A keresztyén lét tulajdonképpen nem jelent mást, mint egy új életre tett fogadalmat és az abban való járást. Ez nyilván nem az új év kezdetéhez kapcsolódóan történik, hanem valami egészen máshoz. Viszont mindenképpen valami teljesen új kezdődik az ember életében, ami korábbi életformájával szöges ellentétben áll. Arról, hogy ez miért és hogyan valósul meg, hosszas tanulmányt lehetne írni, itt viszont néhány konkrét szempont szerint tekintünk a témára, amelyek által világosabbá válik az új élet gyakorlati megvalósulása. Arról is szeretnék a végén beszélni, hogy milyen motiváció segít bennünket a kitartásban, hogy ne adjuk fel. Remélem, hogy senkinek nem szegi lelkesedését, de azt azért mindenképpen szükséges tudni, hogy a keresztyén élet, az a bizonyos „új élet” a legnehezebb vállalásunk az életben. Ezt sokszor elfelejtjük az elején tudatosítani, és aztán csalódás lesz a vége.

De mi is az a bizonyos „új élet”?
Pál azt írja, hogy ez az új élet a keresztségünkkel kezdődik. „A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele (Krisztussal) a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk.” (Róm 6,4) Itt nem arról a tradicionális keresztségről van szó, amit az egyháztól általában szolgáltatásként kérnek a családok, hanem arról, ami élő hitből fakad. Az emberre a Szentlélek munkája által rászakad bűnösségének nyomasztó tudata, amikor felismeri önmagára nézve is a bibliai igazságot, hogy „az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz.” (1Móz 6,5) Hit által megérti, hogy ennek végső következménye a teremtő Istentől való örök elszakítottság állapota lenne, amit a Szentírás egyszerűen pokolnak vagy kárhozatnak nevez. Ugyanakkor hit által felismeri az evangélium igazságát is, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Amikor valakiben ez a sokak által fejből ismert üzenet nemcsak az értelem szintjére, hanem a szívébe költözik, akkor azonnal ráeszmél, hogy élete többé nem mehet úgy, ahogyan eddig. Az első pünkösdkor is ez történt, amikor Péter apostol prédikációját hallgatva – aki arról beszélt, hogy „azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a bűnösök keze által keresztre szögeztétek és megöltétek” (ApCsel 2,23) – háromezer ember rögtön azt kérdezte: „Mit tegyünk, testvéreim, férfiak?” (ApCsel 2,37) A válasz az volt, hogy „térjetek meg”, aminek pecsétje a keresztség felvétele, és ez tulajdonképpen az új élet kezdete.

A keresztségben az fejeződik ki, hogy a bemerítéskor az az ember, aki előbukkan a víz alól, már nem ugyanaz, aki alámerült. Egy olyan új ember áll előttünk, aki Krisztus áldozatáért és az örök életért való hálából képes szakítani régi önmagával, képletesen Krisztussal együtt keresztre feszíti önmagát, ahogyan a Galatákhoz írt levél 2. részének 20- versében is olvashatjuk. És ez az új ember új életet kezd élni, olyan életet, amely hasonlít arra az életre, amit Krisztus élt közöttünk. Ennek az új életnek a három jellemzője: engedelmesség, elégedettség és szolgálat.

Engedelmesség
A Krisztusban kapott új élet éppen attól új, hogy Istennek engedelmes, nem pedig Isten ellen lázadó, mint ami régi, még hit nélküli énünkre volt jellemző. Ezt Pál egyenesen a halálból való feltámadással hozza párhuzamba: „Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban!” (Róm 6,11) Ez a „feltámadt”, újjászületett énünk képessé válik megtagadni régi önmagát (az óemberét, ahogy szintén Pál fogalmaz), és új teremtésként elkezd élni végre eredeti rendeltetésének megfelelően, amire Isten megteremtette. Sokan ezt az engedelmességet redukálják az élet néhány területére, például elkezdenek gyülekezetbe járni meg jobban figyelni arra, hogy ne beszéljenek megbotránkoztató módon, vagy éppen pont emiatt hagynak fel káros szenvedélyeikkel.

Az „új élet” igazi kihívása viszont az, hogy az EGÉSZ életet magában foglalja, nemcsak néhány szegmensét. Az evangéliumnak ugyanis mindenre hatása van és az ember mindenhez való viszonyát gyökeresen átformálja. Az új életben járó ember máshogy viszonyul a családhoz, a munkához, a tanuláshoz, a pénzhez, a szexualitáshoz, az egészséghez, a politikához, a művészetekhez, a sporthoz, a szórakozáshoz, a másik emberhez, önmagához és Istenhez. Nincs kibúvó, nincs „holt tér”. Mivel ez tényleg nagyon nehéz, ezért írja szinte könyörögve az apostol: „Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 12,1-2)

Vannak, akik azt gondolják, hogy ez már a vallási fanatizmus fogalmát is kimeríti, mert az ige annyira Isten akaratát teszi az első helyre, hogy az élet minden más területét kénytelenek vagyunk elhanyagolni. Aki engedelmeskedik Istennek, az második helyre teszi a családját, a munkáját és mindenét. Ez így van, de éppen ettől nem hanyagolni fogjuk, hanem jobban csinálni! Mivel az egész új életben járásomat az Isten iránt érzett mély hála motiválja, ezért hálából szeretnék sokkal jobb házastárs, szülő, tanuló vagy dolgozó lenni. Életem minden területén szeretnék Istennek örömet okozni. Mindenre hatással van tehát az evangélium, és ez mindenben minőségi javulást hoz az életünkben. Az ókeresztyéneket is éppen erről ismerték fel: hiába próbálták vádolni őket, római mintapolgárok voltak, és csak a császárkultuszban való részvételt tagadták meg. Ma is ez a keresztyén út: Istennek engedelmeskedni és szembefordulni a bálványokkal.

Elégedettség
Gazdaságunk a folyamatos elégedetlenségre épül: soha ne elégedj meg azzal, amid van, hanem akard az újabbat, a jobbat, a drágábbat minden áron megszerezni. Ez modern világunk bálványáldozati kultusza. Viszont ebből fakad a boldogtalansága, hiszen, aki nem elégedett, az boldog sem lehet, csak ideig-óráig. Fogyasztói társadalmunkban tulajdonképpen a legszembetűnőbb jellemvonása a keresztyén embernek az elégedettség. Az elégedett ember nem ideális polgára a nyugati társadalmaknak, mert nem hajlandó áldozatot hozni az újabb és újabb, egyébként fölösleges dolgokért. Az új életet nyert ember ugyanis a legtöbbet, mindent megkapott a megváltásban. „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32) Pál nemcsak tudta ezt, hanem meg is élte. Ezért tudott szűkölködni és bővölködni is, a börtönben is elégedett lenni és örvendezésre tanítani a szabadlábon lévő filippi gyülekezet tagjait (lásd: Fil 4).Elégedettsége és öröme nem a körülményeitől, a vagyonától vagy az egészségi állapotától függött, hanem egyedül Krisztustól és Isten megtapasztalt jelenlététől. Az új élet legfőbb, kifelé is látszó jellemzője ez a boldogság, és mivel ez konfrontálódik a fogyasztói kultúra által épített bálványokkal, a keresztyén ember „világidegennek” is érzi magát, miközben a világ sem a legkívánatosabbként tartja őt számon. Ahogyan Jézus főpapi imájában olvashatjuk ezt: „Én nekik adtam igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.” (Jn 17,14) Azért ezt sem árt tudni előre.

Szolgálat
Az új élet Krisztust követő élet. Jézus azt mondta magáról: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,45) Ebből következik, hogy a keresztyén ember világi célok hajszolása és a fogyasztói kultúra bálványainak kiszolgálása alól felszabadult energiáit épp a világ felé való szolgálatra, embertársai (vagy, ahogy az Írás mondja: felebarátai) javára fordítja. Az új élet nem öncélú élet. Az egyik nagy hitbeli felismerés éppen az, hogy okkal és céllal születtünk a világra, és ez a cél az „őrizd és műveld” édeni parancs mai teljesítése. Felelősséggel vagyunk a világ iránt, ami nem csupán megőrzését, hanem annak megmentését is jelenti, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” (Lk 9,56) Többről van szó, mint amit a környezetvédelmi mozgalmak tűznek zászlajukra: a lelkek megmentése a kárhozattól, az evangélium hirdetésének szolgálata, ami nem csupán igehirdetői feladat, hanem a keresztyén ember teljes életével való tanúságtétel. Az új élet ugyanis túlmutat önmagán arra, akitől az származik: Jézus Krisztusra. Az Ő szeretetével fordulunk oda az elesettekhez, a rászorulókhoz, de az ellenségeinkhez is, és ezzel a szeretettel nyitunk utat másoknak is Krisztus felé. Ez a szeretet tesz képessé arra, hogy áldozatot hozzunk másokért, hiszen a szeretet áldozat nélkül nem fejezhető ki igazán. A szolgálat mindig lemondás, áldozathozatal is egyben. A keresztyén ember számára viszont ez megéri, mert semmi nem annyira fontos sem a családjában, sem a tágabb környezetében, mint hogy minél többen megismerjék azt a Megváltót, aki másoknak is kész új életet adni.

Ami segít a kitartásban
Végezetül: mi az, ami segít bennünket abban, hogy ebben az új életben kitartsunk és ne adjuk fel? Tulajdonképpen az, ami elindított bennünket ezen az úton: az evangélium. Sokan azt hiszik, hogy evangelizálni csak azokat kell, akik még nem hisznek, de ez nem így van. Mindnyájunkat kell újra és újra evangelizálni, naponta „meg kell fürdenünk” Jézus vérében, naponta hallanunk kell üdvösségünk örömhírét, amely hálával tölti el szívünket és engedelmességre, szolgálatra indítja testünket. „Hogy ugyanazt írjam nektek, az engem nem fáraszt, titeket viszont megerősít.” (Fil 3,1) A keresztre kell naponta tekintenünk, hogy ne veszítsük el a fókuszt, ne aludjon ki bennünk a tűz, ne lankadjon a lelkesedésünk. Akinek mindennapjait átjárja a kereszt ereje, az és csakis az képes megmaradni és növekedni az új életben. Mert a kereszt a legerősebb motiváció.