Karácsony. Ünnepek ünnepe. Maga a várva várás négy hete ajándék arra, hogy testestől, lelkestől ünneplőbe öltözhessek. Annak bizonyosságába, hogy szeretnek, ha nem érdemlem is, és én is szerethetek másokat – mindenek ellenére. Értékesebb, drágább kincs, mint bármi más ezen a világon. Tán mondanom se kell, írni se, mindig kiderül, „odavagyok” Isten szeretetének felfogható és felfoghatatlan jeleiért.

Tizenéves voltam, mikor az iskolában mellém ültettek valakit. Addig más osztályba járt, nem ismertem. Ki tudná megmagyarázni, miért lett a barátnőm, hisz más közegből jött, Isten ellen fordult szülők nevelték, és egészen másféle természetű volt? Voltaképpen mindig, mindig végtelen szomorú. Elárulja a szeme. Én meg, lelkészlány oktalanul is lelkesedő, mindig bizakodó. Ennek ellenére (vagy épp ezért), elválaszthatatlanok lettünk. Egymástól messze vetődve is. Újra meg újra kerestük egymást. Rég nincs itt köztünk. Már csak a róla festett kép követ tekintetével nap mint nap.

Még tinilány korunkban varrtam születésnapjára egy aprócska bőr sporttáskát, és egy icipici ceruza és jegyzetfüzet került bele. Tenyerébe tettem. Nem felejtem el, ahogy akkor rám nézett. Különös fény volt a szemében. – Nekem varrtad? – kérdezte igencsak meghatottan. – Hát persze – mondtam, mint ami magától értetődő, hisz minden öltését szeretetem diktálta.

Pár hete újra kezembe vettem leveleit. Megrendülten olvastam: „Te nem tudtad, de te tanítottál meg szeretni. Addig senkit se szerettem. Téged szerettelek életemben először…”

Beszéltem is, írtam is neki Istenről, az én szív szerinti hozzá tartozásomról, de a maga számára mint lehetőséget, ha nem is bántón, de egyértelműen elutasította. Tőlem nem látta? Elé kerültem? Épp én? Nem tudom. Fájt, hogy nem kell neki.

Aztán mégis. Kiderült, nyilvánvalóvá lett. Sok év múltán. Tudhatom. Mikor a verseskötetemet elküldtem neki, azt felelte, szerinte ez nem én vagyok, hanem ő. Miért? Magáénak érezte istenkereső, reménységért, lépésekért küzdő, jelenlétére vágyakozó soraimat. Azt írta, mikor már letette a kötetemet, azt vette észre, hogy akaratlan ébrednek, akaratlan továbbélnek benne az általam írt sorok.

Mitől lesz a múló örök, 

mitől szárnyal a földhöz kötött,

mitől lesz szép a megtalált, 

mitől látok benne csodát?

Mitől ragyog a fénytelen, 

mitől teli mindkét kezem,

amióta egyszer 

befogadtál engem?

Egyszer szőtt egy gobelint. Ezernyi öltésből születő, különös kereszt. Fentről, a keresztfára szegzett kezek felől fény indul, zuhog lefelé. Alig mertem hinni, amit látok, amit beleszőtt. Ha én szőni tudnék! Persze nem tudok. Csak azt, hogy Isten kereste meg őt. Tán miközben szőtte ezt a keresztet, amit festőművész férje tervezett.

Amikor halála után náluk jártam, szerettem volna közelről megnézni. Akkor derült ki, már nem tehetem. Az egyik kiállítás után eltűnt. Szívem szakadt érte. Annak a keresztnek a fotója itt van a Bibliámban. Vajon kit érintett úgy, hogy nem tudta elengedni, meg akarta szerezni? Nem tudom. Azt se, hogy most hol merre van, kivel szemközt, hol beszél szavak nélkül arról, amiről nekem. Hogy szeretnek minket.

Isten irántunk való szeretetének legmegrendítőbb ajándéka a Gyermekben jelent meg köztünk. Úgy mondjuk, a szeretet ünnepe. Kié? A miénk? Az Atyáé? A Fiúé, akit az Atya értünk, veszendőkért keresztre feszíteni engedett?

Emlékeztethet a kivágott fenyő, amit feldíszítünk, a keresztfára, amit értem állítottak? Érhet az isteni szeretet fénye máig? Életre kelhet a rég leírt szó? Érintheti a szívemet? Ha vágyva vágyom, várva várom? Vagy tán kéretlen, váratlan? Mint ez a barátnőm szőtte kereszt? Mi győz le? Az, hogy ennyire szeretnek. Halálosan. Öröklétbe ölelőn.

Beleremeg a szívem, hogy „úgy szerette Isten e világot, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16)

Felfogható a felfoghatatlan? Életre kelt? Hogy engem, téged úgy szeretett?
 

Kép és szöveg: Ablonczy Ágnes