A HIT Talk podcast első adásában Ablonczy Bálint Kósa László történész-etnográfussal, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával beszélgetett magyar reformátusság történelemformáló múltjáról, a felekezet kulturális sajátosságairól és a nemzetközi protestantizmusban elfoglalt helyéről. Mindez már csak azért is izgalmas és gazdag téma, mert meghatározta hazánkban az elmúlt évszázadok kulturális és társadalmi fejlődését is, még azokon a közismert elemeken túl is, amelyeket az iskolákban megtanítanak – mint például az anyanyelvi bibliafordítás hatása a magyar nyelvű irodalomra. Bár az adás utólag is visszahallgatható, alábbi cikkünkben összefoglaltuk Kósa László legfontosabb gondolatait.

A magyar protestantizmus ritkán jelenik meg a nemzetközi történetírásban. Kósa László szerint korszakonként változott, hogy a téma mekkora hangsúlyt kapott az európai egyháztörténeti írásokban. „Ennek a viszonylagos mellőzöttségnek több oka is van” – mondta. „Egyrészt a magyar történetírás eredményei mindig is ritkán kaptak helyet a nyugat-európai történetírásban. Ez a nyelvi és politikai elszigeteltségünk egyik lecsapódásának az eredménye lehet. Még azok a külföldi művek is szűkszavúak, amelyek legalább foglalkoznak a magyar protestantizmussal. Persze, mi is sokkal több tanulmányt és könyvet írhattunk volna, és nagyobb hangsúlyt fektethettünk volna ezek népszerűsítésére.”

A másik ok a történész szerint talán az lehetett, hogy a hazai református egyháztörténetben annak idején erős hangsúlyt kapott a vallási elnyomottság, a másodrangúság érzése, ami a nyugati protestáns egyházakban már nem volt lényeges kérdés akkor, amikor ezek a szakirodalmak megjelentek. „Az első magyar református egyháztörténeti mű elég hamar megjelent. Ez latin nyelvű írás volt, Debreceni Ember Pál református lelkipásztor műve, amelyet egy Lampe nevű holland segítségével adott ki 1728-ban. De amikor az írás végül bekerült a nyugat-európai köztudatba, egyrészt eléggé egyedül volt, másrészt nemigen volt folytatása.” Külföldön ezért sem kaphattak teljesebb képet a témáról.

Békés sokszínűség
A 17. századra olyan vallási megosztottság alakult ki Európában, amely 350 évig meghatározó volt. A felekezeti határok megszilárdulása az abszolutizmus időszakára esett, mert az abszolutista uralkodók igyekeztek egyvallásúvá tenni az országukat. „Az a fajta vallásos sokszínűség, amely a népszámlálási adatok alapján még 1910-ben is megvolt a történelmi Magyarországon, sehol másutt Európában nem volt jellemző. Talán az orosz birodalomban volt némiképp hasonló, de ott egészen más vallási összetételben. A német nyelvterületek többfelekezetűek voltak, de nem egy országot alkottak. Néhány kivételtől, például Hollandiától eltekintve katolikus többség volt a társadalmakban” – sorolta Kósa.

Magyarországon a felekezeti sokszínűség úgy maradt fenn évszázadokon át, hogy ez nem vezetett a nyugati országokban tapasztalt, véres vallásháborúkhoz. „Voltak azért nálunk is összetűzések, de a külső, közös problémák erősebbnek bizonyultak ezeknél, ezért kezelhető szinten maradtak. Kecskeméten például a Barátok templomát hosszú ideig együtt használta két felekezet. A főhajó volt a katolikusoké, a mellékhajó a reformátusoké.” Az új templom a török hódoltság idején épülhetett meg, a földesúri mellett török és Habsburg jóváhagyással. De más felekezetek templomai is elfértek a közelben. Kecskemét tehát a vallási béke egyik jelképe lehetett, pusztán a kecskemétiek igyekezetének köszönhetően.

A Habsburg abszolutizmus persze arra törekedett, hogy egyfelekezetű tartományokat hozzon létre. Ez az úgynevezett örökös tartományokban sikerült is, de Magyarország keleti határáig nem igazán tudta ezt kiterjeszteni. Ráadásul nagyon erős volt a hitéhez ragaszkodó protestáns magyar nemesség. „A Habsburgok elkövették azt a hibát, hogy engedték a rendi függetlenség és a vallásgyakorlás szabadságát összefonódni, nem gondolva arra, hogy ebből sorozatos felkelés lehet. Még a katolikus II. Rákóczi Ferenc támogatói is döntően reformátusok voltak, köztük az olyan fontos emberek, mint Ráday Pál. Így még a legerőszakosabbnak bizonyult lipóti abszolutizmus sem lehetett tartósan eredményes.”

Kurucos egység
Az akadémikus szerint a rendi és a felekezeti kérdések összefonódása nagyban hozzájárult a magyar reformátusság kiemelt politikai szerepéhez is. A közjogi megosztottság, ami a labanc-kuruc szembenállásban jelentkezett először, befolyásolta a későbbi nemesi magyar politikát is. A kuruc Habsburg- és németellenességet jelentett, a labanc pedig lojalitást, a Habsburg királyokhoz való hűséget. 1848-ig a politikát elsősorban a nemesség művelte. „Az érvényesülés érdekében sokáig szükség volt olyan egyházi vezetőkre, akiknek volt politikai kapcsolatuk, politikai kultúrájuk. Fontos szerepe volt ebben a presbitereknek is, akiket fiatalon megválasztottak, hogy utána bármilyen posztot betölthessenek az egyházban.”

A református püspökség intézménye és az egyházlátogatások gyakorlata (canonica visitatio) is eltért a nyugati szokásoktól, és ez is hozzájárult a reformátusok egységéhez. „Nálunk a református egyházközség a rendszer alapja, amelynek van világi és lelkészi vezetője. De az ezen a szinten született döntéseket is föl kellett terjeszteni az esperességhez. Ez utóbbi őrködött az évszázadok során azon, hogy ne legyenek kihágások. Ehhez képest a nyugati protestáns minta, például az amerikai moderátorok rendszere sokkal nagyobb önállóságot jelent. Számukra már maga a püspök szó is ijesztő lehet, még akkor is, ha ez a tisztségünk csupán halványan emlékeztet a katolikus vagy ortodox hierarchiára.”

A nyugati példákkal ellentétben a magyar reformátusságnál politikai-hitelvi alapú szakadásra sosem került sor. Ez is az egyik sajátosságunk. „Ironikus módon az egyházkerületeket a két Carolina resolutio is rászorította arra, hogy fogjanak össze és közösen szervezzék meg a maguk országos egyházszervezetét. A protestánsok 1848-ig másodvonalbeli felekezetek voltak, még a Türelmi rendelet ellenére sem lehettek teljesen egyenrangú a katolikusokkal, ezért a reformátusoknak elemi érdeke volt, hogy ne szakadjanak.” Bizonyos értelemben Trianon volt az egyetlen, ami felbontotta az addig egységes református egységet, de ekkor is szervezeti szakadás következett be, nem ideológiai – tette hozzá Ablonczy Bálint.



Társadalmi jelenlét
Kósa László szerint mára kimerülőben van a keresztyénség társadalom- és kultúraformáló ereje. „A reformáció annak idején elsősorban teológiailag értelmezhető történés volt, de mint minden ilyennek, megvolt a kulturális és társadalmi hatása is. Amíg az iskolák egyházi fenntartásúak voltak, addig éreztette hatását a vallásos nevelés a kultúrában. Az állam szerepének az erősödésével laicizálódás, szekularizáció indult meg az oktatás terén is. Különösen a szegényebb református egyházközségek adták át szívesen iskoláikat az államnak vagy az önkormányzatnak. Trianon után pedig jött a koppanás, mert sok korábban egyházi tulajdonú iskola ennek köszönhetően került a szomszédos államok kezébe.”

Emellett úgy véli, hogy a felvilágosodás utáni részben jogos, részben jogtalan egyházkritikákkal szemben az egyház nem tudta kellő hatékonysággal felvenni a harcot. Mindezek együttesen vezethettek oda, hogy a korábban kultúrát és társadalmat formáló keresztyénség ma már egyre komolyabb kihívásokkal küzd. „Hosszú folyamat eredménye ez, amelyet most felgyorsít az egyre inkább erősödő keresztyénellenesség is. De hozzá kell tennem, hogy nyugaton részben a protestantizmus szabadosabbá válása miatt is üresek a templomok.” Bár nálunk a reformátusság konzervatívabb nézeteket vall, a szekularizáció és a laicizálódás miatt szintén szembe kell néznünk a keresztyénség fogyásával.

Manapság inkább a társadalom hat a keresztyénségre, mint fordítva. „Nagyon szép például, hogy a természetvédelem az egyházon belül is elfogadottabbá vált, de ez nem kerülhet a középpontba. A Krisztustól kapott küldetésünk nem változott, ezt szem előtt kell tartanunk.” Az egyre szaporodó templomépítések kapcsán úgy véli: szem előtt kell tartani, hogy ott kell templomot építeni, ahol szükség van rá. „Intézményi szemszögből is vannak kihívásaink, hiszen egyre több pénzbe kerül ellátni a társadalmi feladatokat, vagy hogy egyáltalán jelen legyünk a társadalomban. Én azonban megvallom, hogy olyan értelemben nem aggódom az egyház jövőjéért, hogy Krisztusból ered, és az Úr ígérete soha nem bicsaklik meg.”


Képek: Dimény András (reformatus.hu); Wikipédia; Református Pedagógiai Intézet (refpedi.hu)