segédlelkész lettem, hogy milyen malomkövek között őrlődtek a becsületes emberek.

Feleségével – Uray Enikő zenetanárral – 1968 óta éltek boldog házasságban, két gyermekük született. Három évig Cecén, majd hat évig Budahegyvidéken szolgált segédlelkészként. 1971-ben hívta meg a pasaréti gyülekezet lelkipásztorának, miután Joó Sándor, a gyülekezet alapító lelkésze hirtelen meghalt agyvérzésben. Bár az Állami Egyházügyi Hivatal más jelöltet támogatott, a pasarétiek ragaszkodtak Cseri Kálmánhoz. A lelkész végül 39 éven át, egészen nyugdíjba vonulásáig, 2010-ig szolgált Budapest egyik legnépesebb református gyülekezetében.

„Pasarét jó hely"
Cseri Kálmánban mindig nagy volt a tiltakozás a megkülönböztetések ellen. Nem szerette, hogy a parasztasszonyoknak csak „egy jó napot” járt, míg a városi asszonyoknak „kezit csókolom”. A pasaréti gyülekezetben nem találkozott megkülönböztetéssel: a harminctagú presbitériumban ott volt Palló Imre bácsi, az Operaház egykori igazgatója, és Törzsök Pista bácsi villamoskalauz, akik magától értetődően tegezték egymást, együtt beszélték meg a gyülekezet dolgait. „Ha Palló Imre bácsi azt mondja a villamoskalauznak, hogy szervusz, Pistám, ő meg azt válaszolja, hogy szervusz, Imre, akkor Pasarét jó hely” – fejtegette megválasztásakor.

 Pasaréten nagyon sok lelkigondozói beszélgetés folyt, ezt szokta meg a gyülekezet Joó Sándor idejében – mondta Cseri Kálmán a vele készült életútinterjúban, amelyben így fogalmazott a pasaréti kezdetekről: „Eleinte meg voltam rémülve a lelkigondozói beszélgetésektől, mert amikor idekerültem, 32 éves voltam. Amikor Joó Sándor meghalt, hatvanéves volt, és vele egészen másként beszélhette meg valaki az aktuális problémáit, mint velem, aki szinte gyereke lehettem volna azoknak, akik tanácsért, eligazításért fordultak hozzám. Ez messze meghaladta akkor a tapasztalataimat és a képzettségemet. Az első években ez tanított meg sokkal komolyabban imádkozni. Hallgattam valakinek a problémáját, láttam, ahogy ott ül az élete romjai fölött, és úgy éreztem, fogalmam sincs, hogy most mit kellene tennie. Könyörögtem Istenhez, hogy adjon valami jó gondolatot, hogy mégiscsak tudjak segíteni, hiszen nem mondhatom, hogy rossz helyre tetszett jönni, mert én még fiatal vagyok. Uram, adj nekem gondolatokat, mert szolgálni szeretnék, de nincs a kezemben az, amivel segíthetnék – könyörülj rajtam, és könyörülj rajta! És emlékszem arra, ahogy Isten kegyelmesen válaszolt az imádságaimra, és néha olyan gondolatok vagy olyan igék jutottak eszembe, ami nekem is új volt, és csodálkoztam, hogy honnan veszem én ezt. És akkor eszembe jutott – hát nem most kértem? (…) Nagyon szép és fontos munka a lelkigondozás, és ezek a lelki beszélgetések növelték igazán a gyülekezetet. Mert aki egy ilyen beszélgetés végén Istentől megoldást kapott, az kötődött a gyülekezethez. Nem hozzám – erre nagyon ügyeltem is a későbbiekben, hogy ne én legyek a fontos –, hiszen én csak bábáskodtam az újjászületésnél.”

Isten igéje szerint
Ez a néhány idézett mondat is hűen mutatja Cseri Kálmán hitéből fakadó szerénységét, és azt, hogy minden gyakorlati kérdésben Isten igéje szerint igyekezett dönteni és cselekedni. Természetes kedvesség áradt belőle, barátságos volt, de sosem nyájaskodó. Mindig tisztelttel beszélt az emberekkel, bárkiről legyen szó. Jó a közelében lenni – mondogatták róla ismerősei. Az igehirdetést irodalmi műfajnak is tekintette, melynek lényege ugyan a mondanivaló, de az ige iránti tisztelet miatt is gondosan kidolgozta és megtanulta.

Rajkai Zoltán színművész egy a Parókia portálnak adott interjúban így fogalmazott a Cseri Kálmánnal való első találkozásáról. „Hallgattam egy lelkészt, aki úgy beszélt, hogy ahhoz foghatót soha nem hallottam, sem színészt, sem mást. Mindenféle retorikai fogás nélkül úgy beszélt, hogy az tökéletesen a helyén volt. Ott álltam a zsúfolásig megtelt templomban, a közös imádságnál mindenki elhallgatott, és nekem otthon-érzésem lett. Megérkeztem egy helyre, amiről korábban nem tudtam, hogy létezik, de amit régóta kerestem a szívem mélyén és felfogtam, hogy itt a helyem. Szinte elhangzott a fejemben, hogy „itthon vagyok”. 

Az elmúlt évtizedekben ezrek élhettek át hasonló érzést Cseri Kálmán igehirdetésekor. Bármerre járt az országban, zsúfolásig megteltek a templomok, hogy tőle hallhassák a Biblia tanításait. A lelkipásztor egész életét Isten igéje hirdetésének szentelte, nem vágyott pozíciókra, doktori címre – azt mondta, hogy Isten mással bízta meg. A gyülekezeti szolgálat mellett a református lelkipásztori irodalom kiemelkedő művelője volt, akit nemcsak Magyarországon, hanem a határokon túl is széles körben ismernek. Több mint húsz önálló, számos kiadást megért kötete, cikke és publikációja jelent meg. Lelkipásztorként nemcsak a megtérés, az Isten felé vezető utat mutatta meg, hanem különösen nagy figyelmet szentelt az aktív református lelkipásztorok továbbképzésének, lelkigondozásának – nyugdíjasként is.

A kerti csap
Lelkészi szolgálatát egy interjúban a kerti csaphoz hasonlította. „Valami olyat kell adnom az embereknek, amit én nem tudok produkálni: problémák megoldását, bűneikre bocsánatot, bizonyosságot arról, hogy nem kell lelkiismeret-furdalással leélniük az életet, de ezt én nem tudom elérni. Ezt csak Isten tudja elvégezni, mégpedig az ő igéje által. De Isten igéje nem az én kútfőmből fakad. Nekem azt állandóan el kell kérni, tehát nekem szoros közösségben kell lennem Istennel, mint a slagnak a csappal. De nagyon tiszta életet kell élnem, hitbelileg és erkölcsileg is, hogy dugók ne akadályozzák a víz áthaladását. És teljes engedelmességgel kell tartoznom az én Uramnak – nem csak a földi főnöknek, hanem legfőképpen az Úr Jézusnak –, hogy arra használjon, amire akar. Én például sose kértem, hogy hova helyezzenek. Lehetett kérni, de akkor még úgy ment az egyházban, mint a katonaságnál: a püspök írt egy levelet, ami általában úgy szólt, hogy foglalja el itt és itt a segédlelkészi állást, és erről engem 48 órán belül értesítsen. Akkor elfoglaltam a helyem, értesítettem erről, és elkezdtem a munkát. Nem kértem sose, ezt egészen Istenre bíztam: oda helyezzenek, ahova ő akarja, úgyis ő dirigál a püspöknek is, hogy hova helyez majd. És azóta is igyekszem komolyan venni, hogy minden azon múlik, hogy nekem milyen szoros közösségem van Istennel, mert tőle kapok jó gondolatokat, tőle kapok fizikai erőt, betegségből gyógyulást, mindent, mondanivalót és szeretetet is. Nagyon fontos, hogy áthaladjon rajtam az ige, hiszen én is abból táplálkozom, amivel másokat táplálok, és nagyon fontos ez a feltétel nélküli bizalom Isten iránt, hogy arra használjon engem, amire akar. Állítom, hogy ezért nem viselt meg engem a nyugdíjba menetel se. Többen kérdezték – ki óvatosan, ki provokatívan –, hogyan éltem át a nyugdíjba menetelt. Hát úgy, mint ahogy minden egyebet. Ez vele jár, ezt előre tudtam, ezt megbeszéltük akkor, amikor erre sor került, hát miért kellett volna, hogy megviseljen? Én az én Uram, Jézus Krisztus szolgája vagyok. Ez nagy kiváltság, ezért nagyon hálás vagyok. Ő addig használ, ameddig akar, és arra, amire akar. Arra nekem kell ügyelnem, hogy nehogy azt higgye a gumislag, hogy belőle fakad a víz. Én nem tudok senkin segíteni, még igazán megértő se tudok lenni, hogyha nem kapok Istentől segítséget.”

Nagyon-nagyon szeretem a Magyar Református Egyházat
Cseri Kálmán egész életében nagyon vigyázott arra, hogy friss és erős maradjon az Istennel való közössége. Küldetésének vallotta, hogy a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot a posztmodern ember számára is érthetően hirdesse igényes, szép magyar nyelven. A református egyházról így vallott: „Én nagyon-nagyon szeretem a Magyar Református Egyházat. Isten ebbe helyezett, és ő tudja, hogy mit csinál. Elzavarni se lehetne innen, és amikor a hibáit, fogyatkozásait látom, azt is úgy nézem, mint azét, amit szeretek. Mint ahogy az ember a családtagjának is látja a hibáját, de azért nem hagyja ott.”

 A hívő embereket is érik csapások
A lelkipásztornál a kilencvenes évek közepén diagnosztizáltak leukémiát, de betegsége csak tíz évvel később súlyosbodott meg annyira, hogy kórházba került. Erről az időszakról így beszélt. „A hívő embereket is érik csapások, próbatételek, de tudják, hogy ez nem véletlen. Amikor én élet-halál szélén voltam, tudtam, hogy akármi történik velem, arról az én Uram tud, nélküle nem történhet semmi. Ő úr a baktériumok fölött is, az orvosok fölött is, a fizikumom és lelkem fölött is, és ez nagyon nagy békességet ad az embernek. Szerettem volna minél előbb kijönni ezekből a mélységekből, de nem féltem attól sem, ha esetleg meg kell halni, mert tudtam, hogy akkor még közelebb kerülök Krisztushoz, akinek a közelsége eddig is a legtöbbet jelentette számomra az életben.”

Cseri Kálmán 2006-ban megkapta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét, valamint a Károli Gáspár-díjat. 2010-ben a II. kerület a Kerületért emlékéremmel köszönte meg szolgálatát. 2016-ban a Károli Gáspár Református Egyetem tiszteletbeli doktorrá avatta. Cseri Kálmán hosszú és súlyos betegség után 2017. február 13-án tért meg Teremtőjéhez. Temetése 2017. március 3-án, pénteken délután fél háromkor lesz a Farkasréti temetőben.