Mit jelentett a vallási identitás régen, mit jelent ma, és milyen irányokba tart? – elsősorban ezekre a dilemmákra keresett választ a Károli Gáspár Református Egyetem tudományközi konferenciája, amelyre 2024. április 2-án került sor a budapesti Ráday Házban a Károli Közösségi Napok programsorozat részeként. A „Folytonosság és változás – a vallási és nemzeti identitás régen és most” elnevezésű rendezvény délelőtti előadásai jogi, történelmi, pasztorálpszichológiai és szociológiai szempontok alapján mutatták be a magyar református identitás jellemzőit és tendenciáit, délután pedig párhuzamos szekcióelőadások ismertettek egy-egy résztémát.

Út a személyes meggyőződésig
Németh Dávid teológus professzor pasztorálpszichológiai megközelítésben beszélt a keresztyén hit identitásalkotó jelentőségéről. Elmondta: minden embernek egy sor párhuzamos részidentitása van, amelyek patchwork-szerűen kapcsolódnak egymáshoz, és az identitáskutatás általában csak ezek egyikeként tekint az egyén vallásos identitására, annak orientáló jelentőségét nem vizsgálják. „Azért hiányolom ezt, mert identitásunkat meggyőződéseink centralizált rendszerének tartom” – fejtette ki a professzor.



Az identitásunk a lelkipásztor megfogalmazása szerint abból áll elő, ahogyan a tényekhez viszonyulunk, amit hiszünk róluk, ahogyan értelmezzük azokat. Az identitásunk a magunkkal kapcsolatos hittartalmak összesége. A vallásos hit viszont olyan értelmezési rend, amely nemcsak a teremtett világon belüli lehetőségekkel számol, hanem a Teremtő figyelembevételével vizsgálja a tényeket. Pál apostol arról ír, hogy Isten határozza meg a kilétünket. Németh Dávid szerint identitásunk ajándék, amely megszabadít minden kényszerűségtől. Csak Isten teheti meg azt, hogy a tényekkel szemben nyilvánít valakit tisztának vagy bűnösnek, gyakran kontraszelekció által helyreállítva az emberek torzult önképét és önértékelését. A vallási identitás az Istenbe vetett hiten alapszik.

Az identitásfejlődés első időszakában a kisiskoláskorúak a felnőttek megerősítő reakciói alapján alakítják ki identitásukat. Feltétel nélkül elhiszik, hogy valóban olyanok, amilyennek látják és láttatják őket. Ekkor alakul ki az önminősítő hiedelmek mintázata, és ez képezi a sémáit minden későbbi önreflexiónak is. „A vallásos nevelésben részesülők számára a személyértékelő üzenetek nagy része emiatt az, hogy Isten szeret, ha jól vagy, és nem szeret, ha rossz vagy.” A serdülőkorban kérdésessé lesz a szerzett identitás tarthatósága, és az egyén képessé válik arra, hogy távolságot tartson attól a képtől, amilyennek láttatták.

Ha felnőttkorban érkezik valaki a valláshoz, akkor összetettebb a kép. Átvett identitás esetén azért alkalmazkodik a vallási közösség szokásaihoz, elképzeléseihez, mert érdeke fűződik hozzá. Ilyenkor nem éli, hanem eszközként használja a vallást, amely stabilizáló részidentitásként működik, külsőségekre szorítkozik, nem hatja át mindennapokat, a hitigazságai nem bírnak identitásalkotó jelentőséggel. Ebből egyfajta kiutat jelenthet az igazi tartalmak felfedezése a hagyományos keretek között. A másik kiút az egzisztenciális érdeklődés felébredése Isten iránt, az aktív istenkeresés. Ha ez eljut a döntésig, az illető teljes odaszánással csatlakozik a választott közösséghez.



„A keresztyén identitás nem merül ki egy keresztyén közösséghez tartozásban, hanem személyes meggyőződésen alapul.” A megtért ember új identitásához hozzátartozik, hogy felelősséget vállal hitbeli testvérei és mindazon embertársai iránt, akik rászorulnak a segítségére. Nem annak tartja magát, aminek mások mondják, hanem annak, aminek Isten tartja őt. Az Istenbe vetett hit nem emberi tapasztalatoknak ad igazat, hanem Istennek.

Valláslélektani megközelítésben a jól működő vallási identitás mindig centralitásra törekszik, valamennyi részidentitást meghatározza és áthatja, valóságértelmezési keretként integrálja azok értelmezéseit. Ezzel a látásmóddal új fényben jelenik meg múltunk, mai életünk és a jövőnk, amelyet nemcsak életünk lezárultáig, hanem az örökkévalóságig látunk. Ez a fajta hit közvetlenül Istenre irányul, Isten szemével kívánja nézni és megérteni a valóságot.

Identitáskeresés a két világháború között
„Ha a történelemmel saját korunkat is meg akarjuk érteni, akkor minden történelmi párhuzammal nagyon óvatosan kell bánnunk” – figyelmeztetett előadásában Földváryné Kiss Réka történész, aki szerint a két világháború közötti korszak több ilyen párhuzam levonását teszi lehetővé, mint az 1944 utáni időszak. Kifejtette, hogy a református egyház két világháború közötti megújulási kísérlete soktényezős krízishelyzetre adott válaszként született: a világháborút követő összeomlás, a radikális belpolitikai forradalmak és a történelmi Magyarország összeomlása egész nemzedékek traumatikus élménye volt. Negyedik tényezőként a magyar katolicizmus is megerősödött, és színre lépett a politikai katolicizmus, emiatt felerősödött a reformátusok felekezeti kisebbségi helyzete.



A 19. század végére igazgatásilag egységességgé vált református egyház egy fokozatosan szekularizálódó társadalomban találta magát. A hagyományos vallásgyakorlási minták hanyatlása, a népegyházi keretek kiürülése, a kapitalizálódás, az urbanizáció az egyháztagságot is átalakította. Mindez azonos hitbeli meggyőződés mellett is igen tagolt, sokszínű egyházat eredményezett, felszínre hozva az ellentéteket. Az előző század liberális teológiájának kritikája új református identitás elindítását ösztönözte. Ennek az útkeresésnek a legerőteljesebb impulzusai a Dunamelléki Református Egyházkerületből indultak.

Ravasz László akkori dunamelléki püspök nem félt a reformoktól, de helyzetét a belső egyházi állapotok is nehezítették. A kritikákat komolyan vette és lehetőséget teremtett arra, hogy a vitákat a nyilvánosság előtt le is lehessen folytatni. Három fontos feladatkörét nevezte meg a megújulásnak: az egyház és az állam viszonyából fakadó vitás kérdések megoldását, a társadalmi és szociális problémákra adott egyházi válasz megfogalmazását és a belső lelki megújulás kérdésének rendezését. „Ravasz előszeretettel aktivizálta az indentitástoposzokat, de görbe tükröt is állított eléjük” – hangsúlyozta a történész.

Az állam és egyház viszonyának problémái 1848-ig vezetnek vissza, amikor kimondták a reformátusok jogi egyenlőségét, de ezt nem kísérte a felekezetek gazdasági egyesítése, az egyházi vagyon szekularizációja, ezért innentől az egyházi gazdálkodás határozta meg az állam–egyház viszonyt, ezen belül is kiemelten fontos volt az iskolák fenntartásának kérdése. Miközben az egyház erejének felét felemésztette a forrásokért való küzdés, a református diákok többsége nem református iskolák diákja lett – emelte ki az előadó. „A külső építkezés nagyobb vonalú volt, mint a belső megerősödés” – tette hozzá.



Ravasz László szerint ebből a helyzetből a belső fundamentum megerősítése nyújthat kiutat, hosszú távon pedig arra is szükség van, hogy az egyház állami segítség nélkül is megálljon a lábán. A borúlátó püspök úgy vélte, egyházunk anyagi kiszolgáltatottsága nemcsak a diktatúrák, de a demokrácia idején is veszélyeztetheti az egyházat.

Lépést tartani a tendenciákkal
Duráczky Bálint szociológus nem állt meg a népszámlálási adatok elemzésénél, hanem már a jövőre vonatkozóan is levont néhány következtetést. Előadását a felekezeti kötődés és a vallásosság különbségeinek ismertetésével kezdte, kiemelve, hogy az utóbbit manapság erősen áthatja az individualizmus. Hogy pontosan hányan tekintik magukat reformátusnak, az nem mindig függ össze a tágabb értelemben vett egyháztagsággal.



Az egyházhoz tartozás fokozatait egy hagymadiagram segítségével mutatta be a szakember. A külső kör a bármilyen református kötődéssel rendelkezők köre, ezen belül van a keresztség szerint reformátusok köre, ezen belül a konfirmáltak köre, ezen belül az egyházfenntartói járulékot fizetők, végül legbelül az istentiszteleten rendszeresen résztvevők. Ha ezen az ábrán meg akarjuk határozni, hogy kik a magukat reformátusnak vallók, nehéz dolgunk van, mert nem tudjuk, hogy ez a kör mekkora valójában. Duráczky Bálint úgy véli, a határait nagyjából a keresztség szerinti reformátusok körén belül érdemes keresni. Az ezen belül lévők rendelkezhetnek református identitással.

1880 és 1949 között az emberek 98%-a vallotta magát a népszámlálásokon valamelyik felekezethez tartozónak. A szocializmus idejéről nincs adatunk erről. 2001-ben mindössze 73% mondta ezt, 2022-ben pedig 41%. Csökkenést mutat a templombajárás gyakorisága is, noha nem olyan nagy arányban, mint a felekezethez tartozásé: a hetente istentiszteletre járók aránya a harmincas években 60% körül lehetett, 1991-ben 23%, 2020-ban 18%.

A tendenciák alapján egyre kevesebben fogják a hitüket társadalmi nyomás vagy hagyományok miatt gyakorolni – ez persze településtípus szerint is eltérő ütemben változik, mert például a falusi közösségek jobban konzerválják a tradícionalizmust. „Az egyház száz évvel ezelőtt felvehetett passzív álláspontot, mert szinte mindenki tartozott valamilyen felekezethez. Mára ez rohamosan lecsökkent és a folyamat nem állt meg” – figyelmeztetett a szociológus, aki úgy látja, hogy akár már két generáció alatt megszűnhet a hagyomány miatt keresztelők gyakorlata, ha nem változik valami. Hozzátette: ha a tradicionalizmus ereje nincs többé, csak az egyéni elköteleződés marad.



„Ha ennyire megváltozik a környezet, akkor mit tesz az egyház? Megpróbál lépést tartani ezzel?” – tette fel a kérdést a szakember. Bár a keresztelők száma jóval kevésbé csökken, mint a temetéseké és házasságkötéseké, ez mégsem ok a hátradőlésre, ugyanis népszámlálásról népszámlálásra egyre kevesebb reformátusnak keresztelt 10 éven alulit vallanak reformátusnak a szülei. 2022-ben például 55% vallotta gyermekét a keresztségének megfelelő felekezetűnek. „Ez meglepő és elgondolkodtató.” Nyugaton hasonló tendenciák miatt igényelnek egyre nagyobb elköteleződést a „befogadási rituálék”. Vagy ezt a mintát követjük, vagy megpróbáljuk a tradicionalizmus utolsó hullámait kihasználni arra, hogy még megszólítsuk a temploma betérőket.


Barna Bálint
Képek: Geberle Bertalan, Károli Gáspár Református Egyetem


Kapcsolódó cikkeink:

A számok mögötti valóság
Duráczky Bálint szociológussal, a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusával, a budahegyvidéki gyülekezet presbiterével beszélgettünk korosztályos zuhanásról, és arról is, miért kell minél előbb a saját statisztikáinkat rendbe tenni.

Ritkaságok és tendenciák
Van létjogosultsága a maroknyi emberből álló, fogyatkozó gyülekezeteknek, és lenne a kis létszámú, a népességmozgásból fakadóan növekedő közösségeknek is – állítja Duráczky Bálint szociológus, a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusa, a budahegyvidéki gyülekezet missziói gondnoka. Szakértőnkkel egyházmegyei bontásban nézzük át a Dunamelléki Református Egyházkerület népszámlálási adatait – ezúttal a Tolnai, a Baranyai, a Vértesaljai és a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegyékét. 

A népszámlálási adatok nem a gyülekezetekről szólnak
Nyomon kell követni azoknak a sorsát, akik fontosnak tartják, hogy megvallják, reformátusok, de olyan településre költöztek, ahol a gyülekezeti közösséget nem tudják megélni – mondja Duráczky Bálint szociológus. Folytatjuk a népszámlálási adatok egyházmegyei bontásban való elemzését. Ebben a cikkben a Budapestet magába foglaló Budapest-Északi és Budapest-Déli, valamint a főváros körül húzódó Északpesti és Délpesti Református Egyházmegye adatait nézzük át részletesen.