Az óév utolsó óráiban fellapoztam a tavalyi naptáramat. Jó volt felidézni a szinte sokévesnek tűnő emlékeket. Meglepetésemre a januári és a februári bejegyzések száma meghaladta a következő félév eseményeinek számát. A mindenkori év eleji frissesség, tenni akarás és inspirációéhség hagyott nyomot a lapokon, és szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy besokallok, ha ez még sokáig így folytatódott volna. Az éppen csak vállalható számú koncert, táncelőadás, mozi, színház, a baráti és családi találkozók sora azonban a piros-fehér-zöld kokárdánál véget ért, ekkor vette kezdetét egy új időszámítás.

Jót mosolyogtam a gondosan feljegyzett terveken, amiket szövögettem 2020-ra. Talán ha két dolgot pipálhattam csak ki szilveszter este a hosszú listából. Mégis, mintha sokkal több minden történt volna annál, mint ha minden marad a régiben.

Észrevettem például, hogy annyi mindenen aggódtam feleslegesen. Egy része ezeknek a dolgoknak meg sem valósulhatott, más részük – már pontosan látom – minden igyekezetem mellett és ellenére is a rajta lévő áldás miatt lett kedves vagy tanulságos emlékké.

Megtörtént viszont sok dolog, amire nem számítottam, és amiért nem is tehettem semmit. Isten sokszor meglepett, és most úgy látom, ezek voltak azok az alkalmak, lelki történések, amikor igazán történt valami velem. Szó szerint, hiszen bennem történt változás az események hatására. Olyan, amit semmilyen jegyért vagy előfizetésért cserébe nem kaphattam volna meg.

Ráébredtem – ismét –, hogy jó lenne több időt tölteni vele, akkor is, ha ez sem beprogramozható valami, nem olyan, amiben nincsenek feleslegesnek tűnő „időveszteségek”. Vannak. Az életünket – a fölötte gyakorolt kontrollt – veszítjük el ilyenkor, ezzel is megtisztelve a Teremtőnket.

Kiderült, hogy gyakran ami kint van, az van bent, mert ami kint van, az sokszor csak tükörképe a belső világomnak. Igyekeztem belenézni ebbe a tükörbe, és elviselni ennek a fájdalmát, hogy növekedés származhasson belőle.

Ma már azt tanácsolom magamnak az elkövetkező napokra: ne a láthatókra nézz, hanem a láthatatlanokra! A láthatók korlátozzák a gondolkodásodat, a láthatatlan viszont emlékeztet rá, hogy nem az ellenségedé az utolsó szó.

Ma már január elseje van. A tegnap és a ma nem sokban különbözik – egyfelől. Másfelől jólesik a lelkünknek, hogy vége van az évnek, amely még az utolsó napokra, órákra is tartogatott megrendülnivalót. Jó hír, hogy egyszer minden szenvedésnek, fájdalomnak és könnynek vége lesz. 

Jólesik az új kezdet, főleg, ha ilyen ragyogó napfelkelte hozza el, de valóban az-e az újév? Vajon létezik-e tiszta lap?

Ez a sok megrázkódtatás és megrendülés – akárhogy nézem – Isten rostája. Ez a világ legyen bármennyire szennyes és elesett is, úgy van megalkotva, hogy még így is képes visszatükrözni Isten végtelen jóságát és szeretetét. Valami, ami az életünkre tör, Isten kezében, az Ő hatalma alatt a nevelőnkké válik.

Ezt a lehetőséget mi kapjuk. Ez Isten kegyelme, aki nem akar meghagyni hazugságainkban, függőségeinkben, embertelen robotolásunkban, szórakozásba csomagolt meneküléseinkben. 

A legmélyebb időszakokban, amikor mégis eluralkodott volna rajtam a félelem, egy barátom szavai gyújtottak világosságot: „Isten méltó a bizalmunkra.” Ez az a szél, amely továbbfújja a vitorlást, hogy legyen lendületünk végighajózni az élet hosszú tengeri útján – ahol valójában nincs is látható út kijelölve.

Létezik tiszta lap: az egyik, hogy Isten vezet minket, és mi rá vagyunk utalva. Nincs recept, nincs forgatókönyv – még akkor sem, ha észszerű dolog előre beírni a naptárba terveinket, de még észszerűbb helyet hagyni Isten terveinek.

Van újrakezdés, mert hitünk a megbocsátásra épül, ezért mi is képesek vagyunk rá, még ha nehéz is ezt elképzelni. Isten számára azonban ez nem kérdés, fel is szólít, hogy bocsássunk meg egymásnak.

Van letisztulás, hiszen már lehet rálátásunk arra, kitől, mitől függ az életünk, a jólétünk, az örömünk, a biztonságérzetünk. Kiderülhetett az is, hogy mennyi a valós szükségletünk, és mik vagy inkább kik az igazi értékek számunkra. Ha át merjük engedni a kontrollt az Úr kezébe, talán nem is tékozlunk el annyi lehetőséget.

Isten maga is tud újat kezdeni. Ő évezredek óta kíséri azt a világméretű krízist, amiről nekünk csak saját életünkben kezdett fogalmunk lenni. Most, hogy az egész világunk megrendült, már érezzük: sosem voltunk halhatatlanok, és a legfontosabb, hogy Istennel helyreálljon a kapcsolatunk Krisztusban. Közel a világvége? Meglehet. De ő azt ígérte: „veletek vagyok mindennap a világ végezetéig”.