Beszámoló a Túl a korlátokon című pódiumbeszélgetésről, a hallgatóság soraiból.

Az Adna kávéház hátsó udvarában néhány lampion és a gangról leszűrődő lámpafények világítják csak meg az estét. Nevetve, mókázva lépegetünk, ugrándozunk egymás szemébe nézve, a hibákon fel-felkacagva a barokk muzsika ütemére. A sötétben szinte el is felejtjük, hogy amíg mi játszi könnyedséggel próbáljuk a táncot, a színpadon egy mozgáskorlátozott ember tartja a kezében a mikrofont, hogy táncra tanítson, bátor lépésekre indítsa a hallgatóságot.

Holló András története elsőre a tánc miatt ragadott meg. Mindig is vonzottak azok, akik egy életre elköteleződtek az emberlét egyik ősi és egyben végtelen gazdagságú önkifejezési módja, a tánc mellett. Afelől semmi kétségem nem volt, hogy egy táncos a kerekesszékben is táncos marad. A zene, a ritmus és a mozdulat egysége eredendően nem a végtagokban, hanem a lélekben születik, és azzal együtt nyer csetlő-botló vagy éppen szépen megjelenített formát a testrészek segítségével.  A tánc nem korlátozható. A táncost viszi a dallam, mozdítja a ritmus, legyen bárhol: koncertteremben, templompadban, fogászati rendelőben, betegágyon vagy éppen egy kerekesszékben, mozgáskorlátozottan.

Holló András nem egyszerűen táncos maradt, hanem vállalta az elképzelhetetlent: kerekesszékből tart táncórákat. Már a Parókia portál programajánlója, de az esti személyes találkozó is újra és újra nekem szegezte a történet botrányát és bolondságát – nem a tánctanítás technikai részleteit, hanem magát a helyzetet: hogy dönthet úgy egy hajdan megszállott táncos egy baleset után mozgáskorlátozottan, hogy a táncosok között marad és egy kerekesszékből hív és bátorít másokat arra, ami élete egyik legnagyobb vesztesége és hiánya?

Honnan ez az erő és bátorság? Honnan a meggyőződés, a bizonyosság, hogy neki továbbra is ez a helye, hogy továbbra is ez a feladata? Honnan tudja, hogy képes lesz örömre és elfogadásra, amikor nap mint nap újra és újra szembesül vele, hogy csak a járók léphetik ki a benne megszülető táncot? Hogyan jut el valaki arra a döntésre, hogy benne marad, sőt, belelép élete egyik legnagyobb veszteségének a centrumába? Azon az estén meggyőződhettünk róla, hogy Andrásban nemcsak a tánc, hanem maga az Élet és az éltető Lélek lüktet és veri a ritmust.

Olyan humorral, természetességgel, megharcolt bizonyossággal és igaz tanúsággal mesélt a balesete óta mögötte lévő útról, az új élethelyzet adta mélységekről, és kihívásokról, majd annak gyümölcseiről, hogy ott ,a lampionfényes estében el is feledkeztem a helyzet tényszerűségéről: mi táncolunk, nevetünk, ugrabugrálunk, hibázunk, majd újrakezdjük, míg András ül egyhelyben, és annyit tehet, hogy mikrofonnal a kezében minket tanít. A járókat.

Másnap, a vakon született történetét olvasgatva (János evangéliuma 9. fejezet) hasított belém a felismerés a történet ambivalenciájáról és egyben megajándékozottságáról. Krisztus lépett közénk abban az esti holdvilágos, csillagvirágos, kuncogós, csillogó szemű táncban. Mert Ő jár itt köztünk ma is megannyi alakban. Belép és a feje tetejére állítja a világot. A vakoknak látást ad, a látókat vakoknak hívja. A béna kezébe adja az ágyat, a megszállottat visszaküldi a faluba. A sikkasztó vámszedőhöz vendégségbe megy, a parázna nőt tiszta életre bocsátja. A gyermeket tanítónak, a tanítót gyermeknek, a keresztényeket üldözőt apostolnak, az elbizakodott tanítványt árulónak mondja. Sok minden van másképp, mint ahogy az első látásra adja magát. Vannak közöttünk olyanok, és van, hogy éppen nekünk kell így mások közé lépnünk, hogy Isten országának botrányát és bolondságát jelenítsük meg a világnak. Izzadsággal, mélységeket járva és közben játszi könnyedséggel, már a megajándékozottság örömével. Valahogy úgy, ahogy a táncot lépjük.

„Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá, hogy amint meg van írva: „Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék.”  (1Kor 1,26–31.)

Képek: Füle Tamás