„Régen nem fújt állandóan a szél, és nem voltak ekkora viharok. Megbolondult az időjárás” – mondják az idősebbek. Talán már én is közéjük tartozom, mert egyet kell értenem velük. Mintha sokkal kevesebb lenne a szélcsendes nap, az utóbbi évek viharos nyarai pedig nem biztatnak túl sok jóval. Olyan rémképet festenek elénk, amilyennel már egy ideje ijesztgetnek minket a meteorológusok és a klímakutatók. De most nem ezekről a drámai változásokról szeretnék elmélkedni, hanem felidézni néhány találkozásomat a széllel.

A legelsők között egy gyerekkori emlék: biciklizés közben elestem az Újpesti vasúti hídon, és a velünk lévő felnőtt ragtapaszt elővéve bekötötte a sebet a térdemen. A tapaszt borító papírt elengedte a szélben, a kis fehér téglalapok vidáman elrepültek a Duna fölé. Érdekes, hogy nem a sérülés fájdalma, vagy az elterülés és a kínos feltápászkodás emléke maradt meg bennem élénken, hanem – még sok évtizeddel az eset után is – a meghökkenés és a csalódás érzése: egy általam kedvelt felnőtt szemetel. „Nekem otthon nem ezt tanították...” A szélben gondtalanul tovalibegő papírkák látványa úgy belém égett, hogy azóta a legkisebb fecnit is belegyűröm a zsebembe vagy a táskámba, esetleg a kezemben tartogatva viszem a legközelebbi szemetesig, még ha az kilométerekre lenne is.

Sokkal később, már felnőttkoromban történt, hogy vettem magamnak egy fekete-fehér csíkos, széles karimájú szalmakalapot. Nagyon vigyáztam rá, szó szerint a széltől is óvtam, ugyanis folyton belekapott a fuvallat, vitte volna világgá. Így leginkább csak szélcsendes napokon tettem a fejemre. Egyszer elvittem a kalapot nyaralni. Óvatosan rakosgattam ide-oda az autóban, nehogy rápakoljunk valamit, a szálláson pedig biztonságos helyet kerestem neki. Az üdülés valahányadik napján jutott eszembe, hogy most már igazán meg kellene sétáltatnom a kalapomat. A Fertő-tó partját véltem erre alkalmas helynek, hiszen a víz mellett nem csupán csinos látvány egy ilyen vidám kiegészítő, de még a leégés ellen is véd a nagy karimája. Hiúságomat egy világítótorony tövében törte le a szél, ugyanis hirtelen feltámadva, lekapta rólam a szépséges fejfedőt, és a közelben lévő turisták nagy derültségére végiggörgette a mólón. Szaladtam utána lélekszakadva, de a szél versenyezni kezdett velem. Végül a szalmakalap, bár szerintem többen fogadásokat kötöttek rá, nem kötött ki a tóban, szinte az utolsó pillanatban sikerült elkapni. Utána még sok évig várta a szekrényemben az újabb kalandokat – mindhiába.



Bár az ilyen megmosolyogtató vagy elgondolkodtató kis történetek a játékosságát mutatják be, van, hogy egészen más formában, más tulajdonságokkal tűnik fel a szél az ember életében. A fővárosiak számára emlékezetes lehet a tavalyelőtt augusztusi vihar, amely amellett, hogy végigtarolta egész Budapestet, szűkebb pátriám, Rákosmente utcáin és kertjein szinte példa nélküli pusztítást hagyva maga után vonult végig. Éjjel szemhunyást sem aludtunk, hallgattuk a félelmetes dörgést, orkánszerű szélzúgást, az ömlő eső hangját. Folyamatosan imádkoztam, hogy a tető megmaradjon a fejünk felett. Akkor döbbentem rá, milyen nagy a baj, amikor egy gyülekezeti tagunk telefonált, hogy van-e szivattyúnk, mert náluk már bokáig áll a víz a pincében. Reggel, amikor világosban, összeszorult gyomorral kilépve az ajtón felmértük a károkat, kiderült, hogy az összes tetőcserép a helyén, és az udvarunkban azon túl, hogy minden sáros és csuromvizes, csupán egyetlen öreg műanyag lavór borult fel…

Máig nem értem ezt a nagy kegyelmét Istennek, hogy minket így megmentett a vihar következményeitől, míg másoknak a közelünkben hatalmas kára lett. Volt, ahol nagy fákat kellett feldaraboltatni vagy az összetört kerítést megjavíttatni. Jézusnak a siloámi torony leomlásáról mondott szavai jutnak eszembe erről a történetről:

„Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámnál, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt azt mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy elvesztek.” (Lk 13,4-5)

Nem értem, hogy mi miért maradtunk ki, de hálát adok, hogy 
„amikor nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat (…), az Úr nem volt ott a szélben” (1Kir 19,11), 
hanem velünk volt, a kezét felettünk tartotta.

A napokban olvastam Anne M. Lindbergh, a híres pilóta feleségének Zúg a szél című könyvét, és ismerve nem igazán boldog életét, nem lepődtem meg a szavain:

„Buzgón gyalogoltunk felfelé a poros, köves úton. A szél szembe fújt, hátrasimította hajamat, nem csapkodott már a szemembe. Mintha nem is testetlen, híg levegő lett volna ez a szél, hanem valami megfogható lény. Valami szándék és valami indulat érződött benne. Nem dombok közt libegő levegőmozgás ez, — gondoltam — hanem hatalmas légi folyó, amely elönti óriási hullámaival a szigetet és elnyeli a dombokat is. Mi pedig az ár mélyén vergődünk, hogy felszínre kerülhessünk, a hullám sodra ellenében.”

Isten kegyelme, nagy ajándék a hívő számára, hogy mindenféle szélről tudhatjuk: Ő azt is a kezében tartja, ura az időjárásnak is. A pünkösdi szélzúgás pedig Őt, az Ő Lelkét hozta el az életünkbe, hogy pártfogónk, vigasztalónk legyen. Mint ahogy az ismert keresztyén ének szól:
„Fú a szél, zúg a szél, zúgását hallgatod, / de meg nem foghatod, honnan jő, s merre tér. / Istennek Lelke ma újjászül tégedet, / bár meg nem értheted elméddel Őt soha.”


Kóródi Noémi
Kép: pexels.com