A 36 órás kurzus a Lelkésztovábbképző Intézet és a Dunamelléki Református Egyházkerület Missziói Támogató Szolgálata által támogatott képzés, amelyre nem csak lelkipásztorok jelentkezését várják. Mindig van abban némi aránytalanság, hogyha lelkészek és nem lelkészek egyszerre képződnek valamilyen területen. Első renden, hogy a lelkész ebben a szerepben lesz jelen. Van ennek a helyzetnek elképzelt feloldása?

Nehéz lett volna két párhuzamos képzést megvalósítani, külön lelkészek és nem lelkészek számára, ez a gyakorlati oldala a történetnek. A lelki oldala pedig az, hogy szeretünk hivatkozni az egyetemes papság elvére, csak megélni nem tudjuk sokszor. Pedig az nem teológiai végzettséghez kötődik, hanem elhíváshoz. Bízunk benne, hogy a jelentkezők függvényében tudjuk a képzést úgy hangolni, hogy a lelkész is tud egy kicsit gyülekezeti tagként működni, és a gyülekezeti tag is megtalálja az egyetemes papság méltóságát.

Mi az, amiben még jót hozhat egy ilyen típusú közösségvállalás?

Fontos a szolgálatra biztatni a nem lelkész gyülekezeti tagokat is, segíteni őket a saját elhívásuk megélése felé, s a képzés csak belépő a területre, de azt szeretnénk elősegíteni, hogy a lelki beszélgetés terén munkatársai legyenek a lelkésznek.
Talán oldódik is az a felfogás, hogy a lelkész egy „univerzális franciakulcs”. Úgy láttam, ha a lelkész kollégák ebbe belegyalogolnak, az nehéz csapdahelyzet lehet.

Nagyon könnyűnek tűnik, és rövid távon az is, ha minden az én kezemben van, mindent én irányítok, mindenben én döntök – de ha ezt a gondolkodást akár lelkészi, akár gyülekezeti oldalról hagyjuk megszilárdulni, akkor egyik lényegétől fosztjuk meg a református egyházi berendezkedést, ahol már a vezetés is testületi.

Azt említetted, hogy azoknak a gyülekezeti tagoknak szól ez a képzés, akik erre a területre éreznek magukban elhívást. Érdekel, hogy te ezt hogyan látod lelkipásztorként, hogy hogyan ismerheti föl az ember az elhívást?

Azt gondolom, először az elhívás egy egyszerű belső indíttatás vagy rezonálás egy konkrét területre. Szembejön vele egy ilyen képzés és fontolgatja, hogy jelentkezzen-e vagy sem. Valamiért nem a sminktanfolyamon akad meg a szeme, hanem ezen. De lehet, hogy már ennél is több „gyanús jel” volt valakinek az életében; akár a családban vagy a gyülekezetben is megfigyelte már, hogy az emberek neki több dolgot mondanak el, mint amire ő magától rákérdez. Valahogy megtalálják, de ő maga is szívesen beszélget, nem teher számára, hogy másokat meghallgasson; vissza tud lépni a saját közlési vágyából azért, hogy teret adjon a másiknak.

Ez lehet puszta adottság is. Mi az, ami az elhívás pecsétje? – kérdezem ezt úgy, hogy nekem sincs credométerem.

A pecsét igazán az Istennel való mélyebb kapcsolatban kerül az indíttatásra. Történhet ez úgy is, hogy az ember elindul ezen az úton, akár úgy, hogy jelentkezik erre a képzésre, ahol mindenképp fog kapni impulzusokat, amelyek vagy megerősítik őt, vagy meggyőzik arról, hogy ez nagyon szép terület, de nem neki való. Ezért is fontos, hogy ez egy bevezető kurzus, ahol az alapokkal ismerkedünk.
Bár a Bibliában is számos példát találunk arra, hogy valakit megszólít Isten, de az elbátortalanodik vagy más okból menekülni kezd előle – az elhívás ettől függetlenül Isten részéről változatlan, azért ezt az esetet sem zárhatjuk ki. Azt is fontos figyelembe venni, hogy nem egyetlen másodperc, míg valaki megérti, hogy milyen területe kapott elhívást, hanem egy folyamat.
Ezért is három blokkban képzeltük el a képzést Szabóné dr. László Lillával együtt, mert amellett, hogy bőven van elméleti anyag, nagyon gyakorlatiasnak gondoljuk el a képzést, főként a felépítését. A gyakorlatra épül az elmélet.

Ha jól tudom, számodra is lassabb folyamat volt, még gyülekezeti lelkészként szolgálva megértetted, hogy a lelkigondozás felé kell tovább lépned. Hogy történt ez nálad?

Az én életemben ez csaknem húszéves történet. A megtérésem után még csak az világosodott ki, hogy bármi is lesz a hivatásom, ott Jézust fogom képviselni. Aztán kitisztult az is, hogy nem faipari mérnök leszek, nem bábkészítő, nem színházi rendező és nem matektanár. (Nevet.) Bár nem igazán láttam magam lelkészként, de azt megértettem, hogy nem az a döntő, hogy én mit tudok elképzelni magamról, hanem hogy elhiszem-e, hogy amire hív az Isten, arra alkalmassá tesz. Ez nem azt jelentette persze, hogy megértettem, hogy a teológiára hív Isten, és nem kellett odaülni a könyv mellé és tanulni a felvételire, de már más indíttatással tanultam. Persze megérkeztek a szinte csoda-számba menő külső megerősítések is. Már a tanulmányaim alatt is inkább a gyakorlati teológia felé indultam, a szolgálat ideje alatt aztán lépésről lépésre bontakozott ki a lelkigondozás felé fordulásom – bár ennek a gyerekkorom óta ott voltak a jelei az életemben.
Klasszikus gyülekezeti lelkészként egyre nőtt a lelkigondozói beszélgetéseim száma, ami lassan kezdett olyanná válni, mintha két munkahelyem lenne. A lelkigondozói képzettségem egyébként nagyon sokat segített a családlátogatásban, gyászolók támogatásában és a jegyesoktatásban is. „Életszagúbbak” lettek a prédikációim is azáltal, hogy jobban tudtam kapcsolódni az emberekhez.
Ezek után találkoztam a lelki kíséréssel, ami olyan támogató beszélgetés, ami az Isten-kapcsolatban nyújt segítséget. Akkor értettem meg, hogy amit én a hitéletemben elakadásnak élek meg, az nem feltétlenül rossz, hanem jelzés is lehet Istentől, hogy mélyebb kapcsolatra hív.
Abban a kegyességi kultúrában, amelyben hitben növekedtem és szocializálódtam, erre a jelenségre azt a választ adják, hogy valami bűnt megtűrök az életemben, ezért nem megy már az imádság. Forogtam magam körül egy éven keresztül, hogy bár élő a kapcsolatom Istennel, de mégis valamilyen változásban vagyok, aminek nem értettem az okát. Kerestem a bűnt, az engedetlenséget, mire megértettem, hogy nem erről van szó.

Azért „zárja el Isten a villanyt, a gázt, a vizet”, hogy ne legyen más forrásom, hanem Vele kerüljek mélyebb kapcsolatba. Így mozdított ki mindabból, ami addig olyan jól ment.

Rám ez olyan hatással volt, mint a megtérésem. Mint egy nagy lelki portalanítás, olyan volt ez a megújulás, mélyebb szinten kaptam vissza a megtéréskor tapasztalt békességem és örömöm, és mélyebb lett az elhívástudatom is. Akkor döntöttem el, hogy amennyiben rajtam áll, ezt szeretném továbbadni kollégáknak.

A tevékenységmániások kérdése dübörög bennem: mit kellett ehhez tenned? Egyszerűen csak igent kellett mondanod? Mi történt veled akkor?

Nyolcnapos imádságos elvonulásra mentem, hatalmas nyitottsággal Isten felé és bizalommal ráhagyatkozva arra, aki ebben kísért. Ez nem azt jelenti, hogy flottul ment minden, de érdekes tapasztalat volt, hogy a napi igéken keresztül is olyan intenzíven éltem meg Isten vezetését, konkrét válaszait a kérdéseimre, amire már régen vágyakoztam.

Röviden bejártuk harminc éved történetét, a képzés harminchat órájába mi fog beleférni?

Nem véletlen a cím: Bevezetés a lelki beszélgetésbe és a lelki kísérésbe – ez egy tisztázó, alapozó kurzus lesz, hogy egyáltalán eligazodjunk a spirituális piacon: mi az, amit reformátusként a magunkénak mondhatunk, és melyek azok az értékeink, amelyeket jó kamatoztatni.

Célunk az is, hogy a segítő beszélgetések között jobban tájékozódva azt is fel tudják mérni a kurzuson részt vevők, hogy esetenként ők maguk kihez fordulhatnak, illetve kihez delegálhatnak, ha azt tapasztalják, hogy elértek a kompetenciájuk határához. 

Továbbá, amint már említettem, az elhívásnak fontos szerepe van abban, hogy mire hív a szolgálatban Isten. Nem kérdés, hogy az Ő követésére, de hogy ez a követés hogyan bontakozik ki a hétköznapokban, ott már vannak árnyalati különbségek. El tudom képzelni, hogy van, akit a testvéri beszélgetésre hív, ami még nem jelent feltétlenül klasszikus lelkigondozást, lelki kísérést vagy hivatásgondozást, vagy mentorálást, tevékenységkísérést vagy szupervíziót, ami megint nagyon speciális szakterület. Annyit tudatosít, hogy mit jelent hitből ott lenni a másik mellett, ami mégis több, mint egy hétköznapi beszélgetés. Ezeknek a beszélgetéseknek – erről egyre inkább meg vagyok győződve – a mai világban preventív jellege lehet.

Mit értesz ez alatt?

Nagyon sok minden megelőzhető lenne vagy legalábbis elviselhetőbb, hogyha mélyebb szinten élnénk meg a testvéri és a gyülekezeti közösséget. Akár a magány, vagy a stressz, vagy a digitális világ kihívásai.

Digitális eszközeink a maguk helyén nagyon sokat segítenek, de be is csapnak, mert a személyesség látszatát keltve segítik az elszigetelődést. Vissza kellene térni ahhoz, hogy meglegyen a helye az életünkben azoknak a beszélgetéseknek is, amelyek személytől személyig, lélektől lélekig érnek. Ez persze időigényes.

Nem túl utópisztikus gondolat ez a dübörgő XXI. században, ahol a gyülekezetben is építkezéseket és programokat valósítunk meg, és a közösségben sem jutunk tovább gyakran annál, hogy „hogy vagy”?

Biztos, hogy annak tűnik sokaknak, de nem akarom alább adni. Valahogy vissza kell találni a minőségi személyes kapcsolatokhoz, ami valahol mindig a minőségi Isten-kapcsolattal kezdődik.
Gyülekezeti közösséghez tartozva egyik sem lehet utópia. Lehet, hogy nincs mindenkinek lelkigondozói elhívása, de ha imádságos szívvel néz szét valaki a gyülekezetben, biztosan észreveszi azokat, akik jobban rá vannak bízva – és esetleg azt is, akire ő van bízva.

Kép: Füle Tamás