„Vegyétek, egyétek…” – sokszor eszünkbe juthatnak a nagyon ismert szavak, ha az utolsó vacsorára gondolunk. Ugyanígy ismerősen cseng az idézet mind világi, mind egyházi környezetben, amikor az úrvacsoráról – katolikusoknál az áldozásról – van szó. Eszünkbe juthatnak saját, személyes élményeink, az énekek, amelyek igazi „bűnbánó hangulatot” teremtenek, és egyfajta tükröt tartanak elénk: „E szent asztal megvigasztal… Ó szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell… A szívem mindenestül az Úr elé viszem, megtisztul minden szennytül… Törvényednek eleget bűnös ember nem tehet…” Hosszú története van annak, hogy a kenyér és a bor kiszolgáltatása, a megtisztulás, a régi és új élet különbségének kiemelése elnyerte ma is használatos és megtapasztalható formáját. Ez olyan út, amely nem a reformáció korában, nem az őskereszténység idején, de még csak nem is pusztán Jézustól indul. Nagycsütörtökön az utolsó vacsorára emlékezve találkozik egymással a tíz csapás, az egyiptomi kivonulás, a páska ünnepe, Krisztus megfeszítése, a kereszténység kétezer éves története és a mai kor egymással. Egymásra épülve mutatkozik meg előttünk a zsidó és a keresztény hagyomány – azonban többről van szó, mint pusztán érdekes történelmi és kulturális összefüggésrendszerről, amelyben az elemek egymásból fejlődtek ki.

Az úrvacsora történelmi elődjét az ún. széderestben, illetve a páskaünnepben kell keresnünk. Ahogy erről szó esett, ezek egymásra épülnek, de mind a mai napig megtalálhatjuk aktív gyakorlatként a zsidó és keresztény körökben, szerte az egész világon. A vacsora elemei összetettek, minden kifejez valamit. Ezeknek közös a céljuk, és többek között ez az, ami a több ezer éves utat térképként elénk tárja: átélni, megtapasztalni azt, amit elődeink, ősapáink átéltek, lelkileg és testileg is azonosulni azokkal az eseményekkel, amelyeket megtapasztaltak a bibliai szereplők.

Az Egyiptomot sújtó tizedik csapást – amikor az elsőszülöttek haltak meg – csak azok kerülhették el, akik az Úr rendelése szerint levágták a páskabárányt és vérével megkenték az ajtó félfáit. Az isteni parancsot végrehajtó angyalok elkerülték azokat a házakat, amelyeken a vér jele volt. Ki kell emelnünk, hogy az ítélet nem aszerint tett különbséget, hogy ki izraelita és ki egyiptomi, hanem hogy ki végezte el a szertartást. A vér az ajtófélfákon azt hirdette, hogy itt olyan család lakik, aki hisz, és ezért engedelmeskedik az Úr szavának. A kivonulás emlékére minden év első hónapjának 14-én estéjén levágták a páskabárányt és eltávolítottak minden kovászosat a házból.

A bárányt az egész család felöltözve, útra készen és sietséggel ette, keserű füvekkel – például tormával – és kovásztalan lepénnyel, ez utóbbit hívjuk macesznek. A bárányt roston sütve kellett elkészíteni és fontos szabály volt, hogy a csontját nem volt szabad összetörni. Az evangélisták erre utalnak, amikor leírják, hogy Jézus lábszárait miért nem zúzták össze, ezzel is kiemelve Krisztus áldozati lényegét. Ami reggelre megmaradt, el kellett ásni – ezért nem a rómaiak temették el Jézus testét a másik két megfeszített testével együtt, hanem arimátiai József vitte el, és saját sziklasírjába helyezte.

Az első és második jeruzsálemi szentély idejében minden izraelita férfinak fel kellett mennie Jeruzsálembe, és az adott időben le kellett vágnia a páskabárányt. Az egyéves hím báránynak tökéletesen épnek és egészségesnek kellett lennie. Levágása után a papok a vérét az oltár aljára öntötték – ahogy minden áldozatét –, és megnyúzták. A feláldozott bárányt tiszta ruhákba csavarták és a vacsorálóhelyre vitték, amely leginkább a templomot övező oszlopcsarnokot jelentette. Itt kemencékben, roston megsütötték és este a kovásztalan lepényekkel, keserű füvekkel és négy pohár borral tálalták. Ezt az estét nevezzük széderestnek.

A szó maga rendet jelent, bibliai alapja a 2Mózes 12,42-ben található: „Az Úr tiszteletére rendelt éjszaka ez, amelyen kihozta őket Egyiptom földéről; az Úr tiszteletére rendelt éjszaka Izráel minden fiai előtt nemzetségről nemzetségre (Károli). Ez az alkalom bejelentéssel kezdődik, amelynek lényege, hogy az együttlét eltér az átlagostól, ünnepi estnek leszünk a részesei. A bejelentést héberül kiddusnak hívják, és egy pohár bor elfogyasztásával zárják. Az est folyamán összesen négy alkalommal isznak bort. A szám bibliai alapok miatt indokolt: a Tórában négy különböző kifejezést találunk a szabadságra és a megmentésre a kivonulás eseményeinek kapcsán. Túl ezen, a zsidó hagyomány négy erényt tart számon, amelyeket a zsidó nép gyakorolt a száműzetésben: nem változtatták meg a héber nevüket, héberül beszéltek továbbra is, erkölcsösen éltek és hűségesek maradtak egymáshoz. A bor továbbá a jókedv, az öröm és a boldogság jelképeként jelenik meg.

Az est fontos szimbóluma a balra dőlés. E jelképes cselekedet ókori eredetű: a kivonulás idejében csak a szabad emberek kiváltsága volt étkezés közben oldalra dőlni. A vacsora férfi résztvevői, mialatt a négy pohár bort isszák és a maceszt eszik, balra dőlnek. Ezáltal is azt juttatják kifejezésre, hogy ők most már szabadok, nem rabszolgák. Az oldalra dőlést a kézmosás követi, majd az előétel következik, amelyet Kárpásznak neveznek. A „Karpas” héber szót, ha visszafele olvassuk, akkor utalást kapunk arra a nehéz fizikai munkára, amit az Egyiptomban élő 600 ezer zsidó rabszolgának nap mint nap végeznie kellett. A sós víz a rabszolgák keserves munka közben elhullajtott könnyeit jelképezi. Egy kis darab hagymát vagy főtt burgonyát sós vízbe mártanak, amit a zöldségekre való áldás elmondása után megesznek.

Ezután jön a macesz megtörése, amely a kettéválasztott Vörös-tenger, és így a zsidó nép megmenekülésének szimbóluma a széderesten. Ez a kettétörés később, keresztény körökben új értelmezést kap. Jézus maga is megünnepelte a páskát, és az utolsó vacsorán már a saját testének megtörését mutatja be, mint a szabadulás árát. Az est következő részében meghívják a szegényebbeket is, hogy csatlakozzanak. A második bor kitöltése után a legfiatalabb gyermek feltesz négy kérdést, amely a következő: Miben különbözik ez az este a többitől? Miért van az, hogy máskor kovászosat és kovásztalant is ehetünk, de ma csak kovásztalant? Miért mártjuk vízbe az ételt? Miért kell keserű füvet ennünk? Miért dőlünk oldalra, párnákra, mintha csak királyok lennénk? A gyermek kérdései pedig a széder egyik legfontosabb eleméhez vezetnek, a Haggada felolvasásához. Ez tartalmazza az egyiptomi kivonulás történetét, amelyet minden széderesten felolvasnak.

A vacsora további részeiben fűszereket, tojást, a macesz megtört részeit, majd a bárányt eszik meg, valamint héber nyelven zsidó áldásokat és imádságokat mondanak, amelyeknek a hálaadás a központi üzenete. Itt is fontos szerepet kap az oldalra dőlés, a szabadulás kifejezése. A vacsora után további áldások, a harmadik pohár kitöltése következik. A borra mondott áldás után az ajtót résnyire hagyják, és áldást mondanak Illés prófétára, akit a vacsora során a Messiás hírmondójaként tisztelnek. A résnyire nyitva hagyott ajtó egyfajta „meghívása” a prófétának az estre. Az alkalom zárásaként a közösség sokat énekel és megissza a negyedik bort is. Az elköszönés is sajátos, a zsidók Jövőre Jeruzsálemben köszönéssel búcsúznak el egymástól.

Jézus korában egy-egy páskaünnepen akár egymillió ember is összegyűlhetett a templomot övező téren Jeruzsálemben. A szentély lerombolás után, Kr. u. 70-ben a páska megünnepléséhez szimbolikus tartalmú tálakat kezdtek el használni. A páska szertartásának rendtartásait – a cselekmények, imák, énekek sorrendjét – a már említett Haggádákban rögzítették. József és Mária is rendszeresen felmentek a páska megünneplésére. Jézus az utolsó vacsorán nemcsak újraértelmezte a páska megünneplését, hanem követendő példát és újraértelmezett gyakorlatot mutatott be tanítványainak, amelyet úrvacsoraként ismerünk.

Itt már ő maga lesz az áldozati bárány, a kettétört macesz, a bor a kiontatott vér szimbóluma, amelyet gazdag és szegény szabad emberként, oldalra dőlve, királyi megtiszteltetésben fogyaszthat el. A történelem során folyamatosan kettéválik a keresztény úrvacsora és a páska megünneplése, ennek legfontosabb oka, hogy Jézus maga vette át a különféle zsidó szimbólumok helyét, és a keresztények már csak a Jézus által rögzített kenyeret és bort mint szentséget veszik magukhoz. A másik ok, hogy a páska kifejezetten az Egyiptomból való szabadulás, míg az úrvacsora Krisztus megfeszítésének és érettünk hozott áldozatának megünneplése lett. Érezzük ugyanakkor, hogy ez utóbbi az előbbiből fejlődött ki.

Mind a széderest, mind az úrvacsora tehát lelki utazás. Nem pusztán felelevenítés, megemlékezés, hanem sokkal inkább: átélés. Előbbi részletességében és erős jelképiségében, valamint az átörökítés fontosságával, utóbbi szentségében és letisztultságában szeretne minket megérinteni. A központi üzenet a szabadulás és a szabadítás. Megélni azt, hogy mi is részesei vagyunk ennek az útnak: visszahelyezzük magunkat abba a korba, amikor át tudjuk érezni őseink szenvedését, üldöztetését. Ott vagyunk velük, amikor Isten az egyiptomiakra méri a tíz csapást, s követjük őket, amint átkelnek a Vörös-tengeren. Tanúi vagyunk Isten csodájának, amint kettéválasztja a tengert, hogy a zsidók száraz lábbal át tudjanak kelni rajta, és akkor is, amikor összezárja a tengert az egyiptomi üldözők feje felett. Ott vagyunk továbbá az utolsó vacsorán is, ahol Jézus önmagát jeleníti meg a kettétört kenyérben, a szenvedésben, a véresáldozatban, amelyet a megváltásunkért hozott – ezzel a vacsora fogalmának új lényeget ad, szentségként. Nagycsütörtök tehát erre az útra hívja fel a figyelmünket, egyúttal segítséget adhat minden úrvacsorai alkalomhoz is, amikor új életre teszünk fogadalmat, megélhetjük a jegyek mögötti üzenetet, a szabadulás és szabadítás örömét.

Somogyi Csaba

Fotók: Füle Tamás

Kapcsolódó cikkünk:
Jesua mai követői 
Mit gondolhat egy vallásos zsidó a názáreti ácsról? Megtalálják-e a helyüket Jézus zsidó követői? Miért tartanak meg mégis bizonyos szokásokat megtérésük után? Az idei húsvét előtt ezekre a kérdésekre is választ kaptunk Messiás-hívő magyar zsidóktól.