Valami véget ér, valami elkezdődik, és valami nem változik, mert örök. Az év végéhez és az új év kezdetéhez közeledve érdemes újra mérlegre tenni, mi az, ami életünkben, környezetünkben, világunkban az állandósághoz tartozik, és mi az, ami a mulandósághoz. Elsőre talán egyértelmű a válasz, sokat talán nem is szeretnénk ezen töprengeni. De ha nem az elméletet nézzük, hanem azt, hogyan éljük az életünket, akkor kiderül, hogy mindennapjaink egészen más felosztásról tanúskodnak. Észre sem vesszük, hogy mulandóságként kezeljük azt, ami örök, és állandónak azt, ami véges, miközben ennek ellenkezőjéről prédikálunk. Véges az az idő is, amíg még feleszmélhetünk, és befogadhatjuk szívünkbe az Örökkévalót.

A számvetést mindenkinek magának kell elvégeznie, de segíthet ebben, ha különböző távlatokat kapunk hozzá. Cikkünkben olyan korábbi írásainkból kínálunk tallózót, amelyek egybevetik a változást az állandósággal, és megmutatják ennek a különbségtételnek a súlyát is életünkben. Nemcsak távlatot adhatnak az új kezdetekhez, de lelki útravalót és aktuális töprengeni valót is. Az sem kizárt, hogy az ajánlottak elolvasásának hatására pont arra jutunk, hogy nem kell mindennek véget érnie ahhoz, hogy új lapot nyithassunk. Néha elég, ha csak a helyén kezeljük mindazt, ami véges, ahelyett, hogy teljesen el is vetnénk. Ha bizonytalanná válnánk ebben, kérdezzük csak az Örökkévalót!

Ünnepi távlat
E nélkül nincs ünnep című írásunkban arról elmélkedtünk, miért ragaszkodunk karácsonyi megszokásainkhoz, és mi töltheti meg ezeket tartalommal:
„A hétköznapok a mulandóságra emlékeztetnek miket, az ünnepi időszakok pedig az örökkévalóra. Amikor tehát adventkor a karácsonyt várjuk, akkor egy kicsit – talán csak tudat alatt – az örökkévalóságot is várjuk. Szeretnénk átlépni oda, miközben azt ünnepeljük, hogy valójában az Örökkévaló lépett át hozzánk, a mi percnyi kis létünkbe. A világtörténelem első karácsonyakor a mulandó és a múlhatatlan olyan közel került egymáshoz, mint még soha. Ezt a pillanatot, ezt az aktust akarjuk újra és újra megismételni, amikor adventi időszakban ugyanazokat a megszokott rítusainkat ismételjük meg. Az elvárt dolgok bekövetkeztétől valójában azt várjuk, hogy az egyszeri csoda újra és újra megismétlődjék. Ha azonban az örökkévalóba törekvés mellett észrevennénk, hogy itt van velünk az Örökkévaló, a várakozásunk egészen más színt kaphatna. Ettől válna adventté az advent, azaz azzá, amit maga a szó jelent: eljövetel.”
https://www.parokia.hu/v/e-nelkul-nincs-unnep/

„Számomra az idő múlása megélésre, mélyülésre, csendre hív. Nem értem, zsigerileg nem értem ezt az egész dudálós, bulizós-erőltetett őrületet” – olvashatjuk Gandalf hídja című írásunkban a szilveszterezésről.
„Aztán ott az új lap illúziója. Hogy ami baj meg gond volt, azt nem viszem magammal az új évbe. Mintha annak magas lenne a küszöbe, és a bajok azt már nem tudnák a rövid kis manó lábacskáikkal átugrani. Úgy emlékszem, van valami ilyesmi funkciója a nagy zajcsapásnak is – elijeszteni a gondot, a bajt, mint amikor Gandalf hátrafordul a szörnyeteg felé, és megálljt parancsol neki, de azért előre súg: »Fussatok, bolondok!« Bár így lenne, bár a naptár hordozná a bűneimet, a gyengeségeimet és a sérüléseimet! Bár ott lenne az a küszöb meg a tehetetlen manólábak! Vagy Gandalf hídja, ami összeomlik… De nincs. Pusztán a naptár egy lapjának a megfordítása rajtam nem változtat. [...]
Ilyen váradalmakkal vagyok a következő év előtt: vajon miről gondolja úgy az Isten, hogy eddig nem, de most megértem rá? Vajon mi fog jönni, ami érték, ami beteljesülés, ami ajándék? Vajon mit tudott már bennem elvégezni, amire alkalmassá tett, pedig eddig nem voltam az?”
https://parokia.hu/v/gandalf-hidja/

Személyes távlat
„Egy héttel a tűzeset után végre erőt vettem magamon, és megtisztítottam néhány tárgyat, ami a munkához kell. Azon gondolkodtam közben, hogy miközben egyik napról a másikra megsérülhet, elveszhet a régi életünk díszlete, valójában nem ez a meghökkentő, hanem hogy úgy élünk, mintha ezek megtartanának minket” – írtuk Romokból életet című írásunkban, melynek különös aktualitást ad, hogy idén visszaköltözhettünk a Ráday Házba.
„Azon gondolkodom, ha ezen a ponton az én földi életem is véget ért volna, vajon mit hagytam volna magam után. Érződne a hiánya azoknak a dolgoknak, amikkel az időmet töltöttem? Kezdek egyáltalán valamit az életemmel, ami valakinek segít? Mire fordítom az időm, az energiám, a figyelmem? Ami mulandó, az nem olyan nagy érték, mint ami örök. Mérhetetlenül több, ami örök. Isten arra figyelmeztet, hogy döntsünk arról, mi a fontos nekünk, mert ahol a kincsünk, az értékünk, csakhamar ott lesz a szívünk is. Vagy a mulandó, vagy az örök dolgok sorában.”
https://www.parokia.hu/v/romokbol-eletet/

Ezek elmúlnak című írásunk arra emlékeztet minket, hogy ketyeg az óra, és már megint december van.
„Egy évet kellene összegeznem, mert itt a december. Nem is kellene, de hát az ember néha hátrapillant, honnan jön. Nem évente szoktam én ezt, bevallom, de korszakok határán mégiscsak felelőtlenség volna nem formába önteni, emléket hagyni róla, milyen volt a tranzit. Hátha ez is tanulságul szolgál másnak. Vagy nekem. Miért, eónok teltek el hirtelen? Korszakok, korok? [...]
Ha meghalnék, mit hagynék magam után? Szemetet? Lomokat? Mindenből sokat és fölöslegeset? Értelmezhetetlen, félbehagyott projekteket, elintézendőket, felszámolandókat? Ahogy körülnéztem, úgy láttam, sürgősen szükségem van egy fonalra, ami kivezet a fölösleg útvesztőjéből. Le kell tisztulnom mielőbb.”
https://www.parokia.hu/v/ezek-elmulnak/

Teológiai távlat
„A »már igen és a még nem feszültsége« naponkénti tapasztalatunk. Már itt van az Isten országa; hit által, az Úrban, benne élünk az Isten országában; miközben várunk annak maradéktalan kiteljesedésére; naponta azért könyörgünk, hogy jöjjön el az Úr országa. Bármihez fogunk, ezt a „köztes időt” éljük meg, egyéni hitéletünkben, az egyházra tekintve, közösségi, közéleti léptékekben, világméretekben egyaránt” – írta Köztes idő című jegyzetében Steinbach József dunántúli református püspök.
„A »köztes idő« lényege a reménység: nem múlik, hanem telik, kiteljesedik az élet, az Úrban, haladunk a megérkezés felé. Pannenberg szerint a múlt elrendezett, az üdvösséges jövő pedig megáldja a jelenünket, minden körülmények között. Isten népe mindenkor – a múlt, jelen és jövő összefüggését tekintve is – az Isten örökkévaló jelenében él meg minden percet, kegyelemben, üdvbizonyosságban. [...]
Kegyelem alatt vagyunk! Még a gürcölés és a harcok között is valóság, hogy már ott vagyunk, ahová tartunk. Szolgáló életünk minden percét az örökkévalóság teljességében éljük meg!”
https://www.parokia.hu/v/koztes-ido/

Végezetül a Közös(s)Ég magazin egyik kapcsolódó írását ajánljuk:
„Láttuk, hogy az ember vagy mélységesen leértékeli és megveti az időben élt életet, vagy pedig teljesen elmerül benne. A bibliai hagyomány szerint Isten teremtette a teret és az időt, és nem is hagyta magára teremtett világát: jelen van és munkálkodik az emberi történelemben. Az idő világa nem látszatvilág, mint Platónnál. Isten annyira komolyan vette a földi, időben göngyölődő életet, hogy maga is belépett abba: emberré lett és egy időben végbement esemény, a kereszthalál által váltotta meg az emberiséget” – olvashatjuk a „Megszárad a fű, elhull a virág" - az idő és a bibliai hagyomány című írásban.
„A feszültség nem a »fönt« és a »lent«, a földi lét és a mennyei lét között áll fenn elsődlegesen, hanem a »még nem« és az »akkor pedig« között. Isten munkálkodik az időben, és ami most még nem jó és híjával van a teljességnek, az ígérete szerint a jövőben majd beteljesedik. Ez a jövőre orientálódó, reményteli szemlélet – a bibliai Isten az egyetlen Isten, aki bejelenti: újat cselekszem! – alapozta meg a modern nyugati kultúrát. [...]
A »még nem«, az üresség, a beteljesületlenség tapasztalása joggal nehezedik rá hívőre és nem hívőre egyaránt. Az, hogy várunk Godot-ra és ő nem jön el, bibliai szemszögből nézve legitim tapasztalat. Ugyanakkor az Írás nemcsak a »még nem« üzenetét tartalmazza. A jó hír éppen az, hogy ő eljött, megváltott és magával emelt minket oda »föl«, az isteni örök jelen világába (meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal az Istenben, Kol 3,3). Egyszerre igaz az, hogy várakozunk, küszködünk, ürességben, sötétségben, és az, hogy ő már győzött és minket is magával vitt. Ha csak az elsőt hangsúlyozzuk, akkor belenyomorodunk az időbe és a reménytelenségbe, ha csak a másodikat, akkor idétlen rajongóvá válhatunk, aki számára a földi élet elveszítette fontosságát.”
https://www.parokia.hu/archivum/kozosseg/szam/15/cikk/219


Maradjunk párbeszédben – Istennel, egymással, változásban és állandóságban egyaránt!