„Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről” – Pál apostol korinthusiakhoz írt második levelének 2. verse alapján hirdette Isten Igéjét Szabó Ferenc mányi lelkipásztor, egyházkerületi főjegyző Hős Csaba lelkipásztor beiktatását megelőzően a felcsúti református templomban múlt szombaton. Mint mondta, Jézus tudta, hogy az életébe fog kerülni, mégis felment a keresztre, hogy örök életet szerezzen nekünk – odaszánása értünk teljes volt. „A mi elkötelezettségünknek is többnek kell lennie, mint kis áldozat időnkből, energiánkból, anyagi javainkból. Oda kell szánnunk egész életünket, teljes valónkat, mindazt, akik vagyunk, úgy, ahogy ő mutatta be nekünk: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!”

Igehirdetésében a lelkipásztor a Krisztussal való közösség titkáról beszélt. Mint mondta, személyes életünkben ez kizárólagosságot jelent, mert csak a Megváltóba vetett hit és remény élteti, táplálja az életünket. Ő az életünk forrása, Ő tartja és határozza meg az életünket, és ad biztonságot. „Sokszor szeretnénk birtokolni valamit, ami meghatározza a helyünket, státuszunkat, és akkor nyugszik meg a lelkünk, ha bírunk. De még ha emberekben találjuk is meg életünk biztonságát, értelmét, akkor sem állunk biztos alapon.”

Mi mindig megoldásokat keresünk, tüneteket csillapítunk, Isten Igéje azonban tüneti kezelésnél sokkal többet nyújt: gyökeresen megváltoztatja az életünket – tette hozzá. A változás kezdete, hogy elismerjük: egyedül Jézus Krisztusra van szükségünk. „Krisztussal élni, vele közösségben lenni örömteli, mégis téves azt hirdetni, hogy ha Krisztusban vagy, minden földi problémád, gondod egy csapásra megoldódik. A megoldás nem automatizmus, nem is következmény, hanem Isten szabad, szuverén ajándéka.”

A Jézus Krisztussal való közösség a gyülekezet közösségére is hatással van – fejtegette. „Gyülekezeteinkben a befogadás, a nyitottság kell hogy vezessen bennünket. A Jézus Krisztussal való közösség nyomán nyílik meg a szívünk arra, hogy mi is befogadók legyünk, nyitott szívvel éljünk és szeretettel várjunk mindenkit közösségünkbe. Ám nem a hozzánk érkezők igénye formálja a gyülekezetet, hiszen ők akarnak része lenni e hagyománynak. Nagy elvárás, hogy a keresztyén gyülekezet legyen sokszínű, mint a szivárvány, amibe minden belefér. A gyülekezet közössége viszont sokkal inkább tükör, ami az Isten dicsőségét egységesen igyekszik visszatükrözni a világba. Fényét sem magától veszi, hanem felülről, ajándékba kapja. Ahogy azt a készséget is, hogy ne legyen személyválogató. Ez az ajándék falakat bont le, sebeket gyógyít, egységre és lelki épüléshez vezet.”

A gyülekezet tanításának középpontja állandó, az eszközök, amelyekkel Krisztust felmutatjuk, azonban lehetnek 21. századiak is – tette hozzá. „A legfontosabb eszköz az igehirdetés. Ám a Krisztusról szóló prédikáció nem arról ismerszik meg, hányszor emlegetjük benne Isten fiának nevét, hanem arról, hogy tartalmában, üzenetében mindig hozzá vezet, a golgotai kereszthez. Jézus az út, a prédikáció pedig az útjelző, amely megmutatja a helyes haladási irányt: hová és merre tarthat az életünk.”

Az igehirdető végül arra buzdította a felcsúti gyülekezetet, hogy a templomukban elhangzó igehirdetést ezután is Isten Igéjeként hallgassák, a lelkipásztor pedig úgy hirdesse az Igét, mint aki tudja: a Teremtő Isten szavát adja tovább.



Hős Csaba lelkipásztor 2013 szeptemberében kezdte meg helyettes lelkészi szolgálatát Felcsúton,  2015-től már mint missziói lelkész kapott kirendelést. Szolgálata alatt a gyülekezet missziói egyházközségből újból anyaegyházközség lett, így elnyerte a jogot a lelkészválasztásra. A közösség őt hívta és választotta meg lelkészének, beiktatására az elmúlt hétvégén került sor. Az ünnepi alkalmon Szabó Ferenc főjegyző adta át a templom kulcsát és az egyházközség pecsétjét a felcsúti lelkipásztornak.

Hős Csaba lelkészi székfoglalójában Kálvin Jánost idézte, aki szerint Krisztus egyháza kormányzásának jogát magának tartja fenn, ám hogy akaratát számunkra is kijelentse, embereket állít szolgálatába. „Bár elvégezhetné ezt a munkát Ő maga is vagy éppen angyalok bevonásával, mégis emberek által akarja elvégezni, mert becsül bennünket. Ezért választanak lelkészt a gyülekezetek, és ezért állok itt én is lelkipásztorként – nem papként. Hitünk szerint ugyanis minden keresztyén ember pap, hiszen mindegyikünk arra hívatott el, hogy Isten dicsőségére éljen, és így mutasson be kedves áldozatot Istennek. Gyülekezet és lelkipásztor szent egymásrautaltságban élhet és végezheti a szolgálatát a szeretet kötelékében, amely összekapcsolja az embereket. Akik közül egyvalaki lelkipásztor lesz, a többi tanítvány, hogy mindennap álljanak be ők is Krisztus lábnyomába.



Tudatosan vagy öntudatlanul, tervezve vagy sodródva ebbe az óriási felelősségbe álltunk bele öt évvel ezelőtt mi is, ezt áldhatta meg Isten minden gyarlóságunkkal együtt is. Az elmúlt öt esztendő minden verejtékes munkájában ez öltött testet: az Isten előtti megállásban, a megoldott konfliktusokban és összeölelkezésekben, a könnyekben és mosolyokban, a szolgálatokban, az odaszánt időben, energiában, az adományokban. Jutalmunk, hogy ezt tehettük, de talán az is, hogy gyülekezetünk annyira megerősödött, hogy önálló anyagyülekezetként, jogilag és anyagilag is független közösségként lelkipásztort választhatott és iktathatott be. Ez hálára kötelez, de megnöveli a felelősséget is. Közös önállóságunk arra hív, hogy komolyan vegyük az Úristent és azt, amit nekünk mond. Hogy komolyan vegyük önmagunkat, egymást, a ránk bízottakat, a kívülállókat.

Lelkipásztorként és gyülekezetként arra vagyunk hivatva, hogy a jólét istenítésének világában egyedül Krisztust imádjuk. Hogy a közösségek fellazulásának világában hirdessük, hogy Isten családjában mindenki számára van hely. Hogy az érdekvezérelt döntések világában az életünket etikus döntések mentén éljük. Hogy a hazánkra és Európára váró nehéz időkben magyarként és reformátusként világító, Krisztusra mutató fáklyaként éljünk. Hogy itt, a templom falain belül, de az otthonainkban, a munkahelyeinken, az iskolákban is hirdessük, hogy érdemes Krisztushoz tartozni, vele élni lent és egykor odafent.”



Képek: Varga Ildikó