„Nem elég jót, jókor kell olvasni" - idézzük gyakran, egymás közt férjem volt, refis osztályfőnökét. Daniel Keyes regényét - Virágot Algernonnak - nem lehet rosszkor olvasni. Egyszerre szólította meg bennem a teológust, a lélekbúvárt, az anyát, a gyermekkorát kutató kislányt, a nőt, a barátot... Bármikor a kezembe kerülhetett volna, a katarzis nem maradt volna el, mégis az idei nyáron történt meg, talán nem véletlenül.

A történet maga tudományos-fantasztikus ötleten alapszik. Egy értelmi fogyatékos, hatéves gyermek szintjén álló, felnőtt férfin, Charlie-n intelligencianövelő műtétet hajtanak végre, amit korábban egy Algernon nevű fehér egéren végeztek el.
A könyvben Charlie a kutatás során írt naplóját olvashatjuk, amelyben végigkísérhetjük az intelligenciahányadosának és értelmi képességeinek növekedésével együtt járó, személyiségét és lelki életét érintő változásokat.
A regény a modern kor nagy kérdése, az emberi értelem után kutat. Mihez kell, mire elég és mire jó az értelem és a tudás? Leginkább pedig mi az, ami az értelmen innen vagy az értelmen túl található?

Ugyanakkor mégsem marad meg ennek az egy kérdésnek a vonalán. Mert az értelem fejlődése és az önreflexióra való képesség magával hozza az emberi lét mindnyájunk számára kikerülhetetlen kérdéseit. A regény során megannyi rétegként tárul elénk a még gyermek Charlie, a fogyatékos kisfiú és anyja megterhelt kapcsolata, az e körül a beteg gyermek körül kibontakozó család konfliktusai, egy öntudatára ébredő férfi felismerései barátságról, szerelemről, testiségről, boldogságról, és nem utolsósorban előkerül az Isten-kérdés is, ami ugyancsak nem kerülhető ki. Olvasás közben nem tudunk nem párbeszédbe lépni önmagunkkal, a hitünkkel, és mindazzal, amit gondolunk az emberlétről, a személyről, értelem és érzelem kapcsolatáról, szeretetről, Istenről és arról, hogy mi mindezekről tudhatunk, gondolkodhatunk.

A regény alapjául szolgáló történet megannyi műfajt megjárt. A pszichológus végzettségű író is előbb novellaként tette közzé egy tudományos-fantasztikus újság hasábjain, amiért Hugo-díjat kapott, majd évek múlva írta meg a történet regény változatát. Azóta több film is készült belőle (1968, 2000), sőt, a Simpson-család életét bemutató rajzfilmsorozatban is ihletett egy epizódot. A történet közös, a hangsúlyok változatosak. Ahogyan a nyugati társadalom elhagyta a modern nagy kérdéseit, és az ezredfordulóval már csak a posztmodernről beszélhetünk, Charlie története is újabb válaszokat hívott elő, ahogy azt a regény két filmadaptációja is megjeleníti. Daniel Keyes munkájának zsenialitása talán abban van, hogy bár a modernben született, már magában hordja a posztmodern válaszokat is.

Ami miatt a könyv mégis a legjobbkor került a kezembe? Ez év júniusában, 88 évesen halt meg Daniel Keyes, a regény írója. Ugyanebben a hónapban hunyt el hatéves lányunk kis kedvence, Hópihe, a ketreclakó dzsungáriai törpehörcsög. Még látom a mozdulatot, ahogyan a tetem egy üres teásdobozba kerül, majd a gyerekek közösen eltemetik a kiskertünkbe. A virág sem maradhat el, apró kezek szedte suta százszorszép-csokor. Ahogy lányom a szertartás végén a celluxból és fadarabból ácsolt keresztet a kis földhalomba nyomja, teológus anyjához fordul és felteszi a kérdést: Anya, ugye Hópihe is a mennyországba jut? Ahogy felidézem a tekintetét, egyszerre megnyílik a könyv címe és utolsó sora: „kérem ha véletlenül aramennek tegyenek virágot Algernon sírjára a hátsóudvarba".

Szabóné László Lilla