„Az önkéntesség nem csak a segítségnyújtásról szól; az önkéntes ennek során önállóságot tanul, felelősséget tanul, nyelveket tanul, kultúrákat ismer meg és szembesül saját határaival” – foglalta össze az Önkéntes Diakóniai Év küldetését Závodi Emese református lelkész, az ÖDE Programiroda programvezetője. Mindennek most nagyobb súlyt ad, hogy a járványveszély miatt lezárták a határokat, így több magyar fiatal önkéntes külföldön maradt.

„Idén hetven fő vett részt a programban, többségük szeptemberben indult külföldre, de valaki már augusztus végén. Országonként változó, hogy tíz vagy tizenkét hónapig kell maradniuk. Az önkéntes általában saját magának keres feladatot, ez a szociális segítségnyújtási formáktól a kreatív tevékenységekig terjedhet. Például van, aki óvodában énekel a saját nyelvén. A rendkívüli helyzetben mindez most háttérbe szorult” – magyarázta.
 

Országonként változó, hogyan rendelkeztek az önkéntesekről. A legtöbben hazajöhettek. Angliából például mindenkit hazaküldtek. Olaszországból már nem tudtak hazajönni, jelenleg is kint vannak. Maradt önkéntes Csehországban, Lengyelországban, Belgiumban is. Németországban csak szüneteltették a programokat, ezért vonattal és megfelelő igazolásokkal már többen vissza tudtak térni. Velük együtt most tizenöten vannak külföldön.



„Amikor a járvány kitört márciusban, sok telefonhívást kaptunk az aggódó szülőktől. Volt, aki megkért minket, hogy segítsünk hazahozni a lányát Lengyelországból, mert a határok lezárása előtt már nem tudott hazajönni. Még a konzulátussal is kapcsolatba léptünk ennek érdekében, anyagilag is támogattuk, végül sikeresen hazaért” – mesélte Emese. „A legtöbb szülő segítőkész és megértő, még most is, amikor néhányan visszamentek külföldre.”

Volt, aki hazatérte után itthon kezdett segíteni, például saját gyülekezetében szolgál, időseknek vásárol be, maszkot varr, az online oktatásban korrepetál, vagy kórházi konyhán segít be. „A kreatív feladatok helyett a kétkezi segítség került előtérbe. Akik időseknek tesznek szolgálatot, minimálisra vették a személyes érintkezést. Olaszországban viszont van, aki idősek otthonában szolgál, természetesen az ottani előírásokat és rendelkezéseket betartva.”

A hazai és a kinti szervezetek is nagy figyelmet fordítanak arra, hogy minden támogatást megkapjanak az önkéntesek. „Beszélgetünk a szülőkkel és a fiatalokkal is. Használunk országonkénti Facebook-csoportokat, Messengert, Skype-ot, telefont. Mindenkit rendszeresen végigkérdezünk. Mesélnek nehézségekről, örömökről, szükségletekről. Meghallgatjuk egymást, és a gyakorlati kérdések mellett hétköznapi dolgokról is csevegünk.”

Hálára nevel
Ágai Noémi 2020 januárja óta egy firenzei idősek otthonában szolgál. Épphogy kezdett belerázódni az új önkéntességbe, amikor február végén a vírus rohamos terjedésnek indult Olaszországban. „Eleinte teljesen el voltam veszve, senki nem tudta megmondani, mi lesz másnap, a helyzet napról napra romlott” – mesélte. „Megijedtem, hogy egy idegen országban ragadtam lényegében egyedül, előreláthatatlan ideig. Szeretteimet mégis azzal nyugtattam, hogy magam is elhiszem, andrà tutto bene, azaz minden rendben lesz. Annak ellenére, hogy voltak napok, amikor ebben nem voltam biztos.”

Március 10-én reggel dolgozott utoljára az idősek otthonában, de meglehetősen feszült volt a légkör, a telefonja pedig megállás nélkül rezgett az aggódó üzenetektől. „Aznap délután az önkéntes referens tájékoztatott bennünket, hogy önkéntes munkánkat felfüggesztették, és segítségünket kérte abban, hogy elvégezzük a bevásárlást a rászoruló időseknek. Másnaptól kezdve minden hétköznap a szupermarketek előtti kígyózó sorokban álltunk órákon át. Eleinte azt sem tudtam megkülönböztetni, hogy a listán szereplő elemek közül melyik a márka és melyik maga a termék neve. A nap végére mindig rendesen elfáradtam.”



Teltek-múltak a napok és a kialakult rendszernek köszönhetően egyre gyorsabban és hatékonyabban ment a bevásárlás. „A családom próbált meggyőzni, hogy a konzulátustól segítséget kérve térjek haza. Én viszont úgy éreztem, itt jobb helyen vagyok, itt szükség van rám, és a családomra nézve is nagyobb biztonságot jelent, ha maradok. Előfordult, hogy nem éreztem magam elég felnőttnek, ahhoz, hogy helytálljak. Sokszor elgondolkoztam, miért csinálom azt, amit csinálok. De akkor felidézem, hogy az időseknek mennyit jelent ez a kis apróságnak tűnő segítség. Látni a hálát a maszk felett fénylő szemeikben nap mint nap.”

Minden nehézség ellenére hálás azért, hogy ebben az emberpróbáló időszakban is lehetősége van folytatni az önkéntes munkát. „Amikor néha egyedül éreztem magam, elvesztem a rendeletekben és a magamat igazoló papírok sokaságában, akkor is tudtam, hogy biztonságban vagyok, hogy van hová, van kikhez fordulnom. Ez a munka lehetőséget adott kimozdulni, elterelni a gondolataim az egyedüllétről, kibővítette a szókincsem olyan nélkülözhetetlen szavakkal, mint a fehérítő, bárányborda, szájvíz vagy épp a hintőpor, értelmet adott a napjaimnak, és nem utolsósorban engem is hálára nevelt.”

Bár az év korántsem úgy alakult, ahogyan tervezte, egy pillanatig nem bánta meg, hogy ezt az országot választotta úticélul, és hogy kitartott akkor is, amikor nem volt egyszerű. „Felértékelődött az egészségem, a családom, a barátaim, akikkel mind az országon belül, mind országokkal arrébb napi szinten támogattuk egymást, és megtanultam, mennyit jelent a legapróbb segítség is, ha kiszolgáltatott helyzetben van az ember. Sokat tanultam magamról, a határaimról, az összefogás és a segítő kéz erejéről. Ez az év volt eddigi életem egyik legmegpróbálóbb, de egyben legizgalmasabb és legszebb éve.”

Szabadságot ad
Szilágyi Áron a dél-szicíliai Vittoriában teljesít önkéntes szolgálatot szeptember tizenharmadika óta. A feladata az lett, hogy bevándorlók és menekültek gyerekeinek segítsen tanulni, programokat szervezni, és beszélgessen velük. Eleinte kevesekkel kellett foglalkoznia, mert napközben a legtöbben iskolában voltak, de várható volt, hogy hamarosan újak érkeznek melléjük. „Először örültem annak, hogy kevés a dolgom, de hamar belefásultam, és jó darabig úgy éreztem, hogy fölöslegesen vagyok itt. Aztán januárban jöttek új, olasz anyanyelvű önkéntesek, akik sokat dobtak a hangulaton” – emlékezett vissza.

Amikor március első hetében országos vészhelyzetet rendeltek el és lezárták a városokat, neki is karanténba kellett vonulnia önkéntestársával együtt. „Őt két hét múlva hazarendelte a szervezete Németországba, így egyedül maradtam, ami nagyon nehezen érintett. De ezalatt is napi szinten tartottam a telefonos kapcsolatot a barátnőmmel, aki elviselhetővé tette számomra a magányt. Ez az egyik oka, hogy nem mentem haza. A másik, hogy ha hazamentem volna, akkor otthon is pont ugyanez lett volna a helyzet. Itt legalább tudtam gyakorolni az olasz nyelvet, amiben egyébként március óta nagyon sokat fejlődtem.”

Öt hét kényszerű otthonülés után végre folytatódhatott az érdemi munkája, ugyanis 45 új menekült érkezett a Casa Valdese épületébe – főként egyedülálló nők, de néhány gyerekes házaspár is. „Sok minden változott ez idő alatt, sokkal több lett a tennivaló. Már rendszeresen foglalkozom a gyerekekkel, játszom velük, próbálok nekik olasz szavakat tanítani. Ha valamire szükségük lenne, kérésükre be is vásárolok. Emellett az étkezéseknél is felügyelek rájuk, például annak kapcsán, hogy a sorban tartsák meg a távolságot, vagy hogy bizonyos számú embernél többen egyszerre ne legyenek az étkezőben.”

Szeptember óta egyszer volt otthon, karácsonykor. „Februárban foglaltam repülőjegyet március végére, de a járat törölve lett a járvány miatt, így áttettem május második hetére. Sajnos azt is törölték. Időszűke hiányában most már nem megyek haza látogatóba, csak majd ha végleg hazaköltözök. Augusztus negyedikére van az új foglalásom, amit reménység szerint már nem törölnek. Mostanában kissé honvágyam van, viszont szeretek itt lenni. Nagyon kettő érzés ez, várom is, hogy mehessek haza, meg nem is.”

Minden nehézség ellenére ő is úgy érzi, hogy élete legjobb döntése volt erre az évre külföldre menni önkéntesnek. „Meghatározta a személyiségem, ebben biztos vagyok. Öntudatosságra, önállóságra és kitartásra tanított, illetve a nehéz helyzetek lelki feldolgozására. És még mindig nincs vége, szerencsére. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy például gimnázium után menjen el egy évre önkéntesnek. Nem kell egyből visszaülni az iskolapadba, és – legalábbis számomra – olyan szabadságot ad, hogy az fantasztikus.”

Szívbéli bizalomra tanít
Zarándi Nikolett rengeteg ima, családtaggal és baráttal való beszélgetés után döntött úgy, hogy belevág a külföldi önkéntesség jelentette kalandba. Szolgálatát a csehországi Bohumín városában kezdte meg, ahol egy speciális igényű gyerekeknek fenntartott intézményben segédkezett több csoportnál is. „Nem tudtam még akkor, milyen megpróbáltatások várnak rám, de mindenképp szerettem volna magam kipróbálni külföldön, új tapasztalatokat és tudást szerezni. Hatalmas lehetőségnek hangzott, hogy egy évet külföldön szolgálhatunk teljes ellátás és nyelvtanulási támogatás mellett” – magyarázta.

„Maga a munkám igen változatos volt és sok mindent foglalt magába, legfőképp a gyerekek mindennapjaiban segítettem: etetés, kézmosás, fogmosás, öltöztetés. Emellett a napi foglalkozások előkészítésében segédkeztem, majd a gyerekek koordinálásában, de beugró is voltam, ha egy másik csoportban szükség volt rám.” A korábbi önkéntesek közül szinte mindenki erősen ajánlotta, hogy utazzanak az önkéntes évünk alatt, így Nikolett összeírt egy menet közben folyamatosan bővülő és átalakuló listát arról, hogy Csehországon belül hova szeretne eljutni. Ezt a tervét azonban a járványhelyzet teljesen ellehetetlenítette.

Számára a legnagyobb változás szolgálati helye bezárásának elrendelése volt. „Villámcsapásként ért a hír, hogy határozatlan időre bezárnak minden oktatási intézményt és óvodát, de a helyzetre való tekintettel ezt el kellett fogadnom. Tulajdonképpen a kormány által elrendelt intézkedések olyan gyorsan történtek, hogy mire észbe kaptam, a határok már le voltak zárva és nem igazán maradt tömegközlekedési eszköz, amivel haza tudtam volna menni. Emellett végig abban reménykedtem, hogy a járvány nem fog hatalmas méreteket ölteni és még visszatérhetek a szolgálati helyemre folytatni az önkéntességet.”

Az intézmény zárvatartása alatt otthonról segít különféle kreatív és kézműves foglalkozások előkészítésében, és fejlesztő játékokat készít a gyerekeknek. „A vezető fejlesztővel online ötleteltünk és választottuk ki ezeket a miniprojekteket. Összeírtuk az alapanyagokat, majd egyszer bemehettem az intézménybe összeszedni, amire szükségem van. Ezután az otthonom nyugalmában készítem el ezeket az eszközöket, amiket majd az ovisok fognak használni a későbbi foglalkozások során. Mivel személyesen most nem találkozhatunk, így csak ezzel tudom az intézmény munkáját és a gyerekeket támogatni.”

Reményei szerint júniusban, a szolgálati ideje végére már feloldódik a határzár és sikerül hazajutnia. „A karanténi időszakban felértékelődtek az emberi kapcsolataim, és rájöttem, hogy tényleg az Úrban kell bíznunk teljes szívből, és nem a magunk eszére támaszkodni, ahogyan A példabeszédek könyve is írja. Ez az időszak arra is megtanított, hogy teljesen mindegy merre vagyok vagy mi történik, az Úr szüntelenül gondoskodik rólam. Gondolok itt a támogató családomra vagy éppen fantasztikus lakótársaim adta áldásokról, akikkel együtt tudtunk imádkozni és dicsőíteni, és nem kellett egymagamban átvészelnem a karantént.”

Fölemel
„Rendkívüli helyzetben rendkívüli segítségnyújtásokra adódik lehetőség” – foglalta össze Závodi Emese. „Mindenki túlnőtt önmagán: a fiatalok és az intézményeik is. Sokan először megijedtek, láttam a szemekben a félelmet is, de ezen mindenki továbblépett és helytállt. Megtalálták erre a lehetőséget azokban a feladatokban, amelyeket rájuk osztottak, és továbbra is lelkesek maradtak. Amikor képeket és beszámolókat kapunk tőlük, ezeken azt látjuk, nagyon pozitív üzeneteket küldenek: hogy velünk volt az Úr, hogy kitartottunk, hogy milyen jó volt együtt lenni. Egyfajta felnőtté válás is van emögött, nem csak lelkesedés. Legtöbbjüket nem lesújtotta a helyzet, hanem fölemelte. Felnőttek a kihívásokhoz.”


Barna Bálint

Képek: ÖDE