Nekünk, keresztyéneknek húsvét a legnagyobb ünnepünk: identitásunk, életünk alapja, örök életünké is. Ha Krisztus nem támadt volna fel, hiábavaló lenne a hitünk, ahogy Pál apostol fogalmazott. A feltámadás jelentőségét Krisztus kereszthalála adja. Erről a nagycsütörtöki utolsó vacsorán beszélt tanítványainak. Az Ő áldozatán alapuló új szövetség tette lehetővé, hogy helyreálljon Isten és ember kapcsolata. Erre emlékezve veszünk mi is úrvacsorát. Ezúttal másképp, mint bármikor tettük. Az úrvacsora az elmúlt években hitéletem meghatározó eseménye volt. Az alábbiakban néhány személyes élményemet szeretném megosztani.

Az úrvacsora, amitől féltem
Aki többször is járt úrvacsorás istentiszteleten, néhány alkalom után ismerősen csengenek számára azok a szavak, amelyekkel a lelkész az úrasztalához hívja a gyülekezet felnőtt tagjait. Ilyenkor Pál apostolt idézi, aki a korinthusiaknak magyarázta el – egyébként feddőn egy konfliktusos helyzet miatt –, hogy honnan is ered az úrvacsora, és miért tartozunk teljes tisztelettel iránta és egymás iránt. Amikor hosszabban idézik ezt a páli gondolatmenetet, akkor azt is felolvassák: „aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úr testét, ítéletet eszik és iszik önmagának.” (1Kor 11,29)

Míg nem ismertem a tágabb kontextust, jó ideig a vonatkozó szövegrészlet bűntudatot keltett bennem, úgy éreztem, csakis méltatlan lehetek, ha nem jutok azonnali, teljes körű bűnbánatra, de legjobb lenne mindjárt meg is változni, hogy tökéletesen állhassak oda az úrasztalához. Aztán egyszer csak elkezdett derengeni: ha ez az Ige a bűntelenség állapotáról szólna, nem lenne szükségem Jézus megtöretett testére és kiontott vérére, hogy Isten kegyelmében részesüljek. A töredelmes lélek az Istennel való találkozás gyümölcse. Lehet, hogy nem szakad rám a bűneim súlya, de ha a szent Istennel találkozom – és erre azért van remény, mert Ő is ezt szeretné –, akkor meglátom magamat is. Épp azért, mert nem magamra nézek, hanem rá. Ugyanez igaz a kegyelemre is: nem érdemelhetem ki, de tőle és általa részesülök benne. Erre emlékeztet az úrvacsora minket, testben élő embereket, és kísér egy életen át, sőt, Isten egyházát – emberéleteken átívelően. 

Mi van, ha a töredelmes lélek állapotára nem jutok el, a szívbeli bűnbánat nem történik meg még az előtt, hogy kimennék úrvacsorázni? Bevallom, előfordult már velem ilyen. Ekkor ahhoz tartottam magam, hogy Isten már belevont az Ő üdvtörténetébe, és ha kimegyek, azzal a hitemet vallom meg – ahogy korábban meg is teszem a gyülekezettel együtt, amikor beismerjük a bűneinket, és elmondjuk az apostoli hitvallást. Fogadalmat is arról teszünk, hogy benne maradunk az új szövetségben, amelyet Krisztus vére szerzett. Az úrvacsora a megváltást jelképezi, és az Isten számára a legszentebb dolog, a teremtett világ számára a legnagyobb esemény. Ebben van a szabadulásunk, ami rám épp úgy érvényes, mint azokra az emberekre, akik velem együtt „járulnak a szent asztalhoz” – ahogy azt a szófordulatot megannyiszor hallottuk gyermekkorom gyülekezetében.

E szent asztal megvigasztal,/ s válik idvességedre”
A szent asztal azért szent, mert – képletesen szólva – a mi mázsás súlyú bűneinkből épült fel az oltár, amelyen megáldoztatott a szent Bárány: Krisztus. Bár nálunk nincs oltár, de a hely, ahová meghívott bennünket, hogy magát megossza velünk, vagyis az úrasztala azért az Úr asztala, mert Ő meghozta értünk ezt az áldozatot. Ő az, aki tökéletes: Istennek kedves, szent áldozat. Annak szentelte az életét, hogy a megváltásunkat saját szenvedése árán véghezvigye.

Ezzel Krisztus közösséget formál, egyenlő szintre hoz minden érintettet. Bár már nem gyötröm magam amiatt, hogy nem vagyok tökéletes, amikor kimegyek úrvacsorázni, odaszánom magam arra, hogy lélekben Krisztussal találkozom, és abban a váltságban részesülök, amit Ő szerzett. Megyek, ahogy vagyok, de nem csak én megyek. Régen sokat hallottam a szkeptikusoktól vagy a pironkodóktól, hogy az úrvacsora egyfajta felvonulás, divatbemutató. Pedig abban a menetben mindenkinek le kell tennie a saját rangját, méltóságát. Még ha feszengéssel jár is ez a fajta nyilvánosság, gyógyító felvonulás ez, ahol testvérként, test és vér által szerzett szövetségesként áll meg fejet hajtva a kenyér és a bor előtt a konyhás néni és az iskolaigazgató, az orvos és a villanyszerelő, a bűnös és a kegyelembe fogadott – és utóbbiak egyszerre vagyunk mi, mindannyian.

„Krisztus teste megtört érted”
Néhány évvel ezelőtt részt vettem egy nyári táborban, amelynek középpontjában nem az elcsendesedés vagy a kikapcsolódás állt, hanem a közös gondolkodás, ezért mindennap több olyan előadást is meghallgattunk, kielemeztünk, amelyből egy-kettő egy egész hétre is elegendő beszélgetni valót hagyott volna maga után. Olyannyira elmerültünk az izgalmas kérdésekben, hogy egy táborozó találóan jegyezte meg: hétfőn alámerültünk, és csak vasárnap buktunk elő az árból. Szinte észre sem vettük, hogy röpült el egy hét. Ennyi agytorna után az úrvacsorás istentisztelet a maga szakralitásával olyan erővel hasított a lelkünkbe, hogy többünknek megeredtek a könnyei. Jelen volt köztünk egy haszid zsidó barátunk, aki testközelből figyelte, ahogy egyesével, lassan odalépünk, hogy átvegyük a kenyeret – „Krisztus teste megtört érted” – és a bort – „Krisztus vére megtisztít téged minden bűntől”. Pár nappal azelőtt arról beszélgettünk, vajon mit jelenthet, hogy Jézus betöltötte a törvényt. Ez az úrvacsora talán közelebb vitte a válaszhoz. Talán bennünk látta a törékeny, mégis odaadóan szerető Krisztust.

Krisztus menyasszonya: az egyház
Emlékszem, ugyanígy figyeltem Krisztus egyházát egy alkalommal a Sófár református dicsőítő iskolában. Azon a héten az egyház mint Krisztus menyasszonya volt az a metafora, amelynek gazdagságát egy református lelkész vezetésével fedeztük fel, aki elmondta: az utolsó vacsora eljegyzési vacsorára emlékeztet. A régi zsidó hagyomány szerint a ceremónia harmadik kelyhét a kérő felajánlotta választottjának, és ha a lány belekortyolt a borba, az egyet jelentett az igen kimondásával. Épp így, amikor elfogadjuk az úrvacsorai poharat, az egyet jelent azzal, hogy igent mondunk a felkínált kegyelemre. Az Atya megfizette az árat értünk. El vagyunk különítve a nagy napra a Fiú számára. Ahogy ott álltam az első sorban, az úrvacsorázó táborozók mindegyike elhaladt mellettem. Hallottam a hangot, ami megszólítja őket, láttam a könnyeket, a mosolyokat, a kipirult arcokat, szinte éreztem a szívdobbanásukat, megszólalt a csend. Az egyházat láttam, Krisztus hűséges menyasszonyát, a legbecsesebb kincset ezen a földön.

„Igen”
Az úrasztalát álltuk körül akkor is a menyasszonnyal és a vőlegénnyel együtt, amikor a lelkész mindenkihez, aki elfogadta a meghívást, odalépett a kenyérrel és a borral. Ez volt a nyár közepi, szabadtéri esküvő legszebb pillanata. A legmélyebb igen pillanata. Isten igent mond ránk, és amikor mi igent mondunk egy emberre, akkor ezt a szeretetet osztjuk meg, adjuk tovább. A legmélyebb szentségben részesülünk, hiszen szentség az, ami beavat Isten szeretetébe. Akárcsak a keresztség és az úrvacsora. Mindkettő önmagán túlmutató fizikai tapasztalat, szimbolikus tett, beavatásélmény, Isten szeretetének ízlelése, belső szétáradása, körülölelése. Isten az úrvacsorában emlékeztet a szeretetére. Arra, hogy értünk emberré lett, és ezért hajlandó volt megtörni szeretetközösségét, végül pedig saját testét is.

A szabadítás pohara
Van, amikor egy vacsora avat be a történtekbe, vagy másként: egy történetet is lehet ízlelni. Az utolsó vacsora is ilyen vacsora lehetett: emlékvacsora, egy történet elbeszélésének rituáléja. Már-már hagyománnyá vált, hogy nagycsütörtök este szédervacsorát tartunk baráti körben – idén ez elmaradt. Ez az eredetileg zsidó hagyomány az egyiptomi kivonulásra emlékeztette a választott nép leszármazottait. A legjelentősebb, identitásformáló szabadulástörténetre, amelyben Isten csodákat tett, hogy megjelentse mindenhatóságát és szeretetét. Ilyenkor mi, keresztyének mindig ámulattal fedezzük fel az este újra és újra visszatérő elemeiben a szabadító Krisztusra való előreutalásokat, és azt, ahogy az utolsó vacsorán a harmadik poharat – a szabadítás poharát – felemelő Jézus szétfeszíti az addigi kereteket, és azt mondja: addig nem iszik a szőlőtő terméséből, amíg újra együtt nem lesz az övéivel a Mennyek országában. A dicsőség pillanata a jövőben következik be, de a szabadítás a közeli jelenben. Mert a történet a valóságban íródik, és igaz.

„Félek”
Attól a naptól kezdve, amikor az úrvacsora jobban beszélt hozzám, mint maga az igehirdetés, már nem féltem tőle, hanem mindig vártam. És tudtam: mindegyik úrvacsora más lesz, épp azért, mert akkor és ott érvényes. Találkozás Krisztussal akként, aki vagyok, hogy ne maradjak ugyanaz az ember.

De azért nem tűnt el teljesen a váratlanság, a kiszámíthatatlanság és a félelem. Eszembe jut egy pápua, aki  meghallva a saját nyelvén megszólaló evangéliumot, önkéntelenül azt mondta: félek. Ez a szó fejezte ki mindazt, amit Isten szentsége kivált az emberből. Abból váltja ki, aki találkozik vele.

Ezen a húsvéton másképp fogunk találkozni az Úrral és egymással. De mindezt nem azért írtam le, hogy felettébb fájdítsam a szívünket emiatt, hanem hogy megláthassuk: most továbbíródhat az Úr asztalához telepedéseink története. Ugyan nem fogadhatunk vendégeket, ahogy örömünnepen kívánja a lelkünk, de mélyebben megélhetjük, hogy az Úr vendégei vagyunk mindnyájan. Ő maga mondta tanítványainak: vágyva vágytam, hogy megegyem ezt a húsvéti vacsorát veletek. Legyünk várakozók, legyünk jelen az Ő számára! Ízleljük meg, mit készített nekünk, aki önmagát adta értünk kereszten kitárt karjával! Aki megtört testével és kifolyt vérével – az Atyát kiengesztelő áldozatával – megszerezte a menyegzői lakoma örömét is népének.

Az úrvacsorában van, amikor a könnyek, és van, amikor az öröm tör fel inkább. Az élmény, a hatás csak következmény: annak következménye, hogy Krisztus előttem járt. Van, amikor csak Őt látom meg benne, magamat nem. Van, amikor ennyi is elég, hogy összetörjön… Az összetört Krisztus elég – hogy egy nap vele együtt emeljük borral telt poharunkat a várva várt menyegzőn.