„Édesapám energikus, aktív ember volt. Későn vették észre a betegséget, a szervezete ugyanis mindig legyőzte a tüneteit. Kevesebb mint egy év alatt vitte el a betegség. Ez alatt az idő alatt többször volt tervben műtét, de nem lett donor, és persze, az is kérdés, hogy vajon az operáció megmentette volna-e az életét” – tűnődik Damásdi Eszter. Alig nyolcéves volt, amikor édesapja elhunyt, mégis elevenen él benne az emléke. A történtekkel kapcsolatban érthető módon azonban többet tud édesanyjától és fogadott nővérétől, aki a nehéz időkben segítette a hat gyermekkel egyedül maradt fiatalasszonyt.

Hogy mi okozhatta a harmincnégy évesen elhunyt lelkipásztor betegségét, arról csak találgatások vannak. „Édesapámnak szíve csücske volt Erdély, debreceni teológusként sokat jártak ott: bibliákat, élelmiszert, segélyeket vittek. Amikor megnyitották a határokat, én kétnapos voltam, édesapám már Erdélyben volt, ment és kihasználta a lehetőséget, hogy segítsen az ott élőkön. Egy ilyen erdélyi út során autóbalesetet szenvedett. Kórházba került, talán akkor fertőződhetett meg.”

A házaspárnak már úton volt a legkisebb gyermeke, amikor megtudták, hogy a családapa súlyos beteg. „Hirtelen robbant le, nagyon lefogyott, és aztán hol az egyik kórházban, hol a másikban kezelték. Épp egy budapesti kórházban volt, amikor kiderült, hogy mégsem végzik el a májátültetést. Azt kérte, vigyék haza, a kiskunfélegyházi kórházba. A legkisebb öcsém az érkezését megelőző nap született meg, ugyanannak a kórháznak a másik emeletén. Egy héttel később, mint ahogy kiírták, vagyis megvárta, amíg az édesapja hazajön. Együtt voltak kórházban a szüleim.”

Eszter édesapja fél évet töltött kórházakban halála előtt. „Édesapám halála után ott maradhattunk a parókián két évig. Rengeteg támogatást kaptunk és kapunk a mai napig is. A hír, hogy itt maradt hat kicsi gyerekkel egy lelkész özvegye, nagyon sokak szívét és pénztárcáját megnyitotta. Az adományokból tudtunk venni egy félkész családi házat, amit befejeztünk, és mire letelt a két év, beköltözhettünk. Ajándék volt, hogy nem tettek ki minket a parókiáról, hanem megtalálhattuk önmagunkat.”

De vajon hogyan sikerült feldolgozniuk a pótolhatatlan veszteséget? – motoszkál bennem a kérdés. „Nekünk gyerekként ez volt a természetes” – mondja Eszter. „Muszáj volt egyik napról a másikra elfogadni, hogy ezek vagyunk mi, ez a mi családunk, hogy ebben kell élni. Édesanyámnak mindezt úgy kellett túlélnie, hogy hat gyermek rá van bízva, és nincs más választása. Nem volt ideje azon gondolkodni, hogy mi értelme van az életnek, vagy hogyan kell továbblépni, tovább kellett lépni és kész. Isten óriási kegyelme, hogy ebbe nem roppant bele, és így helyt tudott állni. Pótolnia kellett apánkat is, és közben betölteni az anya szerepét.”

Egészséges felnőtt emberek váltak belőlünk – jelenti ki Eszter. Ezt Isten kegyelmének tulajdonítja, ugyanakkor az emberi támasz is sokat jelentett – teszi hozzá. „Nem tudom, mi lenne, ha édesapa élne, de az, hogy a testvéreimmel nagyon összetartó csapat vagyunk, egészen biztosan abból fakad, hogy egymásra voltunk utalva. Hogy azt a szeretetet, amit az édesapánktól kellett volna megkapnunk, Isten egymáson keresztül pótolta. Most, hogy az ország hat pontján éljük az életünket, egyre nehezebb megélni az egymáshoz tartozást, de tudom, ha most fölhívnám bármelyik testvéremet, és segítséget kérnék tőle valamiben, ott folytatnánk, ahol legutóbb abbahagytuk. Számon tartjuk egymást, imádkozunk egymásért, és amikor együtt vagyunk, azok minőségi idők. Egy évben háromszor-négyszer van néhány napunk együtt, amikor ott van mindenki, ilyenkor mindig nagyon élvezzük egymás társaságát. Évek óta decemberben a két ünnep közötti napokat együtt töltjük. Az szent idő: akik dolgoznak, szabadságot vesznek ki, akik tanulnak, máskorra időzítik a vizsgáikat.”

Vajon hogy lehet, hogy tragédiájuk még inkább Isten felé fordította őket?
Miért van, hogy édesapjuk örökségének értékét nem kérdőjelezte meg a halála? – kérdezem. „Sokan, akik megismerik a történetünket, ezzel a kérdéssel reagálnak: Isten hogy engedhette mindezt? Bennem is ott voltak a miértek. Ezekre sosem kaphatunk választ, legfeljebb a mennyben, de talán nem is fontos a válasz. Hogy a testvéreimmel mind az Isten melletti utat választottuk, az fakad édesanyánk példamutatásából, a nagyszüleink imádságaiból, abból a közegből, amely gyerekként körülvett bennünket. A gyülekezet, édesanya közvetlen munkatársai – a Parakletos Könyvesház ott működött a parókiaudvaron –: ezek az emberek mind hatással voltak az életünkre. Mindannyiunknak más a harca, ki-ki másként találta meg a megnyugvást a miértek között. Számomra mindig az a legnagyobb vigasztalás, hogy nekem van mennyei Édesatyám, és ez bármilyen földi hiányt kipótol. És lehet, hogy nem tudom megölelni, vagy nem mindig hallom a hangját, de Isten nem hagyott minket árván, mert adott nekünk egy olyan édesanyát, amilyet, és adott körénk olyan embereket, akik szerettek minket és megtartottak minket. Emellett mi már gyerekként abban nőttünk föl, hogy természetes volt imádkozni, mert Istentől lehet segítséget kérni, Ő meghallgat és válaszol. Ez az édesapám halálával nem változott meg, és talán abban van édesanyámnak nagy szerepe, hogy nem hagytuk abba az imádságokat. Megmutatta, hogy ugyanúgy lehet folytatni a mindennapjainkat, nyilván hiánnyal a szívünkben, de Isten ettől még nem változott meg. Ezt már felnőttként mondom ilyen tudatosan, de az egészen biztos, hogy gyerekként sem lett számomra Isten más attól, hogy az édesapám meghalt. És mivel ezen alapszik az életem, hogy Isten nem változik, ezért tudom talán egészségesen feldolgozni a gyászt. A gyógyulás, a vigasztalódás folyamat, amelynek része az is, hogy Isten újra és újra elmondja: én a te Atyád vagyok.”

A vigasztalódásban sokat segített neki egy könyv is, amit még gimnazista korában olvasott – árulja el. „Szabó Magda Mondják meg Zsófikának című ifjúsági regénye különösen sokat jelentett nekem. A történet egy kislányról szól, akinek meghal az édesapja. Utolsó szavai így hangzottak: Mondják meg Zsófikának. A kislány nekiáll, hogy kiderítse, mi volt a mondat másik fele, és közben felnő. A regény végén van egy ilyen mondat, ami nagyon fontos számomra azóta is: „Úgy látszik, ha egy kisgyerek árván marad, annak apja lesz az egész világ.” Az összes férfi, akivel találkozik, egy kicsit a lányának fogadja őt, és némileg pótolja mindazt, amit egy apától kellene egy gyereknek megkapnia. Én is nagyon sok olyan embert tudok felsorolni az életemben, főleg kisgyermekkoromból – a gyülekezetből apukákat vagy tanáraimat –, akik akár tudatosan, akár tudattalanul betöltöttek egy részt abból a szerepből, amit az édesapámnak kellett volna betöltenie.”

Az elmúlt években Eszter is segített már nem egy embert gyászának feldolgozásában. Egyik barátját is egy ilyen beszélgetésnek köszönheti. „Akkor azzal a mondattal tudtam vigasztalni, amit én is úgy kaptam: az, hogy fáj, azt jelenti, hogy szerettél és szerettek. Ha nem fáj, azt jelenti, hogy nem szerettem.”

„Egészen biztos, hogy más ember lennék, hogyha nem történik meg ez a tragédia velünk, de nem biztos, hogy jobb, egészségesebb, Istent jobban szolgáló” – teszi hozzá. „Mióta az eszemet tudom, azaz mióta olvasni tudok, szóval, pont azóta, hogy édesapát elvesztettük, a nappalink falán kint van két Ige. Az egyik: „De ha nem tenné is...” (Dániel könyve 3. fejezet, 18. vers) A másik: „Igen, Atyám!” (Máté evangéliuma 11. rész, 26. vers) – Ez a tudat vett minket körül, amikor édesapám gyógyulásáért imádkoztunk. Istennek van hatalma kiszabadítani a tüzes kemencéből és a halálos betegségből is. De a döntés Istené. Elfogadjuk. Abban a tudatban, amit az Igék mellett álló képeslap hirdet azóta is: Isten sosem vét hibát.”

Eszterék egy Facebook-csoportot is alapítottak édesapja, Damásdi Dénes kiskunfélegyházi lelkész, a Parakletos Könyvesház alapítója emlékére halálának huszadik évfordulóján. A közösségi oldalon egyre többen idézik fel emlékeiket a hatgyermekes édesapáról. A hozzászólásokból humoros, szolgálatkész, emberszerető ember képe rajzolódik ki. Családja vár minden vele kapcsolatos történetet, emléket, mert mint írják: „Hisszük, hogy méltó emlékezés az lehet, ha nem a halál feletti sajnálkozás, vagy a dolgok megszépítése tölti el szívünket, hanem ha azt a gazdag életet tartjuk szemünk előtt, amit ő leélhetett.”

Jakus Ágnes