Mivel zenével kapcsolatos, az ének, beleértve a gyülekezeti éneklést is, óhatatlanul érzelmi tevékenység, s mint ilyen érzelmi kötődést feltételez és eredményez. Ez az egyik érintetlenül hagyott terület. A másik szempont szorosan kapcsolódik ehhez, ez pedig személyiségünk, identitásunk kérdése: Milyen környezetben találjuk meg magunkat? Hol érezzük magunkat otthon? Hol tapasztaljuk úgy, hogy komolyan vesznek, elfogadnak? Az érzelmi tényezőről és személyiségről tett néhány általános megfigyelés után röviden kitérek a nyelv és misszió kapcsolatára, mely az előzőekből szükségszerűen következik, mielőtt a "végső zene" ekkléziológiai összefüggéseit érinteném. Végül pedig, a nem hagyományos, "gitáros" zene rokonságot mutat a popkultúrával, ill. sokak szemében a kettő egyazon kultúra, ezért annak az egyház általi fogadtatása is megér egy mesét. A teljesség igénye nélkül tanulmányomat néhány javaslattal fogom zárni.

Az érzelmi tényező

Ha igaz a megfigyelés, miszerint a zene énünk legbensőbb, legrejtettebb részeivel köt össze, akkor a zene sokkal személyre szabottabb és szubjektívabb, mint gondolnánk. S ezért a művészetek közül talán a leginkább s legegyoldalúbban hat érzelmeinkre. Ha ezt a hatást nem is értjük, tetten érhetjük kedvenc zeneművünket hallgatva, mint ahogy akkor is, amikor számunkra élvezhetetlen zenébe ütközünk.

A fentiek alapján ebben az összefüggésben némileg céltévesztettnek tűnik jó és rossz, igényes és igénytelen zenéről beszélni. Ezzel nem ezen kategóriák létjogosultságát akarom tagadni, pusztán a vita ezen kategóriákra való korlátozását. Hadd világítsam meg egy személyes példával, ezt hogyan értem. Hosszú eszmélődés és magamra találás során ébredtem tudatára, miért szeretem azt a kevés rockzenészt, akit szívesen hallgatok szemben pl. a punk- vagy technózenét játszókkal*. Azonban mindmáig nem tudok számot adni arról, miért szeretem a barokkot jobban a romantikánál, vagy bizonyos zeneműveket más, esetenként közkedveltebb daraboknál. Ám ezek után botorság lenne azt állítanom, hogy Bob Dylan és Tracy Chapman a rockzene netovábbja, vagy Brahms és Liszt nyomába sem ér Vivaldinak és Corellinek. És bár szeretném, ha másként lenne, ezen meggondolásból nem próbálom lányomnak bizonygatni, Britney Spears-t hallgatni az eredendő bűn fényes bizonyítéka - jó esetben végighallgatna; rossz esetben - csak azért is! - Britney társasága Madonnáéval bővülne. (Elnézést a Spears- és Madonna-rajongóktól.)

Zenei ízlésünk nem több és nem kevesebb: ízlés dolga. Jórészt. Nem állítom, hogy ezt nem lehet formálni, sem, hogy nincsenek igényesebb és igénytelenebb, értékesebb és értéktelenebb zeneművek és -irányzatok, még csak azt sem gondolom, hogy kopernikuszi felfedezésre jutottam volna az iménti megállapítással. Legfeljebb megfogalmaztam valamit, ami mindannyiunk számára többé-kevésbé világos. Ennek a megfigyelésnek azonban fontos következményei vannak. Az egyik ilyen következmény személyiségünkkel kapcsolatos.

A személyiség

Amikor a 80-as évek közepén teológusként katona voltam, hónapokig nem mehettem templomba, s ez hiányzott. Mivel a keresztény hit személyiségem része lett, a laktanya zárt világában két szál kapcsolt a református istentisztelethez, ami hitemet és személyiségemet megalapozta: a Biblia és a "fekete" énekeskönyv. S amíg a Bibliát tudtam használni, gyülekezet híján az énekeskönyvet nem sikerült ilyen mértékben.

Ugyanitt római katolikus teológus barátainkkal titokban összejártunk zsolozsmázni. A zsolozsmázással szembeni idegenkedésem nem teológiai természetű volt, hanem - most már világos - érzelmi. Egyszerűen hozzájuk az állt közelebb, hozzánk a "fekete" énekeskönyv - mert egyikünk azon, másikunk ezen nőtt fel. Személyiségünk kibogozhatatlan, tudattalanba nyúló gyökerei más-más énekhagyományokhoz kötik vallásos nevelésben részesült énünket. Ezért szintén meglehetősen ideologikus lenne azt az egyetemes következtetést levonni, hogy az egyik énekhagyomány zeneileg vagy teológiailag értékesebb, míg a másik értéktelen. Mindez azonban szorosan kapcsolódik személyiségünk kérdéséhez.

Hogy milyen zenét érzünk a magunkénak, azaz milyen zenével azonosolunk, messzemenőkig személyiségünktől, identitásunktól függ és viszont. A személyiség kialakulásában számtalan tényező játszik szerepet: a zenedarabok, amiket csecsemőként, kisgyerekként hallgattunk, amiken felnőttünk, amiket a szűkebb vagy tágabb társadalom, osztálytársak és barátok ízlése és elvárása, divathullámok és személyes élmények formáltak. A Szózat-ot ezért énekeljük szívesen, nem pedig tudatosított esztétikai értékei miatt.

Ezért akár tetszik, akár nem, az ifjabb nemzedék nem dogmatikai, még csak nem is "objektív" esztétikai szempontok alapján fog dönteni az éneklés kérdésében, hanem elsősorban érzelmi és identitásukkal kapcsolatos szempontok szerint. Ez természetesen az idősebb nemzedék tagjaira is igaz, akik ha nem is vallják be, ugyanúgy identitásukat érzik veszélyben, s nagyobb részt ezért ellenzik a nem hagyományos éneklést. Ezek után azzal a kikötéssel várni "tárt karokkal" egy nemzedéket a templomba, hogy személyiségüket, identitásukat hagyják a templomküszöbön, aligha lesz eredményes. Ez viszont felvet egy újabb kérdést, a misszió kérdését.

Nyelv és misszió

A missziónak annyi összetevője van, hogy nem csoda, a missziológia csak az utóbbi évtizedekben vált bevett teológiai tudományággá. Vizsgálódásaimat egy szempontra kívánom korlátozni, s ez a nyelv. Személyiségünk egyik meghatározó eleme a nyelv, amit beszélünk. Ezzel nemcsak misszionáriusok és Biblia-fordítók szembesülnek, hanem mindenki, aki hatékonyan akarja továbbadni az evangéliumot, így énekszöveg-írók is.

A vitában megjelent cikkek több példát hoznak, amikor a "fekete" énekeskönyv egyik-másik énekszövege, kifejezése a mai fülnek érthetetlen vagy értelmetlen. A példák sorát nem akarom szaporítani. Érdemes a másik oldalról is néhány elrettentő példát említeni. Jézust/Istent "haver"-ként megszólítani nemcsak megbotránkoztató, hanem teológiailag is megalapozatlan. Ugyanígy Jézust az angol "felemelheti" (lift up, a "dicsőít" értelemben), a magyar nyelv azonban ezt a kifejezést legfeljebb a János 12:32 értelmében használja: "Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket." Egy ilyen tükörfordítás tehát nem egyszerűen anglicizmus, sokkal inkább a nyelv megerőszakolása, ami megnehezíti vagy egyenesen lehetetlenné teszi sokak számára, hogy azonosuljanak az énekkel és annak tartalmával. Részben ide tartozik, hogy Jézust királynak nevezni egy alkotmányos demokráciában egészen más, mint egy alkotmányos monarchiában: nehezebb gondolatban azt a metaforikus kapcsolatot megteremteni, ami egy monarchiában kézenfekvő. Rosszabb esetben pedig a "király" szót a mai köznyelvi használat következtében "klassz, sirály" értelemben értjük, ami a Megváltóra értve legalábbis meghökkentő. Ez a metafora nehéz feladat elé állítja az énekszöveg-írókat, de meggyőződésem, hogy a szélsőségek között van járható út, valószínűleg több is.

Ebben az összefüggésben fontos arra emlékeztetni, hogy a reformáció egyik döntő felismerése a nemzeti nyelv jelentősége volt: nemzeti nyelvű Biblia-fordítások, nemzeti nyelvű énekek és nemzeti nyelvű istentisztelet nélkül az egyházi megújulás elképzelhetetlen volt a reformátorok programjában. Ezzel az igehirdetés és a gyülekezeti éneklés nyelve a gyülekezet nyelve lehetett egy érthetetlen nyelv helyett. Azaz a teológiai kérdés (pl. sola scriptura) szorosan kapcsolódott egy kulturális kérdéshez (hogyan érti meg a gyülekezet a Szentírást) - nyelv és misszió összetartozott.

Hogy énekeskönyvi énekeink nagy hányada az idősebb nemzedék nyelvén szól-e, nem tudom, az azonban biztos, hogy az énekszövegek kifejezései, nyelv- és alaktana alapján nem a 21. századi magyar társadalom által beszélt nyelv (a példákat ld. az előző cikkekben). Ennek következtében sok fiatal érezheti úgy, a gyülekezeti istentiszteleten énekelt énekek, vagy legalábbis jó részük, nem az ő énekeik. Tapasztalataim szerint ez nemcsak azokra igaz, akik nem vallásos háttérből származnak. Ez a "nyelvi szakadék" döntő ok lehet abban, hogy a fiatalabb nemzedék idegennek érzi magát istentiszteleteinktől és istentiszteleteinket magától, s hogy inkább olyan gyülekezetekhez vonzódik, melyeknek nincsenek olyan kötött hagyományaik, és amelyek nyitottabbak a gyülekezeti éneklés kérdésében.

"Végső zene" és ekkléziológia

Oswald Spengler a múlt század elején alkotta meg nagyszabású művét, A Nyugat alkonyá-t, mely sok helyen, így a náci Németországban is a konzervatív politikának és világnézetnek az ideológiai megalapozása, ill. a tekintélyelv kiáltványa lett. Spengler egy helyütt ezt írja:

* Egyetlen késői szobrász sem tesz szert nagy jelentőségre abban az értelemben, ahogyan Rembrandt és Bach, s belátjuk, hogy bár vannak ügyes és ízléses produktumok, ám egyetlen műről sem gondolható el, hogy rangját tekintve méltó párja az "Éjszakai őrjárat"-nak vagy a "Máté passió"-nak, s hogy ezekhez hasonló módon tárja fel az emberiség egészének mélységeit. (I/394)

Ha ez és az alábbi idézet óhatatlanul ki is van ragadva eredeti összefüggéséből, Spengler megállapítása, mely az egész mű egyik tétele, nyilvánvaló: a festészet csúcsát Rembrandt barna tónusai jelentik, a zenetörténet pedig Bach után hanyatlani kezdett. Nem igényel zene- és művészettörténeti tanulmányokat, hogy belássuk, az "Éjszakai őrjárat" előtt és után is születtek nagyszerű festmények, s bármennyire csodáljuk is a "Máté passió" emberi mélységeit feltáró harmóniáit, objektív kritériumok híján lehetetlen bármilyen művet a zeneirodalom csúcsának tekinteni. Így nehezen szabadulunk a gyanútól, hogy Spengler utólag keresett "objektív" igazolást saját ízlése igazolására. Ez az egyik baj. A másik pedig, amiért egy lexikon (The Cambridge Biographical Encyclopedia) méltán nevezi Spengler művét prófétikusan morbidnak, hogy Spengler morfológiájából ideológiai és politikai program lett. Hitler rendszere dekadensnek bélyegzett minden művészetet, mely a nemzeti szocializmus esztétikai ismérveit nem viselte magán. S ez a művész számára a hitleri Németországban végzetes következményekkel járt.

Néhány oldallal később az eredetileg matematikus Spengler erre a következtetésre jut:

* Lehetségessé vált egy matematikai szabatosságú tiszta szimbolika; ezt jelenti a "Kánon", Polükleitosznak az emberi test arányairól szóló írása s párja, "A fúga művészete" és a "Jól hangolt zongora" "kortársától", Bachtól. A tiszta forma világosságát és intenzitását illetően ez a két művészet nyújtja a legtöbbet és a legvégsőt. (I/451)

Ezek Spengler talán legárulkodóbb sorai. Eltekintve attól, hogy Polükleitosznak és Bachnak aligha jutott eszébe "egy matematikai szabatosságú tiszta szimbolika" célkitűzése, nem beszélve a "tiszta forma világosságáról és intenzitásáról", kérdés, nyújthatja-e bármely művészet "a legtöbbet és a legvégsőt." Még ha a művész szándéka maradandót, újat alkotni is, más dolog ezt célul kitűzni, és megint más egy művészeti korszakról, irányzatról vagy művészről programként megállapítani. Ezzel ui. egyszersmind azt is kijelentjük, hogy a többi alacsonyabb rendű, használhatatlan. Ez pedig nemcsak ideologikus, hanem a többire nézve megalázó és kirekesztő. S ezzel a tárgynál is vagyunk.

A vita során hangzott el olyan vélemény, hogy egyházzene csak jó vagy rossz, elfogadható vagy elfogadhatatlan lehet, s a nem hagyományos, "gitáros" énekek, ahogy vannak, értéktelenek, az értékválság és igénytelenség jelei. Ebben az esetben nem is az a döntő, hogy mint minden általánosítás, ez is hamis, hanem a fentiek fényében és Spengler hasonló szándéka miatt a végső zene meghatározására tett kísérlet válik gyanússá. Móra Ferenc Spengler-kritikájában szellemesen jegyzi meg, hogy "egyikünket se gyúrták se tiszta kaolinból, se csupa tapasztóföldből, elegyes agyagból vagyunk mindannyian" (396). S ez mutatis mutandis a gyülekezeti énekekre és énekszerzőkre is igaz.

Emellett ha a református éneklés okán értéktelennek és igénytelennek lehet címkézni mások számára értékes zenét, azzal óhatatlanul kirekesztünk. És itt van a kutya eltemetve. Mert ettől a ponttól a vita azok számára, akik kirekesztve érzik magukat, legalább annyira ekkléziológiai kérdés, ha nem jobban, mint esztétikai, világnézeti és dogmatikai. E vitának a tétje ui., amint az implicit vagy explicit módon meg is fogalmazódik: Ki és mi református? Kinek, minek van, és kinek, minek nincs helye az egyházban? Amelyek nem mellékes kérdések, ám a "nem hagyományos" nemzedék gyakran érzi úgy, hogy a szereposztás megkérdezésük nélkül és előre megtörtént. Noha ők is meg vannak keresztelve, konfirmáltak, egyháztagok, gyülekezeti, istentiszteleti kérdésekbe nincs beleszólásuk, és ha nem alkalmazkodnak, hamar a gyülekezeten kívül találják magukat. Posztmodern korunkban a kirekesztettek érthetően gyanakvással tekintenek a hatalom birtokosaira, akik ezeket a kérdéseket ilyen módon teszik fel.

Bocsáttassék meg nekem, hogy itt egy rockzenésztől idézek. Bob Dylan egy korai számában ("The Times They Are A-Changin'") így énekel:

Come mothers and fathers
Throughout the land
And don't criticize
What you can't understand
Your sons and your daughters
Are beyond your command
Your old road is
Rapidly agin'
Please get out of the new one
If you can't lend your hand
For the times they are a-changin'

Ami nyersfordításban nagyjából így hangzik:

Jöjjetek anyák és apák
Az ország minden sarkából
És ne bíráljátok
Amit nem tudtok megérteni
Fiaitok és lányaitok
Már nem engedelmeskednek nektek
A régi út melyen jártok
Gyorsan öregszik
Szíveskedjetek az újnak helyet adni
Ha nem tudtok segédkezet nyújtani
Mert az idők bizony változnak

A nemzedéki feszültségek kialakulásáért Dylan az idősebb nemzedéket terhelő felelősségnek és a fiatalabbak iránti megértés szükségének ad hangot. Ha valaki egyetért Dylan-nel, azért teszi, mert hasonlóképpen ítéli meg a nemzedéki ellentétek okait. Ezért azon fiatalok gondolkodását és érzésvilágát jól kifejezi Dylan, akik hasonlóképpen bírálva érzik magukat olyanok részéről, akik nem értik meg, s ezért kirekesztik őket. Aki pedig nem ad igazat Dylan-nek, feltehetőleg azért teszi, mert "végsőt" akar alkotni, s a más véleményen levőkre, fiatalokra és "nem hagyományosokra" hárít minden felelősséget.

Bob Dylan műve azonban túlmutat magán: a popkultúra kérdésköre felé. "Mert az idők bizony változnak." De hogyan viszonyul a változó időkhöz egyházunk?