Fúrnak-faragnak a budapesti református teológia Csopaki utcai épületének kertjében: a teológusok szerelnek, csiszolnak, festenek, versidézeteket másolnak – készülnek az újrahasznosított padok Taliándörögdre, a Művészetek Völgye református programjához. „A pad szimbólum, a találkozás helye” – mondja Bölcsföldi András, a teológia spirituálisa. Egy padnak pedig sok funkciója lehet: szerelmesek találkozóhelyeként, átutazók pihenőhelyeként, hajlék néküliek fekvőhelyeként is szolgálhat. „Helyünk van – üzeni – a világban. De Isten mellett is van helyünk, sőt, leginkább nála van. Ezért lett az idei völgyes program címadója egy bibliai Ige: Van itt hely nálam – az Úr Mózesnek mondja ezt, amikor maga mellé állítja őt: egy sziklahasadékban rejti el, hogy megmutathassa neki dicsőségét, és egyben meg is óvja az életét.”

„Isten vár ránk, és aki megtapasztalja, hogy nála neki is van helye, az helyet tud készíteni másoknak is” – összegzi a lelkész. A Művészetek Völgye református udvarának alapítójaként és házigazdájaként András és barátai idén nem a taliándörögdi református templomkert körtefája alatt készítenek helyet, hiszen az egykori kántortanító düledező házát a műemlékvédelem vette szárnyai alá. A templom ajtaja azonban továbbra is nyitva áll majd a látogatók előtt, kiállításnak, áhítatoknak, koncerteknek, interaktív előadásoknak – egyszóval: találkozásoknak – adva teret. És ha ennél tovább nem mehetnek, hát idén a reformátusok vonulnak ki az utcára: a falu különböző pontjain tematikus padokat helyeznek el, ezekhez várják találkozásra a fesztiválozókat július 23. és augusztus 1. között.

A lelkész elismeri: rizikós dolog kimenni az utcára. „A kimozdulás rejt némi veszélyt magában, de lehetőséget is ad a misszióra: arra, hogy Krisztus követői bizonyságot tegyenek Isten igazságáról, szeretetéről, jóságáról. Jézus mennyi profán helyzetben ott volt az emberek között! Az első rágalmak egyike éppen az volt, hogy falánk, részeges, bűnösök barátja. Valójában pedig ezekből az odatelepedésekből születtek a nagy találkozások Zákeussal vagy Mária Magdolnával. Ha mi is vállaljuk ezt a kilépést – ami hasonló döntés, mint egy járókelőnek az udvarunkba vagy a templomunkba belépni –, akkor olyan találkozások, kapcsolódások jöhetnek létre, amelyek a falaink között nem lehetségesek.”

Kapcsolódási pontból több van, mint gondolnánk – állítja a lelkész. „A Völgybe olyan emberek jönnek, akiknek fontosak az emberi és esztétikai értékek, a hagyományok és a kreativitás, ahogy számunkra is. Idén közel kétezer program megvalósulhat, ezeknek nagy része nagyon értékes beszélgetés, koncert, kiállítás, akkor is, ha én például nem mindenhez tudok is kapcsolódni. Ilyenkor kinyitnak a miénkhez hasonló udvarok, és van, aki a saját portáját nyitja meg a látogatók előtt: szállást, helyet biztosít. Mi is kinyitjuk a templomot, be lehet jönni hozzánk, hívjuk is az embereket. Az egész ottlétben van egyfajta nyitottság. Így van lehetőségünk átadni az üzenetünket, az evangélium művészetben megérlelt formáin keresztül is. A Művészetek Völgye olyan tér és olyan minősített jelenlét a befogadók részéről – és befogadó egy-egy udvar vendége és házigazdája is –, ahol a szent és a profán érintkezéséből szikra pattan. Izgalmas ez a határhelyzet, mert nem tudjuk, ebből a szikrából mi lesz.”

Ezt akkor sem tudták, amikor több mint húsz éve először jelentkeztek a reformátusok önálló programmal a Völgyben. „Az ember időnként kockáztat is. Amikor először odamentünk a Völgybe, akkor számunkra is nagy kérdés volt, hogy egy világi közegben az egyház hogyan mutatkozik meg. Ráadásul ez a művészeti fesztivál nagyon magasra tette a lécet: protestáns művészeink és az általuk hozott alkotások vajon képesek-e hatást kifejteni ebben a közegben? – ez a várakozás bennünk is élt. Akkor Szeverényi Mihály festőművész állította ki képeit a taliándörögdi református templomban. Izgatottan vártam a telefont a főszervezőtől, hogy mit szól hozzá. Amikor felhívott, csak ennyit mondott: itt állok a templomban, és csak ámulok. Azóta is sok ilyen visszajelzést kaptunk, a szervezők számon tartanak és visszavárnak minket. Az elmúlt években ők maguk is az egyik legjobb helyszínnek tartották a református udvart.”

De vajon mi van akkor, ha nem szívesen szívunk valakivel egy levegőt? – firtatom. „Épp ez történt a Csopaki utcában, amikor a padokat festegettük. Munkások érkeztek betonozni, de nem hozták meg az anyagot, ezért várakozniuk kellett. Ott cigarettáztak a közelünkben, zavart az is, hogy egymás útjában vagyunk. Az egyikük még közelebb jött, én pedig egyre jobban bosszankodtam magamban. Épp egy padot csavarozgattam, és mivel látta, hogy kínlódok, nekiállt segíteni, cigivel a szájában. Rögtön más volt a történet. Ketten becsavaroztuk a lécet, ami egyedül nehezen ment volna. Megköszöntem, aztán meg én hallottam meg, hogy arról beszélgetnek, hogy nem kellett volna ilyen korán felkelniük, ha ezt tudják, legalább már ihattak volna egy kávét. Megkérdeztem tőlük, hogy hozhatok-e nekik egyet. Elfogadták a kínálást, én pedig lefőztem a kávét az irodában és kivittem nekik. Meglepődtek, milyen jópofa bögrében, tálcán kapták, tetszett nekik. Máris megváltozott a légkör. Idegenek voltuk, ellenérzéssel, de kevés is elég volt, hogy ez megváltozzon. Az a munkás nem is mondott semmit, csak odalépett. A református udvarban is ezt éljük meg: megkínáljuk a betérőket egy kávéval és beszélgetések alakulnak ki, többek között az evangéliumról is. Ha nem kerüljük el az embereket, megtapasztalhatjuk az emberi gesztusokat. Ha merünk kapcsolódni, a feszültség, a magány is oldódik.”

Az egyháznak jót tesz, ha ő maga is átéli a befogadottságot – vonjuk le a következtetést. „Taliándörögdön sokszor átéltük, amikor segítségre volt szükség, bementem a kocsmába kávézni, és megkérdeztem az ott lévő embereket, tudnának-e szerezni homokot, szalmazsákot vagy bálát. Készségesen segítettek, látják, hogy odatartozunk, barátságosak velünk. Az ószövetségi törvény rendelkezik arról, hogy az átutazó idegent be kell fogadni, de száz évvel ezelőtt még nálunk is így volt: ha megjelent egy vándor a faluban, szállást, ételt adtak neki. A taliándörögdiek minket is befogadtak. Ez az egyetlen hely, ahol református program van, mivel a Völgyben csak itt van helyünk. Jó befogadottnak lenni.”

A lelkész továbbfűzi a gondolatot: a keresztény ember mindenekelőtt Jézust fogadja a szívébe. „Ő nem automatikusan van az életünkben, be kell fogadnunk Őt, hogy aztán működni tudjon bennünk. De Isten is befogad minket. Nála nemcsak egy padnyi, templomnyi, falunyi hely van, hanem tengernyi. De hogy azt az egyet elfoglalhassuk, ami a miénk, ahhoz el kell foglalnunk a nekünk készített helyet. Ha ezt megtesszük, akkor megérezhetjük, hogy nála otthon vagyunk.” Még akkor is, ha a bűn elválaszt a Szenttől? – kérdezem. „Ezt a küszöböt Isten Jézusban lépte át. Szándékának, hogy Isten áthidalja a távolságot köztünk, már jóval korábban jelét adta. Amikor Isten azt mondja Mózesnek, hogy van itt hely nálam, akkor egy sziklahasadékba állítja, hogy megvédje őt, amikor elvonultatja előtte a dicsőségét. Az arcát nem láthatta Istennek Mózes, mert akkor meg kellett volna halnia, mégis találkozhatott vele. Azóta Isten emberré lett Krisztusban, Szentlelke által pedig mi is krisztusi emberek lehetünk. Őt képviselhetjük a számára értékes emberek között, azok között, akikért Ő is elhagyta az atyai házat.”

Képek: Bölcsföldi András, Fekete Ágnes/ Református félóra, Füle Tamás