Ülésezett a Doktorok Kollégiuma

A Dunamelléki Egyházkerület látta vendégül a Doktorok Kollégiumát augusztus 28. és 30. között. 

Bogárdi Szabó István, a Zsinat lelkészi elnöke az emmausi tanítványok története alapján hangsúlyozta nyitó áhítatában: a prófétai szó nem pusztába, hanem pusztában kiáltott szó, kietlenben elmondott vigasztalás.
A dunamelléki püspök kitért arra, hogy Lukács evangéliuma ugyanolyan kimerítő részletességgel írja le Jézus kereszthalálát és eltemetését, mint feltámadását. Mint mondta, minden mozzanat számít, mert Jézus Krisztus feltámadása nélkül minden – a Doktorok Kollégiumának (DC) munkája is – hiábavalóság.

– Ez az igaz teológia: bizonnyal feltámadt – utalt Luther Mártonra Bogárdi Szabó István, és hozzátette: balgaság az ember általában, aki tudatlan és menthetetlen, ha nem fogadja be az evangéliumot, a megmenekülés egyetlen útját, amelynek a hirdetése kötelességünk. Balgaság és restszívűség, amikor az ember nem tud rezonálni a környezetére, hinni, amit a próféták mondtak. Bullingert idézve elmondta: Jézus nem azért tanítja a tanítványokat, hogy okosabbak legyenek, hanem azért, hogy kiszabaduljanak a gyászból, halálból, reménytelenségből. A dolgunk tehát az, hogy hallgassuk őt, a Krisztust, amint magáról bizonyságot tesz, és azt ígéri: veletek vagyok minden napon – foglalta össze a püspök.

– Szinte ki sem érünk az évfordulókból: a Kálvin-­évek után a Heidelbergi Káté és a II.Helvét Hitvallás évfordulói vezetnek át lassan a reformáció ötszázadik évfordulójához – mondta el Hodossy­Takács Előd, a DC főtitkára.
Utóbbi iratról tartott előadást Buzogány Dezső kolozsvári teológiai professzor, aki elmondta, hogyan lett Bullinger 1562­-ben írt magánhitvallásából az európai reformátusság teológiai egységét megteremtő, máig jelentős irat, amelyből mind a mai napig elhangzik idézet a kolozsvári teológia lelkészkibocsátó istentiszteletén, és amely alapvető tananyaga mindmáig a lelkészképzésnek.

A professzor beszélt arról, milyen szoros kapcsolat fűzi össze a Heidelbergi Kátét, a II.Helvét Hitvallást és az 1559­-es marosvásárhelyi hitvallást, és arról is, miért születtek – az Institutióhoz hasonlóan – magyar fordításai és kiadásai a hitvallásnak, noha a kor lelkészei kiválóan tudtak latinul.

A rekatolizáció nyomásában alapvető cél volt a fő­ és középnemesség megnyerése: ezt szolgálta a II. Helvét Hitvallás huszonöt magyar kiadása, amely egyszerre emlékeztet az apostoli kor evangelizáló irataira és az ősatyák hitvédelmi írásaira.

Buzogány Dezső úgy fogalmazott: az Úr kegyelme, hogy hívők lehetünk – a hitvallás érdeme pedig, hogy reformátusok.
– Ha valaminek köze van az Igéhez, az fennmarad. Minél több köze van az Igéhez, annál biztosabban, mint a II. Helvét Hitvallás, amely mindig a kiindulóponthoz, az üdvösség útjára vezet vissza – summázta a legújabb hitvallásfordítás készítője.
A DC budapesti ülése, amely tizenkét szekcióban (új-­ és ószövetségi, rendszeres és gyakorlati teológiai, pasztorálpszichológiai, himnológiai­egyházzenei, egyháztörténeti és egyházi néprajzi, missziológiai és egyházjogi, irodalomtudományi­nyelvészeti és pedagógiai) folytatja munkáját, augusztus 30­-án közgyűléssel zárult.

Képek: Regéczy-Nagy Enikő; Református Közéleti és Kulturális Központ

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2016.szeptember 4-i számában.