Megkértek rá, hát elmegyek. Miért is ne?
A gimnázium közösségéért a leginkább felelősséget érző diákoknak szól a meghívás – ez végül is stimmel. Szerkesztem a diákújságot, kapható vagyok önkéntes munkákra, odafigyelek a kevésbé szerencsésekre – jogosan lehetek ott, nem igaz? Egy hétvége a Balaton partján egy táborban, ahol a gimnázium jövőjéről beszélgetünk – valóban nem hangzik rosszul. Nyugodjak meg, a költségeket az iskola állja – így egyből realitása is lett a dolognak.

Hogy mikor kezdett el derengeni számomra, hogy ez az exkluzív meghívás elsősorban olyan tanulóknak szól, akik ideológiailag is kiválasztottak – nem tudom felidézni… Amikor tétován megkérdeztem, hogy biztosak-e abban, hogy valóban nekem szólt a meghívás, megnyugtattak. Nem baj, hogy nem vagyok tagja semmilyen szervezetnek, nem baj, hogy tudják a családomról, hogy világnézetileg szabálytalanul gondolkodunk, menjek csak el, ha már megígértem. Ugye, még mindig fontos nekem az, hogy a közösség építője, a gimnázium egyik újítója legyek?

Fontos volt még mindig, hát persze. Sőt, egyre fontosabb lett maga a kirándulás is, amire egy ígéretes őszi napon elindultunk. Mert akkorra már sejteni kezdtem, hogy egyáltalán nem volt tévedés a meghívásom. A felismerés, hogy abban reménykednek a tanáraim, hogy megváltoztatom majd a gondolkodásomat, nem a félelmet, hanem a harci kedvet ébresztette föl bennem.

Már a vonatúton nagy beszélgetések indultak, de ekkor még leginkább csak a lehetséges dekorációs újításokról és érdekesebb ünnepélyekről folyt a szó. A szállások elfoglalása után megmutatták a napirendet, aztán ebéd, némi pihenés és közösségi idő következett. Majd a délutáni kötött program, amikor bevezettek minket, lelkes gimnazistákat egy filmdíszletre hasonlító terembe. Itt hideg volt, félhomály és vörös függönyök. No, meg egy hosszú asztal, tárgyalásra előkészítve, minden széknél füzet és toll. Nagyon hivatalosan nézett ki, meglepően nem ifjúságitábor-jellegűen, és semmiképpen sem hívogatón. Miután leültünk, borzongással vegyes csodálkozás öntött el, amikor megláttam a füzet díszítését, egy apró, de hivalkodó vörös csillagot. Fölötte pedig a címet: Útmutató.

Hűha, ezek itt nagyon komolyan gondolják a közösségépítést – suhant át rajtam a gondolat. Majd vele egyszerre egy másik: Útmutatóm nekem is van a hátizsákomban – csak éppen vélhetően egészen más tartalommal…

Drága Útmutatóm – kapaszkodtam is bele a gondolatba, miközben megkezdődött a korántsem fiatalos hangvételű jövőtervezés –, akárki akármit mond, akármennyire is igaz, hogy közösségépítő lelkületű vagyok, de teljesen nyilvánvaló, hogy mégsem vagyok idevaló. Nekem, köszönöm szépen, nem a vörös csillag mutatja az utat…

Igen, az evangélikus egyház által kiadott herrnhuti „Útmutató” a sokak által világszerte hitmélyítő haszonnal forgatott napi igekalauz volt velem a hátizsákomban. Az, amely 1731-ben indult útjára, hogy évszázadokon és kontinenseken átívelve hívők napi igeolvasását segítse. Mögötte imádsággal eltöltött évek, több mint száz év folyamatos imalánca, évtizedek kitartó útkeresése, üldözött, hitükben megpróbált bátor harcosok sejlenek fel, és hívők százezrei, akik éppen ezen a módon tudnak kapcsolódni a mindennapok rohanásában is az Isten örökkévaló szavának olvasásához.

Azon az estén végül a megbeszélés után a Balaton partján, a csillagos ég alatt az élet nagy kérdéseiről beszélgettünk, nemcsak gimnáziumról és újításokról, de arról is, hogy miként lehetséges értelmes embereknek hinniük valakiben, akit még csak nem is látnak, s miként lehetséges, hogy követik, sőt, szeretik őt. Közben pedig érdekes gondolat jutott eszembe: talán mégsem véletlen, hanem éppen az Ő útmutatása volt, hogy eljöttem ide…

A beszélgetés után a sötétkék égen ragyogó csillagrengeteget csodáltam, és a gyönyörű dalt dúdoltam. Hálás szívvel gondoltam arra, hogy nekem már megvan az útmutatóm. A bibliai Igék: azok jelölik ki, mutatják az utat ahhoz, aki nemcsak megmutatja az élet útját, hanem maga az Út – és az Igazság, és az Élet.


Széchey Rita