Úgy gyötört a kín és nem volt erőm, már elhagyni bús fekhelyem.
Hát hiába volt sok vízmozdulás: ott feküdtem reménytelen.
Ó, miért kell élnem, ha nincs reményem? Felelj hát, nagy Istenem!
Hát hiába volt sok vízmozdulás, ha más gyógyul, mit ér nekem.

Gyermekkoromat végigkísérte ez a Tahi Sion-hegyen sokat énekelt dal, melyet Péter bácsi lendületesen gitározott, és ezt a szót, hogy „vízmozdulás” különös hangsúllyal és szájmozgással énekelte, valahogy erősebben bennem maradt, mint minden más ének szavai. Nagyon szerettem azt az egységet, amit ő képviselt azokon a gyerek- és ifjúsági heteken, melyeket együtt éltünk meg a hetvenes-nyolcvanas években a vértesaljai fiatalok körében. Tátott szájjal hallgattuk igehirdetéseit, gitárjátékát, és éltük át azt az értünk gerjesztett energiát, ahogyan feleségével, Mártikával együtt szervezték a gyermekheteket, részt vettek az ifjúsági munkában. Sok helyen mozdult meg az állóvíz, és buggyant fel a Bethesda gyógyító forrása. Az én életem is egy ilyen vértesaljai héten változott meg és váltott irányt.

Később pedig gyülekezetvezetőként és esperesként is ezt az elvet képviselte az egyházmegyében, Tahiban és a Timóteus ház indulásánál is: kitüntetetten fontos az ifjúság. Szüleim szülőfalujában, Cecén akkoriban lett lelkész, amikor én már kisiskolás voltam, és felségével együtt végigkísérte családjaink sajátosan összefonódódó történetét. Végigkövethette családunk idős ágának elmúlását, hiszen minden nagyszülőmet ő temette el, én pedig gyermekeik születését és növekedését. Megtapasztaltam a szeretet hosszútűrését, látva elsőszülött fiuk közös hordozását, a lányok egymás után felnövekvő sorát és sorsát, életük kibontakozását. Hálás vagyok, hogy ismerhetem őket.

Mindig nagy öröm volt rátekinteni a cecei templomra és a parókiára, s még nagyobb öröm volt betérni oda rövidebb vagy hosszabb látogatásra, akár az első legációmon, akár jeles évfordulókon, ünnepeken és akkor is, amikor már a nyugdíjas évek csendesebb időszaka volt. Apukám sokszor emlegette, hogy már nincs kihez bemenni Cecén, én mindig hozzátettem, de van: a cecei paphoz mindig beköszönhetünk és ezt néha meg is tettük.

Érdekes élmény maradt az imádság légkörének megélése. Először megütköztető volt, majd megszoktam, később pedig már vártam, hogy amikor együtt voltunk, a legváratlanabb helyzetben is csendesen megszólalt: „most pár szóban imádkozzunk”! És már kulcsolta is össze kezét. Mert sokat imádkozó, másokat gazdagon hordozó ember volt. Élete végén pedig betegségében őt hordozták sokan. Most a családjukat is így hordozhatjuk, „pár szóban”!

A Bethesda fényében most már közvetlen látja gyógyító Urát, mint egykor majd mi is.
 

Most szökellj és ujjong! Van már erőd, te nemrég még oly béna láb!
És hagyd el most 38 év után a Bethesda rideg tavát.
Ó, ezért kell élnem, van már reményem, felelt az én Istenem.
És elküldte Jézust, szívem Urát, ki dicső Megváltóm nekem.
(ifjúsági ének)