Egy számomra nagyon kedves és végül igen fontossá vált mondatot szeretnék megosztani az Olvasókkal: „Ímé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még?”

Ez a mondat sokáig az én egyetlen aranyfonalam volt, amikor hatalmas változások mentek végbe az életemben. Először nem is akartam érteni. Nevetve vitatkoztam, feleseltem ezzel az egy mondattal:
„Nem, nem tudom még!” Mit szeretnél, mit tudjak? Csak azt tudtam, hogy semmi sem az, semmi sem olyan, ami azelőtt volt. Mintha kiütötték volna a világot a négy sarkából.

Ma tudom, hogy ez életkrízis volt. Csak reméltem, hogy közben Vele beszélek, hogy valamilyen módon köze van ehhez, köze van hozzám. Közben végig magamat hallottam, a dühös, csalódott, kiábrándult hangomat.

Ennek már négy esztendeje. És igaza volt. Villog a kurzor, írom ezt a cikket, és az egyetlen tanulság, az üzenet a következő: igaza volt. Újat cselekedett, radikálisan újat. 

A legnagyobb ajándék, amit Istentől kaptunk, az az alkotásra és teremtésre való képességünk. Ez olykor súlyos felelősség is. Létre tudunk hozni értékeket, és létre tudunk hozni ártalmas, pusztító dolgokat. Vannak lehetőségeink és van felelősségünk abban, hogy miként alakul az életünk.

Miért nem tudjuk hát?
Mert a régi nagyon ismerős, mert a régi megszokott és biztonságos. Ismerjük az óbor ízét, és az olykor nagyon édes. Valamiért megéri rájárnunk. Talán elégedettséggel, talán büszkeséggel tölt el minket, ha azt mondhatjuk: „ugye, megmondtam! Tudtam, hogy így lesz”, mert „úgyis mindig ez van.” Ezek azok a mondatok, amelyeket mi ismételgetünk saját magunknak a legtöbbször. „Egy ilyen ember, mint én, ugyan mit remélhet? Mi várhat még rá? Én már semmin sem lepődök meg...”
Ezzel ragyogóan meg tudjuk magunknak magyarázni: miért rontottunk el valamit újra, miért ismétlődik ugyanaz a minta. Legalább legyen valami ismerős a sok változó és mozduló dolog között: legalább a kudarcélmény maradjon stabil, amihez tartani tudjuk magunkat.

Az újhoz sokféleképpen kapcsolódunk. Magától értetődő a régi és az új kapcsolatát az év fordultával megvizsgálnunk. Mint alkotó ember, a legtöbb kérdést és kihívást az újjal kapcsolatban az alkotás során tapasztalom.
Mindig ez a legizgalmasabb, a legnehezebb, a legnagyobb összeszedettséget igénylő lépés: venni a tiszta lapot, kipakolni a tollakat, nézni a Nagy Fehérséget, hallgatni a Nagy Csöndet, a semmit, amikor még minden „kezdetben vala”.
És nekem a fekete tollaimmal, a sötét és visszavonhatatlan tintával töltött toll hegyével kell hozzáérnem a papírhoz, megérintenem ezt a tökéletes felületet, melyen ezidáig még egyetlen hiba sincsen. Írnom kell, gyakorolnom kell, húznom kell a vonalakat. Kockáztatnom kell. Neki kell kezdenem.

Onnantól kezdve elindul valami a papíron, egy rajz, egy történet, egy kép – melynek folytatása, végső formája még előttem sem ismert. Kapcsolatom van azzal, amivel foglalkozom. Még én sem tudom, mi lesz belőle. Mi lesz, ha elrontom? Mi lesz a fehér papírral, mely olyan szép és hibátlan volt eddig? Mi lesz, ha ki kell dobni? Mi lesz, ha kiderül, nekem ez egyáltalán nem is megy? 

Nem látjuk mindig az Új lehetőségét.
Ha egy fehér lapot veszek elő, először sokáig káprázik a szemem. Mert először a bejáratott, régi kedves ismerőseim, a félelmek köszöntenek. A „rémült kezdet”, így hívom, amikor szembenézek a tökéletesség iránti kegyetlen elvárásaimmal, a saját elítélő belső hangjaimmal, melyek minden múltbeli bénázásomra és csúsztatásomra emlékeztetnek.

Emlékeztetnek minden alkalomra, amikor nem sikerült, vagy épp valami váratlan hiba ütött be.
Emlékeztetnek arra, hogy már késő, hogy már eljárt felettem az idő, hogy bezzeg, mások már hol tartanak, hogy milyen hosszú út áll még előttem.
Emlékeztetnek, hogy elronthatom, és olyan meggyőzően mondják: el is fogom.
Mennyien szeretnénk elkezdeni egy új nyelvet, egy új hangszert, egy új sportágat, egy új hobbit… mennyien szeretnének változtatni az életmódjukon, vállalni egy kiegyensúlyozottabb életet, szembenézni a függőségeikkel… mennyien szeretnének újra próbálkozni, újra bízni és újra elköteleződni, egy hangos válás vagy egy fájdalmasan végződött kapcsolat után… csak félnek az újabb csalódástól, a kudarc lehetőségétől.

Nem látjuk az új terét: mert a saját hemzsegő félelmeink sokaságát látjuk. Azt látjuk, hogy „​hogyan nem lehet”, hogyan nem válhat valóra, hogyan nem érhető el az, amit annyira szeretnénk.

A tiszta lapon, az üres táncparketten, egy új arcban, egy új füzet első oldalán, egy új szobában, egy új reggelben, egy új évben – talán végre megláthatjuk az új lehetőségét.
Lehet, hogy végre születik egy új rajz, vagy egy új ének. Valaki táncra perdül, más szavalni kezd, emez útnak indul, amaz végre letelepedik. Jelentkezik egy állásra, vagy végre felmond, valamire igent, vagy éppen valamire innentől kezdve nemet mond.

Tanulni kezd valamit, kezdi a nulláról, a békés nagy semmiből, onnan, ahol minden olyan kerek, és még „kezdetben vala”.
Elindulni Őtőle, az Ő csendjéből, az Ő ígéretéből.
Ki tudja, talán még azt is hagyjuk, hogy megszeressünk valakit.



Most készül.

A Tiéd.

A Te életed. A Te pillanatod.

Avagy nem tudod még?

Szabó Dóra Sarolta