Természetes, hogy egy fiatal lelkésznek van köze a fiatalokhoz, de te személyesen hogyan tudtál hozzájuk kapcsolódni?

Ez minden szolgálati helyemen máshogyan alakult. Rédén a fiatalok állandóan a fociról beszéltek, amivel én elég nehezen tudtam mit kezdeni, de valahogy meg kellett őket szólítani. Elkezdtem velük focizni, megszületett a hittanos foci műfaja. A gyerekek érezték, hogy ez több a testmozgásnál, bandázásnál és rendben volt nekik, hogy foglalkoztunk közben Istennel is, imádkoztunk és nem tűrtem a csúnya beszédet.

Szeretsz focizni?

Nem. De ettől függetlenül azt láttam, hogy abban a faluban a foci tudott a misszió eszköze lenni. Huszonegy éves voltam akkor, a fociedző túlkoros játékosnak bekönyörgött az U19-be is, hogy meglegyen a csapatlétszám.

Ha akkora baj van, hogy papot kell hívni, nem mondhattam nemet. Pedig komoly hátrányom, hogy nem tudok focizni. (Nevet.)

Eszedbe sem jutott, hogy nem mész?

Próbáltam azért kimenteni magamat, hogy vasárnapi meccseken nem tudok játszani – de a meccsek szombaton voltak. A hittanosaim azóta is mindig nagy örömmel konstatálják, hogy az MLSZ honlapján ott van az adatlapom… (Nevet.) Azért mentem el focizni a rédei csapatba, hogy érezzék a srácok, hogy nem akarom őket teljesen kivonni abból, amiben vannak, hanem szerettem volna, ha megérzik, hogy a focinál többről is szólhat az élet. De azért a foci aranyszabálya benne van a Bibliában is: Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is azt tegyétek ővelük. Ha köztük vagyok, akkor ezt is észrevehetjük együtt. A falura is jó hatással volt, hogy focizok a fiatalokkal, mert a szülők is azt látták, hogy valaki úgy foglalkozik a gyerekekkel, hogy azok épülnek, kapnak valamit, jól érzik magukat, nem csak úgy kószálnak a faluban. Lehetett szurkolni a tiszteletes úrnak, aki ott van a pályán és küzd.

Egy évet töltöttél Rédén exmisszusként, aztán Balatonfüred következett. Ott is a foci volt a kapocs?

A nyolcadik osztályban azt éreztem, hogy az a kapcsolódási pont, hogy meghallgatom őket, beszélgetek velük, elmegyünk pizzázni. Azt tanultam meg, hogyan válljak a barátjukká. Mivel fiatal és egyedülálló vagyok, így megtehetem, hogy többet adok az időmből, hogy kiderülhessen, mi van bennük. Füreden biliárdozni és strandolni jártam velük, megérezték, hogy nem arról van szó, hogy a lelkész magasról beszél hozzájuk, hanem ott van közöttük. Tudja, hogy mi az, hogy biliárd, mi az, hogy fociskártya, itt, Komáromban most azt kell tudnom az alsósok között, mi az a peonza. Nekem is van ilyen dobálós pörgettyűm, mert az nem lehet, hogy Márton bácsi ne tudja, hogy mi az, ami az ő világukban tényező.

Mit jelentett számukra a jelenléted? Nem inkább merev korlátot?

Volt egy srác, akit nyolcadikos korában ismertem meg Füreden és semmiképpen nem akart konfirmálni. Azt állította, hogy nem hisz Istenben és abszolút nem érdekli ez az egész. Aztán szép lassan kiderült, hogy elsősként saját kérésére keresztelték meg. Egy gyász nagyon mélyen érintette – ez az idő alatt derült ki, mialatt kitartóan jártam velük biliárdozni, strandolni meg moziba, éktelen rossz filmekre. És közben beszélgettünk. Az lett a vége, hogy felkészítettem őt és egy cimboráját a konfirmációra. Ezek a fiúk most tizedikesek, folyamatosan koncerteznek a Balaton-felvidéken és koncert előtt azóta imádkoznak, pedig világi zenét játszanak.

A fiataloknak arra van szüksége, hogy az online világban valaki még azt mondja, hogy engem nem a Facebook-profilképed, nem a posztod érdekel, hanem az érdekel, aki te vagy. Mert Istent sem az érdekli, hogy mit posztolsz a Facebookon, hanem hogy mi van a szívedben. 

Az online misszió legnagyobb feladata szerintem, hogy megmutassuk a fiataloknak, hogy offline is lehet élni. Szintén nem tartozik a kedvenceim közé a Fortnite, de ha a gyerekeknek ez fontos, akkor vallom, hogy egy videójátékon keresztül is lehet missziót végezni. Fortnite-ozok a hittanosaimmal, mert be kell, hogy menjek az ő világukba ahhoz, hogy őket onnan ki tudjam vezetni.

Ez a kulcs a fiatalokhoz, hogy időt adok nekik, és engedem, hogy megismerjenek és rajtam keresztül azt, akiről bizonyságot teszek. Nem utolsó sorban, hogyha adok nekik egy órát a Fortnite-ban a saját időmből, akkor kérhetek én is tőlük egy órát az én világomban.

De hogy megy az átkötés? Nem az történik, hogy fortnite-oztunk és aztán áldás, békesség?

Ha Márton bácsival fortnite-ozni akar valaki, akkor ennek az a szabálya, hogy vasárnap jön istentiszteletre. Ha nem látom a templomban vagy nem jön el ifiórára, akkor utána nem fortnite-ozok vele. Lehet, hogy még másodjára sem, de harmadjára már biztosan itt lesz.
A jó pásztor utánamegy a juhainak. Lemegy értük a Fortnite bugyraiba, én lelkészként megtanulom ezeket a halandzsa szövegeket, amelyeket a játékban beszélnek és közben beviszem a saját szavaimat közéjük. Úgy helyezem el az igét sokszor a fiatalok szívébe, hogy észre sem veszik.

Nehéz elképzelni az észrevétlenséget. Mire gondolsz?

Arra, hogy nekem az ige és az igehirdetés nem a munkám, hanem az életem. Bármit teszek, szeretném, ha az igehirdetés lenne.
A fiatalok nyitottak rá, és azt látom, hogy egyébként a szülők is végtelenül hálásak azért, hogy valaki a gyerekük után megy, amikor ők már nem tudják kontrollálni és nem is értik a számítógépes világot.
Egyre jobban látszik, hogy a szülők kezéből kezd kifolyni az irányítás. A gyerekek szemszögéből viszont annak van esélye, aki nem a pálya széléről kiabál nekik, hogy gyertek ki, hanem bemegy utánuk.
Felolvasok egy bekezdést John Stott Az élő gyülekezet című könyvéből:

„Hallgassuk meg Krisztus érveit, amikor úgy érezzük, eltompultunk és gondtalanok lettünk. Én meghaltam értük, te pedig nem törődsz velük. A véremet megérdemelték, a te fáradozásodat nem érdemlik meg? Azért jöttem le a mennyből a földre, hogy megkeressem és megmentsem az elveszettet. És te a következő házba, utcába vagy faluba sem mész el a keresésükre. Milyen keveset fáradozol, milyen kevéssé ereszkedsz le hozzám képest. Megaláztam magam a megváltáshoz, de neked dicsőség, hogy ilyen munkát végezhetsz. Én olyan sokat tettem és szenvedtem a megváltásukért és kész voltam téged munkatársammá tenni, te pedig nem hogy hajlandó megtenni azt a keveset, ami a feladatod?” 

Ez az idézet 1656-ból való. Tehát az egyházunk ifjúsági munkában tapasztalható válsága nem tegnap kezdődött el.

Nagy szavakat, lelkesítő igehirdetéseket könnyű mondani…

De nem jó elhallgatni az ige igazságát, mert a fiataloknak arra van szükségük, hogy valaki igazat mondjon nekik. Annyi hazugság éri őket az interneten keresztül is: rengeteg filter, TikTok-videók áradata, nem lehet eldönteni, hogy mi az igazság vagy a hazugság. Amikor egy fiatalnak már teljesen összeomlott az önértékelése, hogy sose lesz elég nagy szeme, karcsú dereka, és nem lesz 20 000 követője egy pillanat alatt, akkor valaki azt mondja, hogy de ő nem ettől értékes, hanem attól, hogy Isten olyannak alkotta, amilyen.

Szükségük van arra, hogy valaki őszintén elmondja nekik, hogy bennük nem az az érték, ami a kirakatban látszik. Szükségük van a bátorításra is, hogy eljöhetnek a gyülekezetbe, mert ott akkor is énekelhetnek, ha nem a legtökéletesebb a hangjuk, mert azzal is Istent dicsőítik. Van olyan hely, ahol megélhetik a gyengeségüket, mert nem azzal fognak szembesülni, hogy kirekesztik őket, hanem vállaljuk, hogy mi sem vagyunk tökéletesek, sőt, de odamehetünk mindezzel Isten elé, mert a kegyelem Jézus Krisztusban a miénk.

Térjünk vissza kicsit arra a jelenségre, hogy lepkehálóval fogdossuk össze a fiatalokat, hogy papíron összeálljon a konfirmációs csapat, akik áldozócsütörtök vagy pünkösd után el is köszönnek a templomból, miután elmondták, hogy micsoda nekik életükben és halálukban egyetlenegy vigasztalásuk. Azt mondtad, a kulcs az idő, de nem fogsz tudni lelkészként személyesen mindenkire időt szakítani.

Szerintem itt van szüksége az egyháznak reformációra: a gyülekezetben nem csak lelkész van, hanem presbiterek és szolgálói közösség is. Vannak gyülekezetek, ahol már nagyon jól működik, hogy minden konfirmandus kap egy mentort, aki foglalkozik vele személyesen.
Lelkészként meg kell, hogy engedjük magunknak, hogy ne mindent mi csináljunk.

Emberileg képtelenség minden konfirmandust minden évben számontartani, de egy gyülekezetnek már nem lehet képtelenség, hanem feladat. De nem csak a számontartás, hanem a fiatalok szolgálatba állítása is.

Amikor egy fiatalnak szolgálatot adunk, akár egy konfirmandusnak is, hogy olvasson igét a gyülekezetben, imádkozzon vagy legyen része a gyülekezeti ifizenekarnak, vagy jöjjön el virágot metszeni, onnantól kezdve azt a magáénak fogja érezni.
Ha csak lenyomom a torkukon a kátéórát, akkor az több súlyos kérdést felvet. Kátéórán a lelkek mentésével kellene foglalkoznunk. Szólhatna arról, hogy megtanítjuk a fiatalokat imádkozni, megmutatjuk nekik, hogy mi a közösség. A konfirmációs oktatásnak elengedhetetlenül fontos része kellene, hogy legyen konfirmanduskirándulás, konfirmandushétvége és szolgálói hétvége is, amikor azért viszem el őket valahová, egy szeretetotthonba például, hogy együtt szolgáljunk, mondjuk lefessük a kerítést. Fontos, hogy a fiatal találkozzon a szeretetszolgálat valódiságával.
Amikor az egyházon belül a konfirmációval foglalkoztam, azt láttam, hogy a Megtaláltuk a Messiást! (konfirmációra készítő olvasókönyv – a szerk.) 112 kérdéséből már csak ötvenet kérdeznek sok helyen, mert a gyerekek túl vannak terhelve. De a lelki vezetést sem adjuk meg a fiataloknak, nincs is mit csodálkozunk azon, hogy eltűnnek a gyülekezetből.

Azért nem mindenhonnan…

Jó példa a káposztásmegyeri gyülekezet Budapesten, ahol nincs konkrét konfirmanduscsoport, nincsen konfirmációs vizsga úgy kifejezetten, hanem ifik vannak, és ha egy gyerek megérik az ifin belül arra, hogy konfirmáljon, akkor ő felkészül és a saját hitvallásával, bizonyságtételével áll ki a gyülekezet elé. Káposztásmegyeren a konfirmáció nem egy vasárnap az évben, hanem vasárnapok sokasága – ott nagyon él a gyülekezet.

Kapcsolódó cikkünk:

Ifisek a beavatás útján 
Káposztásmegyeren hat ifi működik párhuzamosan, a konfirmáció pedig csak az egyik fontos beavatási mérföldkő a fiatalok életében. Cikksorozatunk harmadik részében Zámbóné Ivanics Hajnalkával beszélgettünk.
 

Saját szolgálatomban is azt tapasztaltam, hogy akikkel személyesen foglalkoztam, azok maradtak meg.

Amikor eljöttem Füredről, a fiatalok is elköszöntek tőlem. Nagyon meg voltam hatódva, mert az a srác is fölvette a fehér inget, aki strandpapucsban ment ki az úrasztalához, de mindenki érezte, hogy a fehér ing már azt jelenti, hogy otthon van közöttünk.

Mit mondott ez a srác az úrasztalánál?

Megmutatom, mert megkaptam levélformában is: „Köszönünk mindent, amit értünk tettél az utunk alatt. Köszönjük a szereteted, a kedvességed, a hitünk fejlesztését, amiben talán életünk során te vagy a legmeghatározóbb. Köszönjük a konfirmáció örömteli pillanatait, maradj mindig ilyen és gondozd a jövő generációinak hitét, ugyanúgy, ahogyan most. És ha valami nem jön össze, ne felejtsd, ami embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges.”

Különösebben nem tettem mást, csak szerettem őket úgy, ahogy ezt Jézus rám bízta. Két aláírás van a papíron. A másik srác az a diákom, aki megtapasztalta, hogy milyen, hogyha bevasalom a Tízparancsolatot. Ő bármikor le tudja már írni klasszikus módon, de magánhangzók nélkül is és mássalhangzók nélkül, és le tudja írni visszafelé is, mert addig gyakoroltuk. De nem feladatnak adtam ki, hanem azt mondtam: ez verseny! És én is írtam velük.

A konfirmáció kapcsán sok lelkipásztor tapasztalatát begyűjtötted. Mit tudsz átlagként megfogalmazni most az egyházra nézve?

Az egyházunk identitáskeresésben van. Sok lelkészben motoszkál az a gondolat, hogy az eddigi gyakorlat nincs rendben, de még nem merték meglépni azt, hogy másképp csinálják. Most olyan időt élünk az egyházunkban, amikor szükség van arra, hogy alternatívákat, jó gyakorlatokat mutassunk föl.

Sok helyen van vágyakozás a változásra, de a rögzült félelmek miatt nem lépnek.

Mi lehet ennek a feloldása szerinted?

Ha megengedjük magunknak, hogy egyedül az istenfélelem vezessen és lépünk. Van azért praktikum is, amit érdemes megfontolni. A konfirmáció áldozócsütörtökön vagy pünkösdkor van. Ha megértjük, hogy a fiatalok számára, akik között szolgálunk, ez a tanév vége, a lezárás időszaka, akkor nem nehéz arra eljutni, hogy változtatni kellene rajta. Vannak gyülekezetek, ahol már meglépték azt, hogy a konfirmációt áttették októberre. A reformáció ünnepéhez is lehet annyi teológiai indoklást társítani, mint a pünkösdhöz.
Ha a gyerekek októberben konfirmálnak, utána jönnek a téli esték, amikor biztosan jobb eljönni az ifibe, mint otthon lenni egyedül. Könnyebb a fiatalokat integrálni a gyülekezetbe, mert a konfirmáció pillanata számukra is valaminek a kezdetén van – a tanévnek, amiben ott lesznek az ifihétvégék és nem vesznek el a nyáron.

Sokat beszéltünk a gyülekezeti rendről – de mi van a lelkészekkel?

Na ez az, látod. Szerintem a konfirmáció fontos tényezője, hogy a lelkész milyen állapotban van. Kizsigerelte-e az adminisztráció és a hivatali munka? Esetleg úgy van-e az istentiszteletekkel is, hogy csak legyen túl rajta; ha harag, düh van benne, akkor nem tud szívből áldani.

Szerintem nagyon fontos lenne, hogy a konfirmáció előtt a lelkészek is összegyűljenek imádkozni, legyenek közösségben. Fontos lenne a lelkészi kisköröket újraéleszteni. Egyházunkban ezek most elképzelhetetlen megmozdulásoknak tűnnek. Ma az utolsó utáni megoldásnak tűnik az imádság, az Isten elé való leborulás, ami nagyon fájó pont, és ez a konfirmációra is igaz.

Jó lenne egyszerűen Istennel kezdeni és akkor működni fog a látható egyház is.

Képek: Parti Judit