Pünkösd felé haladva egyre inkább igyekszem fölkészülni a Szentlélek eljövetelének ünnepére, ugyanakkor kívánatos, hogy a Szentlélekről való gondolkodás az egyházi év egészét jellemezze. Fontos, hogy beszéljünk az Ő munkájáról, annál is inkább, mert úgy érzem, hogy az egyházi közbeszédből mintha hiányozna létének, jelenlétének, jelentőségének hangsúlyozása. Sokan csak az Atyáról akarnak hallani, mások viszont szinte kizárólag Krisztusról, és már-már megfeledkezünk a Szentlélekről, pedig Ő is a Szentháromság tagja. Sőt, Augustinus nem véletlen hangsúlyozza: „Az egyenlőség ugyanis akkora a Háromságban, hogy az istenséget tekintve nemcsak az Atya nem nagyobb a Fiúnál, hanem az Atya és a Fiú együtt sem nagyobb, mint a Szentlélek. S bármelyik személy egyedül sem kisebb, mint maga a Háromság”

Tűnődésem során ismét föllapoztam János evangéliuma 20. részének 22 versét. „Ezt mondva rájuk lehelt (Jézus), és így folytatta: Vegyetek Szentlelket!” Hogyan, az apostolok már Jézus mennybemenetele előtt kaptak Szentlelket? Igen. És éppen Jézustól. Személyesen tőle. Ő lehelt rájuk, de talán nem túlzás, ha azt mondom: Ő lehelte beléjük. Augustinus szerint ezzel jelezte, „…hogy a Szentlélek nemcsak egyedül az Atya Lelke, hanem az övé is” (Beszédek Szent János evangéliumáról LXXI. beszéd 4.), így kapcsolódva az egyetemes zsinatok hitvallásához.

Ugyanakkor itt jegyzem meg, hogy ezt az isteni aktust több kommentár az ember teremtésével – „az élet leheletét lehelte orrába” – állítja párhuzamba. Jézus tehát a legkisebb tanítványi körben, az apostoloknak töltötte ki a Szentlelket.

Joggal merül föl a kérdés: Mindez hogyan viszonyul a pünkösdi eseményhez? „Azt válaszolom – mondja Kálvin nagyon szépen és érzékletesen –, hogy ebből az alkalomból úgy nyerték el a Lelket az apostolok, hogy csupán meghintette (adspersi) őket a Lélek kegyelme, de nem töltötte el őket teljes erejével” (János evangéliumának magyarázata). A nagyobb kérdés azonban az, hogy miért volt erre szükség, miért nem várt Jézus, hiszen számára is nyilvánvaló volt, hogy hamarosan bekövetkezik a Szentlélek jelekkel történő eljövetele?

A választ ugyancsak Jézus szavában kereshetjük: „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket” (20,21b). Jézus tehát már itt is küldetésről beszél, akárcsak majd közvetlenül a mennybemenetele előtt, és Ő aztán igazán tudja, hogy ehhez segítségre van szükség, mégpedig isteni segítségre. Pál apostol is a Lélek segítésének elkerülhetetlenségéről beszél: „Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Róm 8,26). Ez is egyértelművé teszi, hogy az isteni munkához kevés az ember ereje. Az apostoloknak pedig sokat kellett imádkozniuk, és imádkoztak is – erről az Apostolok cselekedetei 1. részének 14. verse nagyon szépen tudósít –, sőt, Júdás helyett apostolt kellett kérniük, hogy velük együtt még valaki tanúja legyen Jézus föltámadásának (ApCsel 1:21-22).

Mindezek után okkal merül föl az újabb kérdés, amely már nagyon is a jelent érinti: születhet-e egyház Szentlélek nélkül? Hiszen az egyháznak mindig, azaz folyamatosan meg kell születnie. Pünkösd válasza egyértelmű. A jeruzsálemi gyülekezet születése világos jel. Nem elég ismerni Jézust, a tanítványok ugyanis személyesen láthatták, hallhatták, közvetlen tapasztalatokkal rendelkeztek – gyógyítások, csodák, föltámasztások –, mégis segítőre, Pártfogóra volt szükségük.
S ha nekik szükséges volt, nekünk még inkább. Nem építhetik Krisztus testét azok, akik még nem kapták meg a Szentlelket. Szentlélek nélkül nincs privát újjászületés, de megújulás sincs. Jézus már Nikodémusnak is megmondta: „Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába” (Jn 3,5). Pál apostol pedig ezt írja: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róm 8,14-16). Vajon kell-e ennél nagyobb bizonyíték a Szentlélek fontosságának hangsúlyozására?

Ma, Isten kegyelméből, olyan üdvtörténeti korszakban élhetünk, amikor már nem kell a Szentlélek eljövetelére várni. Itt van. A kérdés csak az: kérjük-e az Ő újjászülő, megújító erejét és vezetését, útmutatását?

Vajon év közben hányszor ismételjük imádságainkban énekeink kezdő sorát „Jövel, Szentlélek Úr Isten!”? Hálát adva eddigi munkájáért, kérjük Őt, hogy mind többeknek tegye személyessé, jelentse ki – ha csak töredékesen is – a teremtés, újjáteremtés és a mi megváltó Krisztusunk üdvözítő titkát, s tüzes lángnyelvek gyúljanak a szívekben és a lelkekben, hogy a lelkészek, presbiterek, sőt, az egész egyház szolgálata megújuljon!