Oly sokat várt már. Arra, hogy végre elmúljon a járvány. Aztán, hogy vége legyen a háborúnak. Hogy békesség költözzön a világba. Hogy megtalálják az egymással szemben állók a közös nevezőt.  Sokan voltak, aki várták, hogy meggyógyul a szerettük, kijön a kórházból. Vagy arra, hogy ki tudják újra fizetni a számlákat. Hogy…
Látta a tükörben és az embertársai szemében is azt a mély szomorúságot, amit csak egy hajszál választott el a reménytelenségtől.

Már csak halványan emlékezett arra, hogy a várakozás lehet édes. Reménykeltő, izgalmas, bájos, csacska. Úgy, mint rég. Amikor még volt idő várni. Talán a nagyváros zaja, rohanása nem engedte várni. Vidékre vágyott. Ott remélte megtalálni újra a csendben várakozás örömét. Vonatra szállt, hogy meglátogassa a családját. Rég nem látta őket. Az unokaöccseire saját gyermekeként tekintett. Igen, a gyermek, erre is sokáig várt. Ennek a várakozásnak a kudarca is ott lapult a batyujában.

A vonaton hűvös volt. Összehúzta magán a kabátját, hátra hajtotta a fejét és becsukta a szemét. A negyed évszázaddal ezelőtti képek lassan úsztak felszínre az emlékezetéből:

Egész héten vagy talán egész életében erről álmodott. A készülődésnek minden perce jóleső feszültséggel, várakozással töltötte el. Hosszan tervezte, hogy mit fog főzni. Ügyelt rá, hogy az ízek harmóniában legyenek egymással. Bevásárlólistát írt. Elment a kedvenc zöldségeséhez, a pékségbe, a henteshez, hogy a legfrissebb, leggondosabban összeválogatott alapanyagokból készülhessen a vacsora. A sarki fűszereshez is betért, de itt leginkább Teri néni mosolyából akart kapni egy adagot. „Szép napot, Lelkecském!" – köszöntötte őt most is, mint mindig. Sosem mesélt magáról ennek az idős, levendulaillatú hölgynek. Nem volt rá szükség. Ő még azok közé tartozott, akik anélkül, hogy valaha tanultak volna pszichológiát, testbeszédet, lélektant, a tekintetekből, a rezdülésekből, a homlokok ráncaiból mindent ki tudtak olvasni. Derűs, bölcs, mindenre kiterjedő, oly jól eső figyelemmel volt jelen a világban ez a drága néni. „Biztos finom lesz a vacsora. Csak hagyja, hogy a szíve vezesse, ne a szakácskönyv” – szólt utána búcsúzóul. Ez az útbaigazítás leegyszerűsítette egy pillanatra ezt a bonyolult, izgalommal teli délutánt és az egész világot. Teri néni megadta az élet legnagyobb kérdésére a választ. Megkönnyebbülten kezdett neki a gyönyörűen kitakarított, barátságos kis otthonában a főzésnek. Nagyon igyekezett, így kivételesen jól osztotta be az idejét. Mindennel elkészült. Megterített kedvenc színes tányérjaival, vidám szalvétával. Lezuhanyzott és kényelmesen, a készülődésnek minden percét kiélvezve felöltözött. Leheletnyi smink, apró, kedves ékszerek. Meggyújtotta a gyertyákat. Tökéletes. Még sosem tapasztalt elégedettséget érzett. Örült, hogy még van pár perce egyedül. Aztán egy ideig még bizakodott. Majd aggódott, megnézte az Útinform jelentését. Később már türelmetlen volt, ellenőrizte, hogy működik-e a csengő. A kétségbeesés következett, majd a harag. Felhúzott lábakkal ült a kanapén és csendesen sírdogált, amikor egy órával később csengettek. Sietve letörölte a könnyeit, és ajtót nyitott. A szomszéd volt az, hozzá dobta be a postás véletlenül a gázszámláját, azt hozta át.

Elővette a kosarát, belepakolta az ünnepi vacsorát. A kisbolt pár perc múlva bezár, sietnie kellett. Már nem volt bent vásárló, amikor betoppant. „Teri néni, hoztam vacsorát, a szívemből főztem" – mondta halkan. „Már vártalak, Lelkecském" – felelte az idős hölgy, miközben a pult alól két tányért és evőeszközöket vett elő…

Nehezen kászálódott le a vonatról. Ez a régi emlék még marasztalta volna. Jó lett volna tovább utazni, csak úton lenni. Abban még van remény, még van lehetőség.

A nappaliban várták őt, amikor megérkezett hozzájuk. Gyertyák égtek mindenfelé a lakásban. Tea gőzölgött az asztalon. A szemükben pedig valami olyan rég nem látott csillogást tapasztalt, amitől könnybe lábadt a szeme.

– Mit csináltok így itt? – kérdezte tőlük.

– Advent van. Várakozunk. Minden nap ezt tesszük, de Jézus népe az Uruk születésnapja előtti hetekben különösen sokat gondol a visszajövetelére.

– Még sosem gondoltam az adventre így. – Megdöbbenve ült le közéjük.

– És akkor most itt üldögéltek karácsonyig?

– Nem – nevettek nagyot mindannyian. Minden este leülünk a nappaliban. Mi és Ő. Hiszen, ha ketten vagy hárman összegyűlünk az Ő nevében, akkor Ő is itt van velünk, ezt ígérte. Vele várakozni is könnyebb. Szóval leülünk, felolvasunk egy Igét. Eszünk valamit és iszunk egy teát. Jézus nagyon szeret asztalközösségben lenni az övéivel. Aztán van egy mesénk is, amit apa írt. Minden nap csak egy kicsi részletet kapunk meg belőle. Karácsony napjára kikerekedik a történet.

Ekkor már megállíthatatlanul patakzottak a könnyei.

–  De hát annyi baj van a világban. Annyi fájdalom, gyász, békétlenség. Hogy tudjátok ti megőrizni a reményt, a békességet? Mindazt, ami itt van most velünk.

–  Nehezen. Várjuk az estéket. Várjuk, hogy beléphessünk a nappalinkba, hogy a gyertyák fénye beragyogja az arcunkat. Hogy elhangozzék az Ige. Ő, az Ige és mi. Igen, ezek a legfontosabbak. Ezek nélkül nem menne. Maradj itt velünk karácsonyig! Várakozz velünk – kérlelték őt kedvesen.

Velük maradt. Eleinte nehezen ment neki a várakozás. De aztán szépen, lassan megtanulta tőlük. Várta az Igét és a mesét. Hagyta, hogy a gyertya fénye az ő arcát is beragyogja. És karácsonyra elhitte újra, hogy Ő vele van minden napon a világ végezetéig, és békességes tűréssel tudta újra várni, remélni azt, amit nem lát, és viselni, élni azt, amit lát.