Az idei teremtés hete mottója, hogy „Áradjon az igazság, mint a víz!” (Ámósz próféta könyve 5. rész, 24. vers) Mintha a Szentírás is arra kívánna rámutatni, hogy oszlassuk el a tévhiteket a vízhez való kapcsolódásunk terén. Melyek ezek a tévhitek?

A felnőttek és a gyerekek is gyakran azt mondják arra a kérésemre, hogy takarékoskodjunk a vízzel, hogy „Nem minket érint ez a probléma.” Lehet, hogy eddig így volt. Az irdatlan vízkiemelések miatt azonban a talajvíz szintje jelentősen lecsökkent például az Alföldön a száz évvel ezelőtti mértékhez képest, és hamarosan Magyarországon is gyakran fogunk találkozni a vízhiány jelenségével.

A tavalyi extrém száraz nyár idején már kaptunk ebből ízelítőt.

Észre kell venni, hogy ezek a jelenségek nem csak a más éghajlaton élő, távoli országokban élő emberek életét fogják befolyásolni, hanem közvetlenül a miénket is – tulajdonképpen mediterrán ország lettünk. Másik fontos tényező, hogy folyóink vízkészletének 95 százaléka külföldről érkezik, így ki vagyunk szolgáltatva annak, hogy a szomszédos országokban hogyan bánnak velük – valljuk be, hogy az egészséges vízgazdálkodásban sem Szlovákia, sem Ukrajna, sem pedig Románia nem jeleskedik. Ráadásul a vízhiányos állapotoknak köszönhetően ők is többet emelnek majd ki, így hozzánk kevesebb jut el, tovább csökkentve vízkészletünket. Közelítünk ahhoz a helyzethez, amely a Golán-fennsíkon zajlik évtizedek óta: Izrael és Szíria folyamatosan hadakozik a Hermón-hegy környéki vízbázisokért, hogy biztosítani tudja vízellátását. Tudomásul kell vennünk, hogy súlyos háborúk várnak ránk a víz birtoklásáért.

Szintén csökkenteni fogja a hazai vizek mennyiségét az akkumulátorgyárak építése. Persze, lehetne akkumulátorokat gyártani jelentős környezetterhelés nélkül is, de akkor nem lennének olyan olcsók. A gazdasági előnyökért cserébe lazítunk a környezetvédelmi szabályokon, miközben már a CATL-gyár nélkül is veszélyben a lakossági vízfogyasztás Debrecenben, amely az Alföldön, vízhiányos területen fekszik.

Mikor érezhetik saját bőrükön a debreceniek a vízmennyiség kiesését a gyár felépülése után?

Fél éven belül biztosan. Ez egy kutyaszorító, hiszen racionális érvek vannak amellett, hogy rakjuk tele az országot akkumulátorgyárakkal, de ugyanígy racionális érvek vannak amellett is, hogy ne. Csak az a bökkenő, hogy az egyik egy pillanatnyi szükséglet, a másik pedig egy jövőbe mutató, a fenntarthatóságot célzó szempont.

A vízhiány az egyik jele annak, hogy folyamatosan változó klimatikus viszonyok között élünk, de rengetegen mondják még mindig, hogy globális felmelegedés régen is volt, a földtörténeti korszakokban folyamatosan váltották egymást a forróbb és hűvösebb periódusok. Miben más a jelenlegi helyzetünk?

Voltak olyan időszakok a Földön, amikor az átlaghőmérséklet sokkal magasabb volt a jelenleginél, mi több, a sarkokon egyáltalán nem volt jégsapka. Nem is volt alkalmas hely az emberi életre. Jelenleg saját magunkat féltjük, hiszen az élőlények többsége túléli majd a melegedést. 15 ezer éve jövünk kifelé a Würm-jégkorszakból, amely egy teljesen természetes folyamat, ám a melegedés sebessége az, amely aggodalomra ad okot. Az utóbbi évtizedekben néhány centiméterrel emelkedett a világóceánok szintje, és ha fél métert emelkedik – például Grönland jegének olvadása következtében –, akkor a tengerparti városokban élő tízmilliók kénytelenek lesznek lakóhelyet váltani. Amiről kevesebb szó esik az az, hogy például az Északi-sark jege lényegében egy vízen úszó jégtábla a jég kisebb sűrűsége miatt, a Déli-sarké viszont egy masszív kontinensen van – ha utóbbi beleolvad az óceán vízébe, annak beláthatatlan következményei lennének.

Azért, mert megszoktuk és az életünk része, túl keveset beszélünk arról, hogy melyek a víz jellemzői, pedig hosszú hetekig lehetne. Ha már a sűrűségnél jártunk: nincs még egy anyag, amely szilárd halmazállapotában úszik a saját olvadéka tetején. Nincs még egy anyag, amely hűtésre tágul – a víz ilyen 4 fok alatt. A víz fajhője elég magas, amely azt jelenti, hogy rengeteg energiát elnyel a melegedésekor, de rengeteget ad vissza a hűlésekor. Ezért van az, hogy a tengerparton lévő országok éghajlata mindig sokkal kiegyenlítettebb, mint a kontinens belsejében lévőké. Tehát a Mongóliában mérhető hőmérséklet-ingadozás a három-négyszerese annak, mint amit mondjuk a holland tengerparton tapasztalunk.

Ha már a hőingadozásnál tartunk: Molnár Gábor meteorológus néhány héttel ezelőtt egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a tavasz és az ősz eltűnése mellett be kell rendezkednünk a tartósan +40 fokra nyáron, illetve a -30 fok körüli hőmérsékletre télen. Ön is így látja?

A nyár valóban szárazabb és melegebb lesz, a tél viszont enyhébb és csapadékosabb. Az extremitást úgy kell érteni, hogy a hőmérséklet rettentő gyorsan vált egy adott helyen, egy-két nap alatt átmegyünk majd a téli hidegből a nyári hőségbe és fordítva. Ezt már idén is megtapasztaltuk, például márciusban, amikor szinte nyári meleg volt az egyik nap, aztán majd megfagytunk a következőn. Egyik napról a másikra lehet elképesztő szárazság vagy hullhat le hatalmas mennyiségű csapadék – ez utóbbinak tudható be, hogy egyre gyakoribbá váltak a villámárvizek Magyarországon is.

Ugyanebben az interjúban esik szó az éghajlati stabilitás változásáról, amit a szakértő egy búgócsigához hasonlított: a játék stabilan pörög, majd elkezd inogni és hirtelen eldől. Azaz a Föld klímája is hasonlóképpen fog összeomlani. Tényleg ez vár ránk?

Ebben a helyzetben az a kulcs, hogy mikor jön el a kritikus pont, ami után tényleg visszafordíthatatlan az egész. Jelenleg még az imbolygást tapasztaljuk, és fogalmunk sincs arról, hogy mikor mi fog történni. Nézzük például a biodiverzitást! Mialatt ezt az interjút elkészítjük, három faj kipusztul a Földön. Persze, sokan mondhatják, hogy mi ez a több tízmillióhoz képest? Ha ezt azonban beszorozzuk egy emberöltővel, egészen magas számot kapunk. Fajkihalás tekintetében még nem értük el a kritikus pontot, nincs egy érték, amelyhez viszonyíthatunk, mint például tudjuk, hogy a víz 99,99 fokig még folyadék, onnantól felfelé azonban egy pillanat alatt gőzzé válik. Ezzel legalább van tapasztalatunk.

2019-ben sokáig uralta a közbeszédet a klímaváltozás ügye, mindenki műanyagmentes júliust tartott, aztán minden visszatért a „rendes” kerékvágásba. 2020-ban azt hittük, hogy a koronavírus-járvány elhozza a szemléletváltást, majd jött a tavalyi forró nyár, de nem úgy tűnik, hogy az emberek többsége valóban másképp állna ehhez a témához. Mi lenne az, ami tényleg megijesztene minket?

Lassan eljutunk olyan történésekhez, amelyek már a mi napi fogyasztásunkat, normál életünket, megszokásainkat veszélyeztetik. Például, hogy nem terem meg az a növény, amelyet eddig szerettünk. Vagy elszaporodik benne egy olyan invazív kártevő, amely ellen nem tudunk védekezni, és tarra rágja az egészet. Vagy most ugye a hírek zengenek attól, hogy fölfedezték Magyarországon az ázsiai lódarazsat, amelyik picivel kisebb, mint a mi lódarazsunk, de a táplálkozása egészen más, mert mindenevő, nem válogat a zsákmányállatokban. A méheknek például óriási ellensége ez az ázsiai lódarázs. Ebből az következik, hogy ha elszaporodik Magyarországon, akkor a magyar méhészet óriási károkat fog szenvedni. Nem fogunk tudni mézet tenni a kenyerünkre. Lehetséges, hogy néhány év múlva nem fog megteremni a krumpli Magyarországon. A búzatermesztésünk is veszélyben van, mert már túl meleg az éghajlat hozzá – Lengyelországé a megfelelő hozzá.

Erre az lesz a válasz, hogy majd importáljuk a hiánycikkeket? Sok esetben úgyis olcsóbb és az emberek egyébként is az olcsóbbat fogják választani...

Klasszikus a kínai méz esete, mely csak nyomokban látott valódi mézet, miközben a boltok felében már ezt kapjuk. Egy ideig még mentegethetjük magunkat azzal, hogy ami nincs, azt majd behozzuk, de a végtelenségig nem tudjuk ezt csinálni. Nem vagyunk eléggé felkészülve a ránk váró változásokra.

Oktatói munkája során a diákoknál, illetve a családja fiatalabb tagjainál mennyire tapasztalja a klímaszorongást, a ránk váró változásoktól való félelmet? Mit tud tenni a szemléletváltásért?

Ez a fajta szorongás minden korosztályban jelen van. Én is rosszul érzem magam lelkileg attól, hogy fogalmam sincs, hogy az ökoszisztéma, a bioszféra mikor fog összeomlani, ha egyáltalán. Szorongat, hogy a dédunokáim milyen jövőt kapnak tőlünk örökségbe. Amiben a különbséget látom, hogy ezt a szorongást el tudom választani a személyemtől, mert bár aggaszt, idős koromnál fogva engem kevésbé fog érinteni, hogy mi lesz a jövőben. A fiatalok előtt viszont ott az egész élet, számukra a szorongás általánosabbá válik és ezért a tettvágy is erősebb bennük. Greta Thunbergnek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ráébresztette korosztályát a helyzet súlyosságára.

Viszont jelenleg nem ez a korosztály van döntéshozói pozícióban, pedig globális változást kellene elérni.

A politikának nem érdeke hosszú távon elköteleződnie egy környezeti ügy mellett, ezért a mi feladatunk, hogy kiköveteljük a változást és a felelős döntéshozatalt, mert az unokáinkjövője forog kockán. Lehet, ha a társadalom 3-4 százalékának más lesz a véleménye ennek következében, akkor egyszer csak gyors közvélemény-átbillenés történhet, ez pedig a politikusokat is döntésre sarkallja majd.

Keresztyénként úgy is vélekedhetünk, hogy Isten kezében vagyunk, aki nem a félelem lelkét adta nekünk, így nem kell szószólónak lennünk ebben az ügyben.

De ettől még Isten nem irtotta ki a félelmet a világból. A lényeg, hogy ne az domináljon, hanem mindaz, ami bennünk van, cselekvésre ösztönözzön bennünket! A legfontosabb, és ezt igyekszem minden platformon hangsúlyozni, hogy a döntéseinkben – legyen szó utazásról vagy vásárlásról – végig kell gondolnunk, hogy tényleg szükségünk van-e arra a bizonyos dologra, vagy csak igényünk van rá? Ez kulcskérdés abban, hogy egyénenként óvjuk-e a teremtett világot.

Szöveg, képek: Dezső Attila