A rosszul megírt történelem visszajár, a meg nem írt el sem megy - idézte fel Illyés Gyula szavait portálunknak adott interjújában Regéczy-Nagy László, egykori katonatiszt, aki angol követségi alkalmazottként jelentős szerepet vállalt abban, hogy nyugaton is megismerjék a magyarországi helyzetet a forradalom és szabadságharc idején. 1956 novemberében adta át ugyanis az angol követnek Bibó István memorandumát, Göncz Árpád kérésére pedig Nagy Imre egyetlen megmaradt írását juttatta el a követségi titkárhoz. Miután Bibót és Gönczöt 1957 tavaszán letartóztatták, a követség sofőrje biztosra vette, hogy őt is elhurcolják. Éppen Bécsben járt szolgálati úton, így eldönthette, hogy külföldön éli-e tovább az életét, vagy hazajön és bíróság elé áll. Utóbbi mellett döntött. 1957 júniusában tartóztatták le.

Kéziratokat juttatott nyugatra

Regéczy-Nagy László fiatalon katonai tanulmányokat folytatott, 1944-ben avatták tisztté. A második világháborúban részt vett a szovjetek ellen folytatott harcokban. 1946-ban tért haza Magyarországra, ám katonai működését nem folytathatta, mivel nyugaton hadifogságba esett, ezért és horthysta katonatisztként eleve a rendszer számára megbízhatatlannak számított. 1948-ban került az angol nagykövetségre, és az 56-os forradalom alatt is végig ott tartózkodott. Nem volt vitás számára, mekkora kockázatot vállal különösen a Nagy Imre-kézirat angol kézre juttatásával. Ő ebben tudott segíteni, az utcai harcban nem. Bár páncélos volt korábban, úgy véli, azzal ártott volna a nemzeti ügynek, ha beáll a pesti srácok közé. Ha ugyanis élve vagy holtan felfedezik a „fasiszta tisztet" közöttük, akkor a munkásokat tüntethették volna fel árulónak.

Hajszálon múlott
Regéczy-Nagy Lászlót több értelmiségiek ellen folytatott tárgyalásra is beidézték, tanúskodnia kellett a Nagy Imre-perben is, míg a Bibó-perben ő maga volt a harmadrendű vádlott. Nem volt kérdés, hogy koncepciós perről van szó, amelynek a kimenetele kétes. Sorsa attól függött, hogy Bibó Istvánt és Göncz Árpádot hogyan értékelik.
- Ahogy tizenkét hónap alatt haladtak előre a dolgok, úgy festett, mindkettőt kivégzik - emlékszik vissza Regéczy-Nagy László.
- Látszott, hogy Borbély János, a „mosolygó hóhér" úgy vezette a tárgyalást, hogy ami a legsúlyosabb ítélet kimondását és megindoklását gátolta, azt nem vette figyelembe. A meglepetés a rossz amerikai detektívfilmek mintájára az utolsó pillanatban jött. Ma már tudjuk - mert megkaptuk a 30 év elteltével fölszabadított indiai diplomáciai iratokat -, hogy a moszkvai indiai nagykövetség kihallgatást kért Hruscsovtól, és szépen megkérték, hogy Bibót és Gönczöt ne engedje akasztófára kerülni. Hruscsovot nem érdekelte, hogy az indiaiak barátaiknak nevezik őket, de az igen, hogy ő éppen megpróbálja átvezetni és megnyerni Indiát a semleges tábor éléről a szocialista táborba, és ez Kínával szemben micsoda propagandagyőzelem lenne. Fölvette a telefont és ide szólt Kádáréknak, hogy azt a két embert ne akasszák föl. Bibó Istvánt és Göncz Ápádot így életfogytiglanig tartó börtönbüntetésre, Regéczy-Nagy Lászlót pedig tizenöt év szabadságvesztésre ítélték. Amikor letartóztatták, fiatal felesége első gyermeküket várta.

Tizenöt tavasz terhe

- A nagyidős rab nem heteket, hónapokat tölt a börtönben, hanem évszakokat. Azt morzsolgatja, és az az igazi teher, amikor már az ötödik tavasz múlt el, jön a nyár, és az ember érzi, hogy még hátravan tíz - mondja az egykori elítélt, aki akkor még nem tudhatta, hogy hat év után kiszabadul. Évente kétszer tíz perc beszélőt kaphattak, ha nem vették el tőlük ezt a lehetőséget is fenyítés miatt.
- Évente négyszer lehetett tizenhat sor levelet írni, de a jóságos nevelő úr kihúzta, ami neki nem tetszett. Amikor néha volt bibliám, az volt az igazi kapcsolat a kintiekkel. Ugyanazt a bibliát olvashattam, amit az itthon maradottak.
A rabokat minden reggel hatkor ébresztették, majd tíz perc-negyed óra sétát engedélyeztek nekik a börtönudvaron hátratett kezekkel, szó nélkül.
- Igyekeztek az embert kifárasztani, hogy ne nagyon beszélgessen másokkal, a munkáját végezze, másrészt ne legyen módja szervezkedni, szökést előkészíteni. Amikor délután még egyszer negyed óra sétára került sor, már alig vártuk, hogy hazamenjünk a zárkába. Ott egyébként nagyon szűk volt a hely, mert négy emeletes ágy volt benne, közte csak annyi hellyel, hogy egy ember tudott mozogni. Vácott egyszemélyes zárkában voltunk négyen annyira, hogy ágy sem volt. A földön feküdtünk sűrűn, szalmazsákon és egy csöbör volt bent a maga csodálatos, hasonlíthatatlan illatával.
- A tizenkét hónap vizsgálati fogságból hetet magánzárkán töltöttem. Az volt a könnyebb. Nem kellett gyanakodnom, hogy ügynökkel vagyok összezárva.

Kis börtönből a nagy börtönbe

Amikor az „osztályellenség" kiszabadult, hatéves kislánya iskolába készült már.
- Apósomék nevelték a kislányunkat, mialatt a feleségem és a sógornőm Pesten dolgoztak, ketten béreltek egy albérleti szobát. Apósom igaz magyar ember volt, úgy nevelte föl szeretett unokáját, hogy zökkenő nélkül illeszkedtem bele az életébe, amikor megjelentem.
Feleségével, aki hűségesen várt rá, nem hunyt ki egymás iránt táplált szeretetük, ám életük megváltozott az újrakezdéssel. A családfő azt mondja, neki könnyebb dolga volt a börtönben, kapott kosztot, míg feleségének a betevő falatért is keményen meg kellett dolgoznia. Aztán a férjre szakadt a nagyobb teher, kora hajnalban kelt, késő estig dolgozott segédmunkásként a város másik végén lévő gyárban, késő este pedig másodállásban még megpróbált angolra fordítani fáradt fejjel.
- A kis börtönből kiszabadult az ember a nagy börtönbe, a gyűjtőből a drótkerítéssel övezett Magyarországra. Odabent csupa ötvenhatos bajtársammal voltam együtt. Ide kikerültem és mindenkivel szemben azzal a gyanúperrel kellett élnem, hogy ő fog rólam jelenteni. Hat év elteltével nem ismertem rá a nemzetemre. Akikkel együtt adtuk volna az életünket a haza szabadságáért, azok fütyültek az egészre, igyekeztek elfelejteni mindent, és hasznot húzni a másfajta proletárdiktatúrából. Ha meg kellett magukat húzni, meghúzták, ha nyilatkozni kellett, tudták, mit várnak el tőlük.

A répa meg az ostor
A református egyházat is elérte a világi hatalom keze.
- Egy jó barátom mesélte, parasztfiú volt, református lelkész, hogy megkörnyékezték azzal, mik a céljai, mi szeretne lenni. „Csak mondja meg nekünk, és mi hozzásegítjük" - mondták. A szamár elé tették az ostort meg a répát. Először a répát - ha az nem kell, majd az ostort kapja. Ez volt a módszerük.
Volt, akit úgy tűnik, nem kellett noszogatni.
- Bereczky Albert püspök úr nagyszerű prédikátor volt, Isten áldotta igehirdető és egyszer csak hallom, hogy tudva valótlant prédikál a szószékről. Szörnyű élmény volt. A nyugatról idelátogató református püspököket félrevezette a rendszer lényegét illetően. Óriási lelki-szellemi kár származott abból, hogy a békepapok hét közben kommunista agitátorok voltak, aztán vasárnap fölmentek a szószékre, és ugyanazzal a szájjal az Isten igéjét hirdették, tudva, hogy egy-két megbízott ott ül a gyülekezetben, és majd jelent valamit. Nagyon érdekes volt - a Biblia igazolódott ebben is -, amikor valakinek elmondták, hogy „mi megpróbáljuk értelmezni az igehirdetéseket, mindegyikről jelentést kapunk, aztán összehasonlítjuk, de képtelenek vagyunk megállapítani, hogy az egyik miért tetszik a gyülekezetnek, a másik miért nem". Ezt mondja az ige is: e világ nem értheti, az külön ajándék, a Lélek munkája.

Hős? Áruló?

1956 értékelésében az események kétféle résztvevőjéről mindig szó esik: a mártírokról és az árulókról. Vajon joggal nevezzük így vagy úgy egyiküket is, másikukat is?
- Az utca, a város a lehető legszörnyűbb hadszíntér a gyalogos katona számára. Páncélos voltam, innen tudtam, mit érezhet az a szerencsétlen ruszki, aki a rések mögül próbálja megélni az egészet, és min megy át az a szerencsétlen kis kölyök, aki még hadipuskával lőni se tanult, nem hogy utcai harcba belekeveredjen. A szovjet gyerekek vidéki surmók voltak, életükben nem jártak nagyvárosban, nem tanították meg őket gyalogság nélkül harcba bocsátkozni magas, szűk utcákban. Ott is hagyták a fogukat. Ezek a gyerekek meg filmen láttak hazug utcai harcot, de nem készítették fel őket ennek a keménységére, az iszonyatára. Amikor a nagyöbű rohamtarackok közvetlen közelről lőtték a körúti házakat, és azok omlottak, benne voltak a gyerekek is. És kiállták a próbát, hősként! - idézi fel az egykori katonatiszt a forradalom napjait, aki a követségi furgonnal közvetlen közelről követte nyomon az eseményeket. Regéczy-Nagy László hozzáteszi:
- Aki franzstadti vagány volt és maradt egész életében, és belekeveredett ebbe, franzstadti vagányként állta meg a helyét. Ez ritka történelmi pillanat volt, ahol mindenki önmaga fölé nőtt. Olyasmit kellett megélnie alatta, amire nem készítette föl senki, hogy is készíthette volna, és utána is csupa olyasmi jött, amire nem volt készen. Például arra, hogy számot adjon a vizsgálótisztnek, aki egy nagy asztal mögött ül, és átlát az emberen, mert Moszkvában megtanították kihallgatni.

Nyitott szemmel ment a halálba
Ami Nagy Imrét illeti, politikai meggyőződése ellenére Regéczy-Nagy László megbecsüléssel szólt róla.
- Nem csekély belső küzdelemmel felőrölte magában az ellenállást, és elvállalta a dicstelen halált. Aki akasztófán végzi, azt megtapossák még halálában is. Nagy Imre elvállalta, hogy ő a nemzetközi munkásmozgalom, a szocializmus elárulója. Csak annyit kellett volna mondania, hogy életben maradjon: „elvtársak, a tömegek uszályába kerültem, tévedtem, ez ellenforradalom volt". Akkor megmentette volna az életét erkölcsi halál árán, ahogy Kádár a Rajk-ügyben megmentette a sajátját.
A kívülállók számára is feltűnt, ha valaki fellépése elütött a diktatúrában megszokottól.
- Az angolok mindig tudni akarták Bibó véleményét, mert megdöbbentek, amikor bevittem az első nyilatkozatát. Lefordították nekik, akkor ezen a kiégett, romos, eltaposott Budapesten egyszer csak megjelenik valaki teljes európai szellemi fegyverzetben, és nemcsak tömör helyzetelemzéssel szolgált, hanem a kiutat is megmutatta. Államférfi – ezt nem várták. Attól kezdve a professzor megkérdőjelezhetetlen tekintély volt - emlékszik vissza Regéczy-Nagy László.

A papa a csokoládéval

Vajon rá lehet-e sütni az áruló bélyegét arra, aki megtört a kínzások közepette, vagy vállalta ugyan a jelentések megírását, de ügyelt arra, hogy azok semmitmondóak legyenek?
- Borzasztó nehéz családos embernek a gyerekei nevében olyan döntést hozni, ami elvágja őket a normális élettől. Saját magára nézve mindenki elvállalhatja a mártíriumot, csak a családjára nézve nem. Aki ezt nem próbálta, nem tudhatja, micsoda belső harc. A probléma az, ha annyira beépült a neki kenyeret adó rendszerbe valaki, hogy ma az egész értékítélete csak abból áll, hogy nekem Kádár idejében jó volt. A gyerektől persze nem vehető rossz néven, ha örömmel várja haza a kedves édesapját, mert annak a zsebéből minden nap előkerül egy tábla csokoládé. Egy nap meghal az apa, előkerül a hitelező és kiderül, hogy nem a saját keresményéből hozta a csokikat, hanem kölcsönből, és most a gyereken hajtják be visszamenőleg kamatos kamattal az összes csokoládénak az árát. Minden nap sanyarú lesz az élete az adósság miatt, a baj akkor van, ha ő csak a papa csokoládéjára emlékszik. Ez infantilis társadalomra vall.
Regéczy-Nagy László hozzáteszi:
- Többen kérdezték, ki tett több kárt a nemzetben, Rákosi a maga bunkójával vagy Kádár. Meggyőződésem, hogy Kádár. Rákosi az otromba sztálinizmus erőltetésével a forradalmat és szabadságharcot kapta eredményként, Kádár pedig harminchárom esztendő alatt ezt a szomorú állapotot, amit ma is láthatunk. A legnagyobb kárt a munkásosztálynak okozta, eltaposta, szétzüllesztette őket, a magyarság utolsó, még fennmaradt erősségét.

Szabadság, de hogyan?

- Európától sokat vártunk. Bang-Jensen dán diplomata az élete árán is megvédelmezte az ENSZ Ötös Bizottsága előtt a forradalomról vallomást tevő magyarok névsorát – inkább elégette, minthogy föladja, aztán három nap múlva megölték. Ez a fajta Európa volt a reménységünk, aztán kiderült, hogy ez már régen nincs - mondja Regéczy-Nagy László.
A rendszerváltáshoz fűzött remények naivak voltak, hiszen a nyugati típusú demokráciához fel kell nőni, és ez nem megy egyik napról a másikra - teszi hozzá. A nagykorúság felé tett lépések egyike volt az is, hogy Magyarországon 1988-ban megalapították a Történelmi Igazságtétel Bizottságot, amely a történelemhamisítás leleplezését és a Kádár-rendszer alatt pellengérre állított személyek méltó megvilágítását tűzte ki célul.
- Gróf Mikó Imre, Erdély legnagyobb történésze azt mondta, hogy a történelem nem mögöttünk van, hanem alattunk, azon állunk. Aki nem áll semmin, mibe ereszt gyökeret? - kérdezi a bizottság jelenlegi elnöke. Regéczy-Nagy László azt állítja, ha nem ismerjük meg az igazságot, nincs, ami szabaddá tegyen minket.
- A szabadságot ideig-óráig kivívhatjuk magunknak, de kérdés, hogy tudunk-e vele élni. Krisztuson kívül nem tudunk. Nincs fontosabb, amit a nemzetemnek kívánhatnék, mint hogy megtapasztalja az igazi szabadságot, amit Krisztus hozhat el.

Jakus Ágnes 

Képek: Füle Tamás