Kissé szomorú vagyok, hogy ma este lezárulnak az önkormányzati választások, miközben tudom, hogy sokan alig várják a végét. Meghagyom, bele lehet fáradni abba, amit itt-ott kampánynak titulálnak, holott nem az. Hiszen, ha már nem programokról folyik a vita, legyen az egy falusi közösség igénye jobb utakra, új buszmegállóra, vagy éppen egy nagyváros bonyolult tömegközlekedési ügye, tehát amikor már nem ezekről van szó, hanem egy-egy jelölt jellemtelenségéről, bűneiről és vétkeiről, eltévelyedéséről vagy botrányos magatartásáról, akkor hamar kidühöngjük magunkat, és már el is untuk a kampányt, és már nem érdekes sem a buszmegálló, sem a tömegközlekedés. Azt pedig még inkább unjuk, ha a leleplezett jelölt nem rendül meg, nem lép vissza belátva erkölcsi alkalmatlanságát, csak megvonja vállát, s úgy tesz, ahogy a Példabeszédek könyve mondja a paráznáról: eszik, megtörli száját és azt mondja: nem cselekedtem semmi gonoszt. (Példabeszédek 30,20). Aztán, ha mégis megválasztják, és ezért vagyok kissé szomorú, ki törődik már azzal, hogy mit hordtak a fejére! Ha pedig nem választják meg, megvan a magyarázat: lám, rágalmazták. Csatlakoztunk a fejlett országokhoz! – kommentálta fanyar humorral az elmúlt hetek zajongásait egy kedves ismerősöm, értve ezen azt, hogy a választás olykor afféle vértelen népítélethez is hasonlítható.

De nekem nem a mai közállapotok, hanem a régiek jutottak eszembe, Cicero, Quintilianus és még inkább Arisztotelész, aki azt mondja retorikájában, hogy a haraggal vegyes felháborodásnak, az indignációnak a szánalom a szöges ellentéte. A régi retorikusok ugyanis pszichológusok is voltak, és jól tudták, hogy ha az emberekben irigységet lehet ébreszteni valakinek az érdemtelen jó szerencséje miatt, vagy ellenkezőleg, szánalmat lehet kelteni az érdemtelen nyomorúságai okán, akkor a szónok – vagy mondjuk mai a nyelven: a kampány-menedzser – már-már nyerő helyzetben van. A felháborodott harag vagy éppen a sajnálat nagy motiváló erő. És persze, amúgy is mindenkinek megvan a véleménye. Legyen is!

Nekem az a véleményem, hogy ki-ki menjen el szavazni. Ne csatlakozzunk az NSZP-hez, a Nem Szavazók Pártjához. Hiszen a képmutatásról is szólni kell itt, mert jócskán idekeveredik az is. Mellőzni szoktuk, de Jézus a maga idején erősen kampányolt, bizony! Volt egy befolyásos párt, nem szerette őket, a farizeusokat, akiket rendre le is leplezett. Szigorúak voltak mindenkihez, maguk iránt engedékenyek; mások iránt kíméletlenek, magukat kényeztetők; nagy hatalom-kritikusok, de a maguk kis hatalmát folyton növelők; sok terhet tettek másokra, az adókat behajtották, és pompásan kerülték a közterhek viselését; mindenre volt magyarázatuk, ám az igazságról mélyen hallgattak.  Mégis, mondja Jézus, amit a törvény szerint nektek parancsolnak, mindazt megtartsátok, de ne cselekedjetek az ő cselekedeteik szerint!  (Máté 23,3) A felháborodás ugyanis kevés, mint ahogy a sajnálat sem elég. Mert az erkölcsi mérték nem zsarolási eszköz, hanem útmutató az életre, a törvény pedig tükör és nem másokat leleplező fotó. Bele kell nézni, és meg kell változni. Ma másokról döntünk, de holnap is dönteni kell majd igazság és hamisság, jó és rossz, tiszta és tisztátalan között. Dönteni kell, legelőbb és leginkább önmagunkra nézve. Ez az én kampánybeszédem.

Bogárdi Szabó István