Az Iseói-tó Olaszország egyik legszebb tava. Kissé nyugatra helyezkedik el a nagyobb és ismertebb Gardától, közvetlenül Brescia és Bergamo között, a Dolomitok déli bércei ölelésében elnyújtózkodva, a tavon egy szépséges nagyobb szigettel, a Monte Isolával, és egy kisebbel, a San Paolóval.
Ha valaki a tóparti települések közül a szigethez legközelebb eső Sulzanóban azt mondja, „ugorjunk át a szigetre, még akkor is, ha éppen elment az utolsó menetrend szerinti hajó. Sőt, ha már elindultunk, kerüljük meg az apró San Paolo szigetet is”, valószínűleg azt gondolnák róla, kissé túl sok Aperol-fröccsöt hajtott fel.

Pedig idén június 18. és július 3. között ezt bárki megteheti — köszönhetően Christo és Jeanne-Claude Úszó móló (The Floating Piers) című műalkotásának.
Az 1935-ben ugyanazon a napon, de a világ két eltérő pontján, Bulgáriában és Marokkóban született művészházaspár több évtizede készít nagyméretű, látványos, szabadtéri és időszakos, azaz mulandó, csak a terveiben és dokumentációjában fennmaradó műalkotásokat. Bár Jeanne-Claude 2009-ben elhunyt, Christo továbbra is kettőjük nevével jegyzi a kritikusok által land art és environmental mellett új realizmusként is címkézett alkotásokat.

Munkáikat gondosan előkészítik, és nem aprózzák el: építettek már négyszáz méteres textilfüggönyt egy kolorádói völgyben, negyven kilométer hosszú textilkerítést Kaliforniában, becsomagolták a párizsi Pont Neuf-öt, a berlini Reichstagot, állítottak háromezer kék és sárga napernyőt egyszerre Japánban és Kaliforniában, hétezer-ötszáz textilkaput a New York-i Central Parkban.
Fontosnak tartják leszögezni, hogy munkájukkal nem akarnak semmilyen üzenetet közvetíteni, pusztán esztétikai élményt nyújtani, lehetőséget adni a nézőknek új szemszögből tekinteni környezetükre, a megszokott helyett friss látvány segítségével. Christo megjegyzi, véleménye szerint sokkal nagyobb művészi bátorság kell olyan alkotást készíteni, amiről tudja az alkotó, hogy mulandó.

A mostani projektjük is ilyen: kétszázhúszezer műanyag kubust összefűzve, az egészet százezer négyzetméter sárga textillel borítva készítettek tizenhat méter széles és három kilométer hosszú sétányt, amelyen bárki átkelhet Sulzanóból Peschiera Maraglióba, onnét pedig tovább a San Paolo szigethez. A sétány további két és fél kilométer hosszan folytatódik a két település utcáin.
A látvány fantasztikus: a vörösessárga textil-pontonhíd a tó kék vizén a környező hegyek és a színes tóparti városkák mellett önmagában is lélegzetelállító, de amikor mindezt a vízen korzózó látogatók töltik meg, az még zavarbaejtőbb.

Az első napon ugyanis ötvenötezren, a projekt teljes ideje alatt várhatóan mintegy félmillióan zarándokoltak el a helyszínre, hogy személyesen győződjenek meg arról, milyen érzés az átlagosan százhuszonnégy méter mély víz felszínén sétálni.
Már csak a hitből vízen járást kellene elsajátítanunk.

Aki többre is kíváncsi, az a bresciai Museo di Santa Giulia kiállításán megismerkedhet Christo és Jeanne-Claude további, 1968 és 2016 között született vízi projektjeivel is.

Képek: innen.