Ritka alkalom, amikor az újságíró úgy indul el egy rendezvényre, hogy most végre kikapcsolja riportermagnóját és vele együtt kicsit önmagát is. Valami hasonló szándékkal jelentkeztem a Protestáns Újságírók Szövetségének adventi vacsorájára a közelmúltban, de a biztonság kedvéért csak betettem a felvevőt a táskámba, ki tudja… Amikor az étteremben felolvasta megrázó ötvenhatos novelláját Tóth-Máthé Miklós, a szövetség idei Rát Mátyás-díjas írója, már tudtam, hogy ma este dolgozni fog az a magnó!

Azt mondják Tóth-Máthé Miklósról, hogy az egyik legszebb hangú és beszédű színész volt, de hűtlenül otthagyta a pályát. Szerencsére szép magyar beszédét átcsempészte az irodalomba. A protestáns újságírókat is magával ragadta elbeszélése, én pedig alig vártam, hogy szót válthassak vele a vacsora után. Jóízűt beszélgettünk, amelyet nem egyszerű kérdezz-felelek sablonba gyömöszölni, de azért nekifutok:

Azt szokta mondani, hogy két meghatározó közeg volt az életében: a református háttér és a színészet. Hogyan formálta ez önt?

Ahogy a Pap fia című könyvemben is írom: „Vigyázó felmenőim is prédikátorok, muszáj hát a kedvükre tennem magyarságomban és hitemben, hogy amikor majd szembejönnek velem csillagporos útján a túlvilágnak, ne kelljen őket szégyenszemre kikerülnöm.” Színészként kezdtem a pályámat, színművészeti főiskolát végeztem. A főiskola után kilenc évig játszottam különféle színházakban. Az évek távlatából visszatekintve egyre inkább megbizonyosodom arról, hogy isteni akaratból fordítottam hátat a pályának. Valahogy így szólt Isten hozzám: „Fiam, elég volt már ebből, más munkát szánok neked.”

Úgy emlékszem, régebben arról beszélt, hogy nem talált már élvezetet a játékban, és megélhetési színésznek érezte magát.

Azokban a szerepekben nem találtam élvezetet, ahol fellépti díjasként játszottam, például a Vígszínházban. Egyszer éppen az Angliai Erzsébetet játszottuk, közben egyre azon gondolkodtam, mi lenne, ha most fölállnék és így szólnék Ruttkai Évához, aki a királynőt játszotta: „felséges asszonyom, nekem most sürgősen el kell mennem”. És szépen kisétálnék a színpadról, be az öltözőbe, levetném a jelmezt, fel az utcai ruhát, és többé felé sem néznék a színháznak.

Miért pont ekkor csömörlött meg?

Döntenem kellett, hogy megélhetési színész leszek, vagy pedig vidékre költözöm, ha folytatni akarom a pályát.

Inkább azt gondoltam volna magáról, hogy kielégíthetetlen szabadságvágya volt. A színészetben pedig kinőtte a gúnyát, amit a rendezők adtak magára. Gondolom, nem szereti, ha megmondják, mit hogyan tegyen.

Pontosan a lényegre tapintott!  Ebben a jelenetben döbbentem rá, hogy a színész milyen irgalmatlanul kiszolgáltatott. Pedig Sulyok Mária, aki tanárom volt, engem tartott az évfolyamunkról a legtehetségesebbnek. Mondta is édesanyámnak, hogy nagy színész lesz belőlem. Kilenc évet húztam le a színpadon, addigra pedig elterjedtek rólam különféle pletykák, hogy tehetséges vagyok, de őrült.

Sztárallűrjei voltak?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem voltam az a színész, aki csak azért ül le valakivel egy pohár borra, mert akar egy szerepet. Amit elértem, Istennek, valamint a feleségemnek köszönhetem.

Egy színész, aki az egész testével, a hangjával játszik, hogyan tudja odakényszeríteni magát az asztal mellé, és írni?

Kegyetlenül kemény dolog. Ráadásul sokan vannak, akik írónak hiszik magukat, közben pedig egyszerűen csak dilettánsok.

Tudomány az írás?

Az írás először is tehetség kérdése. Én nem lettem volna író, ha az Isten nem ad nekem még egy marsallbotot a színészet mellett. Ha sorrendet kellene felállítanom, akkor azt mondanám, hogy elsősorban drámaíró, majd novellista vagyok, és csak a sor végén következik a regény. Egyébként már tizenegy évesen is írtam egy kisregényt, ami kézről kézre járt a diáktársaim között. Az volt a címe, hogy Tomi bosszúja, amolyan cowboyregény volt.

Ki volt az a Tomi? Maga?

Akkor még nem tudtam róla, de tényleg ott voltam, ott vagyok a könyveim szereplőiben. Talán még Kálvinban is.

Milyen következményekkel jár, ha az ember beengedi a lelke mélyére az olvasót? Nem csupaszítja le nagyon önmagát?

Talán pont ezért szeretnek az olvasóim!  Írni csak őszintén érdemes, különben megette a fene az egészet. Ki kell tenni a lelkünket! Színészként sem markíroztam sosem. Én nem „mintha” színész voltam, és nem vagyok „mintha” író sem. Számomra fontos, hogy élményt szerezzek a könyvemmel –  például magának.

Nekem ezzel a beszélgetéssel is élményt szerez, de visszatérnék egy gondolatára: azt mondta, hogy ön benne van regényei szereplőiben, például Kálvinban is. Írt nagy protestáns személyiségekről is, ki áll a legközelebb a szívéhez?

Méliusz Juhász Péter, mert sok közös vonásunk van. Ő is eléggé indulatos, valamint meggyőző volt, és sosem alkudott meg. Számos pozitív és negatív tulajdonságát felfedeztem. Akivel viszont a leginkább megküszködtem, az Ráday Pál volt. Fölkértek egyszer, hogy írjak róla, én pedig könnyelműen kezet adtam rá.

Hogy kínozta meg Ráday Pál?

Már az is istenkísértés, amikor az író egy valaha élt embert próbál megjeleníteni. Valami különös metamorfózis az egész, ahogyan említettem, benne vagyok mindegyikükben. Rádayval viszont megkínlódtam. Mondtam is a feleségemnek, hogy az életemben nem láttam még ilyen unalmas embert, mint Ráday, vajon hogy írjak ebből regényt?

Hiányolta belőle a szenvedélyt?

Mindent hiányoltam, ami regénnyé tesz egy történetet! Ráday egy tisztességes, nagyszerű ember volt, aki szolgálta a szabadságharcot, ő volt a református egyház első főgondnoka. Aztán egyszer, ahogy sétáltam Debrecen főutcáján, belém nyilallt, hogy ha valakiről meg lehet írni a szolgálat apoteózisát, az éppen Ráday Pál, aki csöndben, szépen tette a dolgát, és a szabadságharc legnagyobb egyéniségévé vált. Ő jelentette az intellektust és szerkesztette a szabadságharc első újságját. Végül az egyik legszebb regényem lett!

Úgy tudom, hogy tanított is…

Igen, nyolc évig beszédművelést és dramaturgiát. Ahol a legnagyobb röhögések hallatszottak a teremből, ott tanítottam én. Sok komoly professzor tanított az egyetemen, úgy voltam vele, legalább nálam szórakozzanak a hallgatók.

Mert a jó élethez kell a humor, a jó kedély?

Humor mindenképpen kell! Ritkán szólhatok róla, de örülök, ha most megemlíthetem, hogy a fél életművem humor, hiszen nemcsak drámákat és történelmi regényeket írtam.

Milyen a jó humor?

A jó humorhoz intellektus szükséges, bunkó humor nincs!

Magunkon kell nevetni, vagy lehet másokon is?

A szatíra híve vagyok. Jókor teszi fel a kérdést, mert a Confessióban most decemberben jelenik meg az Aranyrandevú című romantikus komédiám első része. A Kálvinról szóló új regényemet ezzel a színpadi darabbal „pihentem ki”. Úgy vélem, hogy az Aranyrandevú a papoknak is tetszik majd. Csak annyit árulok el róla, hogy a főszereplője (akit kicsit magamról mintáztam) meghívja a régi nőit…

Nem tartják renitensnek az egyházban? Nem túl szabadszájú?

Ha valaki kitüremkedik, azt Debrecenben különösen nem szeretik. Ott a Nagytemplom, a református kollégium, a Csokonai-színház, azt hiszem, hogy nem vagyok sehová sem beilleszthető. Egyszer elindítottam egy művészkört is, a Szellemi Szabadlegények Társaságát, de ez már külön történet.

Idén Rát Mátyás-díjjal ismerte el a PRÚSZ a munkásságát.  Önnek, aki számos rangos díjat átvehetett már, mit jelent egy ilyen kitüntetés?

Fontos elismerés, de nem érdemes arra figyelni, hogy kiket ismertek már el ugyanezzel a díjjal, mert akkor vége a rangnak, amit jelent. Ezt nem konkrétan erre a díjra értem, hanem általánosságban a kitüntetésekre. Kétségtelen, azonban, hogy jól esett, csakúgy, mint tíz éve a Károli Gáspár-díj.

Említette, hogy a közelmúltban fejezte be a könyvét Kálvinról…

Igazából nem akartam Kálvinról regényt írni, ugyanis már több reformátorról is írtam.

Akkor miért írt mégis?

Úgy éreztem, hogy kötelességem válaszolni arra a sok rágalomra, ami Kálvint érte. Muszáj volt megcáfolnom a Kálvint ért hamis vádakat! Kemény, aszkéta típusú ember volt, azért is indítottam gyerekkorától a regényt, hogy kiderüljön, mitől vált ennyire magába fordulóvá. Írtam a drámába egy csodaszép szerelmet is...

Adok egy tollat, mutassa meg, hogyan kezd neki egy regénynek? Hogyan kezdődik az alkotás?

Kell hozzá egy fehér papír!

Fehéret most nem tudok adni, csak kockásat. Érje be ezzel!

Mindig kézzel írok, nem szeretem, ha a gondolataim és a kezem közé beférkőzik egy gép.

Mit ír?

Majd meglátja!

Megtenné, hogy felolvassa, ha elkészült? Nem hoztam szemüveget.

„Kedves Zsuzsa, valójában akkor is így írok, amikor éppen egy novellát kezdek el. Mondjuk a Krisztus-keresztet, amit ma este hallott a vacsorán. Köszönöm az interjút, még sokszor szeretnék a megkérdezettje lenni. Kézcsókkal: Tóth-Máthé Miklós.”

Fekete Zsuzsa
 

Tóth-Máthé Miklósról
Tóth-Máthé Miklós 1936. július 7-én született Tiszalúcon, református lelkészi családban. 1961-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Egy évtizedig vidéki és fővárosi színházakban játszott (Veszprém, Békéscsaba, Győr, Thália és Vígszínház), majd pályát módosított és írni kezdett. Eddig több mint harminc kötete jelent meg; ír novellákat, kisregényeket, regényeket, drámákat és verseket is. Életművéből kiemelkednek a protestáns hátteret vállaló, és abból táplálkozó, szép magyar nyelven megírt történelmi regényei és drámái, köztük a Megszámlálta futásodat című műve Károli Gáspárról, Az Isten trombitája Méliusz Juhász Péterről, A szabadság nótáriusa Ráday Pálról, az Élet zsoltárhangra Szenczi Molnár Albertről, vagy a Kossuth papja Könyves Tóth Mihály lelkészről. A Pecúrok című kisregénye számos református iskolában kötelező olvasmány. A rögöcsei csoda, A Kossuth papja és a Tűz és kereszt című művéből tévéfilm is készült. A Kálvinról szóló regényét jövő év elején mutatják be.

A nívódíjak és jutalmak mellett 1996-ban megkapta Hajdú-Bihar megye Kölcsey-díját, 2004-ben Holló László, 2006-ban Károli Gáspár, 2009-ben Petőfi Sándor Sajtószabadság – díjjal tüntették ki. 2015-ben kiemelkedő színvonalú munkája elismeréseként a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetést kapott. 2016-ban Rát Mátyás-díjjal ismerte el munkásságát a Protestáns Újságírók Szövetsége.  1999-től szülőfaluja, Tiszalúc díszpolgára.