„Félelem fog el, ha Isten csöndbe burkolózik, de nem azért, mert hallgat, hanem mert elhatározza, hogy néma marad, és ez egészen más."
Visky András
Vajúdó idő
Felfedezőút régi és új határvidékére
Évről évre felmerül a kérdés családi és baráti társaságokban, hogyan szilveszterezzünk. Mivel töltsük az év utolsó, az új év első napját, napjait? Mi minden kapjon helyet benne? Ha belegondolunk, a sor valahol már adott. Mindnyájunknak megvan a maga évről évre ismétlődő szilveszterezése, menetrendje, amit igazából már kaptunk, örököltünk, amibe belenőttünk. Éppen csak a helyszínt és a résztvevőket egyeztetjük újra. Az idén bennem valahogy mégsem a régi rutin ugrott be a megszokott kérdésre, hanem a két, egymásnak feszülő, egymáshoz képest helyet kereső szó visszhangzott újra és újra: régi és új.
Mi van a kettő között? Hogyan lesz igazzá az átmenet? Részekre bontható-e az idő? Miben ragadható meg a váltó a régi és az új határán? Az óra ketyegése, a mutató elmozdulása, a digitálisan megrajzolt számok átrendeződése megragadhatja a pillanatot, ami a régit múlttá, a jövőt jelenné, a távolit pedig mindjárttá rendezi át? A Kossuth rádió szignálja, a Himnusz felcsendülése, a tűzijáték első lövése, a pezsgőspoharak koccanása, az első kedves SMS beérkezése vezetnek be az újba? Vagy a választóvonal régi és új között valami egészen más?
Az Úr Jézus így nyilatkozott egy alkalommal a témáról:
„Újbort sem töltenek régi tömlőbe, mert a tömlő szétreped: a bor is kiömlik, a tömlő is tönkremegy; hanem újbort új tömlőbe töltenek, és akkor mindkettő megmarad.” (Mt 9,17)
Régi és új. Minőségi váltás. Mondhatni csere. Nem átmenet, hanem markáns újrarendeződés. Formálódás. Átalakulás. Ráállás valami új befogadására. A Mester szerint pedig éppen ez garantálja a megmaradást!
Milyen nehéz ez nekünk, embereknek! Elengedni a régit, megválni, lemondani. Mennyire jó lenne valahogy változtatás nélkül az újat magunkra venni: „mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet.” (2Kor 5,4)
Az óév és újév napját idézem magam elé ismét. Nem éppen az átmentésről szól benne igazából minden? A változtatás, változás nélküli áthuzalozásról? Az ételeink a mindkét oldalon vágyott bőségről gondoskodnak, az éjszakai fennmaradás a régi és az új egybekötéséről, a tűzijáték a sötétség elűzéséről, a hangos társaságok a magány, az egyedüllét elkerüléséről. Annyira természetes emberi reakciók! Miért is engednénk magunkat bele a hiányba, a magányba, a sötétbe, a csendbe? A halálba…
De létezhet-e egyenes, törés nélküli út a régiből az újba? Újjászületés a halál megspórolásával?
Az új csak az elengedésben gyökerezhet meg. Az új-ra-formálódás nélkülözhetetlen feltétele a kilépés a régiből. Hova? Abba a bizonyos félelmetes ismeretlenbe. A régi és új között elterülő senki földjére. Ami már nem a dédelgetett múlté, de még nem a vágyott jövőjé. Az elengedésen túl, de a megragadáson még innen. Belépés a vajúdó időbe. Ez a tér a változás, az átalakulás, a formálódás kifeszített tere. Görögül: krízis, vagyis fordulópont. Ami se nem a régié, se nem az újé. Már nem az enyém és még nem az enyém. Mert éppen a kontrollt, így önmagunkat veszítjük el benne.
De akkor kié? Akkor vagyunk jó helyen, ha az Istené. Ha ez a rá-hagyatkozás ideje.
Ebben a megüresített, kitartott, Istennek odatárt térben és időben történhet meg, ami számunkra nem lehetséges, mégis ami leginkább önmagunkká tesz, és ami a jövőnkkel ajándékoz meg:
„ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre” (2Kor 5,17)
Mindez a gyakorlatban: megüresített idő. Az imádság csendje: Isten elé állás – odahallgatás – kompromisszumok nélküli lemeztelenedés – Isten szerinti megszomorodás – bűnbánat. Majd a fentről jövő megajándékozottság: feloldozás – szabadítás – Isten szerinti önmagunkra találás – emberekre, világra nyitottság – Isten szerinti kapcsolódás – elhívás – küldetés – elhatározás – elindulás.
Hogy mindez nem működik a szilveszteri zsibongásban? Semmi baj! Sort keríthetünk bármikor rá. Egy évben többször is. De az új év jó apropó, hogy teret adjunk a megállásnak, a csendnek, a lelki szegénységnek, az igazságra éhezésnek és szomjazásnak, vagyis a vajúdó időnek, az új teremtés ajándékának.
A régi elmúlt, és íme: új jött létre.
Szabóné László Lilla
Fotó: Marcin Ryczek