Kevés olyan film van, amit többször is szívesen újranéznék. Ezek közül az egyik kiemelkedőbb a Pina Bausch című film, amely több szinten hat. Előszőr is: Wim Wenders rendezte. Wenders eredetileg festőnek készült, a filmjeit festményszerűen és lineárisan veszi fel, ami egyedi hangulatot ad a műveinek. Másodszor: Pina Bausch életművét mutatja be. A film ötletét a köztük lévő barátság adta. Évekig beszélgettek arról, hogy jó lenne filmvászonra vinni, amit csak egy szűk közönség láthat, ám mire Wenders rászánta magát a rendezésre, Bausch hirtelen meghalt. A társulat tagjai biztatták Wenderst, hogy ettől függetlenül is forgassa le a filmet. A történtek miatt az egész filmből hatalmas adag szeretet és tisztelet sugárzik a koreográfus iránt.

Bausch német koreográfusnő volt, ő alapította meg és vezette élete végéig a Wuppertali Táncszínház kortárs tánctársulatát. A filmben tehetséges, de nem tipikus táncosok táncolnak és mesélnek az életükről. Arról, hogy mit jelent nekik a tánc, és mit köszönhetnek a vezetőjüknek. A a pikantériáját az adja, hogy ez a dokumentumfilm művészfilmként is megállja a helyét.

Minden perce gyönyörű. A szereplők a táncukkal is mesélnek. Magukról, az életről, örömről és bánatról, és magáról a tánc szeretetéről. Nem értek a kortárs tánchoz, de amit ott látok, azt értem. Nem azért, mert lebutított, hanem mert annyira életszerű és letisztult. Nincsenek benne giccses mozdulatok, esetenként talán táncnak sem lehetne mondani, amit látunk. A szereplők csak mozognak, mégis ahogy teszik, az nagyon elegáns és mélyre ható.

A koreugráfus tudatosan szinte teljesen elhagyott minden balettmozdulatot, pedig nem egy táncosa a balettszínházból ment át hozzá. A társulatból árad az életerő, a kiegyensúlyozottság, mint az olyan emberekből, akik a helyükön vannak. Alapelvárás volt, hogy mindenki a személyiségével dolgozzon, ne beolvadjon, hanem ismerje meg, és tanulja meg bemutatni saját magát. Ezeknek a munkáknak a hatásából is lehet szemezgetni a táncosok monológjain keresztül, hiszen a legtörékenyebb nőből csak úgy árad az erő, a nőimádó szinte letáncolja a nők szoknyáját vagy a saját nadrágját, a fiatal, ábrándozó suhanc udvarolgat, vagy a kedves bohócnő kinyílik, miközben szinte végig egy helyben állva mozog. Hát igen, én nem tudom úgy végignézni, hogy közben többször is meg ne állítsam a mozgóképet a csodálattól.

Izgalmasak a csoportos darabok is, ahol mélyebb kérdéseket is lehet látni a jelenetekben: a koreográfus beleszólhat-e egy kapcsolatba, és ha igen, milyen hatással lehet az a szereplőire? Vonzó vagy ijesztő a nemiség? Hogyan béníthat meg a hatalomtól való félelem, és hogyan jelenhet meg közben az élet? Pina nagyon szeretett akadályokat tenni a darabjaiba. Főleg a földdel szeretett dolgozni, de van olyan darabja, ahol székekkel pakolta tele a termet, vagy vízzel árasztotta el. Ezekben a darabokban minden mozdulatnak helye van, és hogy legyen idő megérteni, hogy mi is történik, gyakori az ismétlés, ami csak fokozza a feszültséget és az élményt.

Mindez szép és jó, de mitől érdekesebb ez a mű bármelyik táncos filmnél, akár dokumentumfilmnél is? Attól, hogy árad belőle a szeretet, Pina szeretete. Darabjai mélyek, szereplőiből mégis árad valami tiszta, gyermeki ártatlanság, pedig nem egy tagja tűnik ötvennél is idősebbnek. A Fekete hattyúval (rendezte: Darren Aronofsky) ellentétben, ahol a fejlődés csak úgy érhető el, ha a szereplők bemocskolják magukat, itt nyoma sincs törésnek vagy szakadásnak. Nem látni versengést vagy gyűlöletet, együtt és egymást segítve játszanak bent, a természetben vagy egy villamoson.

Azért annyira vonzó ez a film, mert olyan személy életművéről szól, aki nem egy embernek adott életcélt, aki az egész életét arra tette fel, hogy bemutassa, mennyire értékes minden ember. Persze, lehet filozofálgatni azon, hogy van-e egyéni értelme a létezésünknek, de én valahányszor megnézem ezt a filmet, átjár annak az öröme, hogy van.

Csopor Renáta