„És látsz százezer nagymamát, hogy gombolyítja fonalát” – otthonos érzést önt szavakba az ismert dal, melynek találó a címe is: Hazafelé. Van abban valami megnyugtató, ha a nagyik fonalat gombolyítanak, mert ha más nem is, ők – akiket ki tudja, hányszor környékez meg az érzés, hogy feleslegesek – mégis biztos pontot jelentenek. Mert ha mással nem is szolgálhatnak, azzal biztosan, hogy összekötik a múltat és a jövendőt. (De azért általában nagyon jól tudják, mi mindennel szolgálhatnak még, és teszik is, gyakran fiatalokat megszégyenítő módon.)
Azt nem tudom, hány nagymama él szerte a Kárpát-medencében, sem azt, a Kálvin téri templom vonzáskörzetében hányan teszik fel szemüvegüket szürkületkor is, hogy ha kell, lámpafénynél is kötögessenek, de egy biztos: a református gyülekezet kézimunkakörébe járó idős asszonyok között magam is úgy éreztem, biztonságban vagyok.

Verőfényes napsütés, délelőtt tíz óra van. A nagymamák egymás után érkeznek a Kálvin téri gyülekezet emeleti termeinek egyikébe, váltanak néhány szót, majd szorgosan munkához látnak. Így van ez minden hónap második szerdáján. Egy darabig az aktuális kézimunkáikon dolgoznak, azután felvételről meghallgatnak egy igehirdetést, végül pedig imádkoznak. Igazi testvéri együttlétről van szó, egy jó kávé és néhány szelet sütemény mellett arról is szó esik, ki hogy van. „Számon tartjuk egymást, tudjuk, kinek vizsgázik épp az unokája, vagy ki milyen műtét előtt áll, és imádkozunk egymásért meg a szeretteinkért. A legnagyszerűbb az egészben, hogy itt pletyka nincs! Ezt Klárika nagytiszteletű asszony nem is engedné” – mondja Panyik-Tóth Lajosné Klári néni, aki vidékre költözésük óta Tápióságról jár az összejövetelekre. Közben az egyik asszony kávéval kínál, Klári néni cinkosan biccent a fejével: „Jó barátságban vagyunk, mi ketten különösen is cukkoljuk egymást."
„1985 óta járok ide, akkor még nem tudtam kézimunkázni, mindent itt tanultam” – meséli. „Eleinte a lepramisszió számára kötöttünk két méter hosszú, tíz centi széles fáslikat. Gyakran otthon is folytattam a munkát. Leültem pár percre megpihenni, addig is kötögettem.”

Most éppen egy könyvjelzőt hímez, azt mondja, alig győzi, olyan sokat visznek belőle. A kalocsai motívumok a kedvencei, itt sajátította el a technikát. Ma már leginkább csak ő foglalkozik hímzéssel a körön belül, azt mondja, többen voltak, de öregszenek. Neki is kiesett tavaly fél év, mert mindkét szemét műtötték.

Fáslik sem készülnek ma már, túl költséges a postázásuk, a misszió ma már más módon segít a rászorulóknak. Az asszonyok főként takarókat kötnek, hol a roma szakkollégiumba, hol a gyülekezet üdülőjébe vagy épp egy idősek otthonába. Ott jártunkkor ezekhez gombolyítják a fonalat a nagyik, egyikük szemében kis szomorúság tükröződik, ahogy a kezében tartott félkész pulóverről fejti le a szálakat. „A férjemnek kezdtem kötni, de már nem volt rá szükség” – magyarázza.
Az önzetlen segítségre azonban mindig is szükség volt és még lesz is. A hímzőkört a gyülekezet korábbi lelkipásztorának, Molnár Miklósnak az özvegye – szintén Klári néni – alapította még a nyolcvanas évek elején. Azt mondja, azért hogy közösséget formáljon a református asszonyokból. „Ehhez jól jött, hogy valamit dolgozhatunk, mert a munka jobban összehozza az embereket. Korábban tésztagyúrással foglalkoztak az itteni asszonyok, és miután arra már nem volt lehetőség, és a kézimunka hozzám is közelebb állt, megpróbáltuk erre motiválni őket. Sokan kötöttek akkor már a lepramissziónak, először velük találkoztunk, hogy együtt kössünk. Később csatlakoztak a hímző asszonyok is, akik segítettek a szintén adománynak szánt hímzések szakszerű elkészítésében. Hogy valami szakértelmem legyen, én is beiratkoztam egy tanfolyamra, ami szintén nagy segítség volt. Idővel megnégyszereződött a létszám, negyvenen is voltunk egy-egy alkalommal. Vidéken a kert köti le az embereket, itt, a pesti bezártságban meg erre volt lehetőség, és szívesen is jöttek, különösen a magányos özvegyasszonyok.”
Ezek a harmincas-negyvenes években született nők még az iskolában megismerkedhettek a kézimunkázással, nem is beszélve az otthon rájuk hagyományozódó alapokról. „Eleinte a lepramissziónak dolgoztunk, aztán ahogy a tudásunk is gyarapodott, egyre több kézimunkánk lett. Dolgoztunk ide a gyülekezetnek a templom és a termeink díszítésére, azon kívül készítettünk párnákat, terítőket. A munkáját mindenki hazavitte, így készült annyi, hogy karácsonyi vásárokat tudtunk tartani” – idézi fel Klári néni.

A befolyt összeget a gyülekezet céljaira fordították. „Vettünk számítógépet, nyomtatót, faxot, hozzájárultunk az építkezéshez, a balatonszemesi üdülő berendezéséhez, és az itteni vendéglakás megújításához is. A karácsonyi vásárok bevételei eleinte nagyon szépek voltak, öt-hatszázezer forint is befolyt egy-egy alkalommal.”
De gyakran a kezeik közül kikerülő darabokkal ajándékozták meg a rászorulókat. „Az elmúlt évek alatt elég sokan dolgoztunk a hímzőkörben, jó ideig egyszerre negyvenen is, és volt, aki nagyon gyorsan haladt. Egy asszonyunk rendszeresen járt Kárpátaljára, és látta, hogy nagyon szegényesek a szószéktakarók és a templomi terítők. Előfordult, hogy csak régi függönymaradékból készítették ezeket. Sokszor nem is szólt a gyülekezeteknek, hanem a legközelebbi látogatáskor meglepetésként adta át a munkáinkat nekik. Mások baráti alapon kérték a segítségünket, így több magyarországi gyülekezet templomának is készítettünk garnitúrákat.”

A gondosan dokumentált darabok elő is kerülnek a fényképalbumból. Klári néni eközben mesél az úri hímzésről is, amelyhez szintén értettek, és egykor sokat készítettek is az itteni református asszonyok. „Száműzött kézimunka volt ez a szocialista rendszer idején, hiszen a régi, úri osztályt idézte már a hímzés elnevezése is, amelyről csak elítélően tudtak szólni. Pedig az úri hímzés sajátosan gyönyörű, sok arannyal készül. Lorántffy Zsuzsannáék a templomi terítőket mind úri hímzéssel varrták ki, onnan maradtak ránk ezek a szép minták is.”
A fejedelemasszony udvaráról aztán éles váltással egy komor börtöncellára terelődik a szó. A hímzőkör egyik legszebb, egyben első szimbolikus darabja a Kálvin téri templomot díszítő pelikánmintás garnitúra. A Krisztus-szimbólum egy valódi szabadulástörténet mementója – tudom meg. „Már működött a kézimunkakörünk, amikor a nyolcvanas évek elején megkeresett két asszony a gyülekezetből azzal az igénnyel, hogy szeretnének a templomba úrasztali terítőt és szószéktakarót készíteni. Ők ugyanis az ötvenes években együtt raboskodtak a kalocsai női börtönben politikai fogolyként. Ott hamar kiderült számukra, hogy mindketten a Kálvin téri templomba járnak, így megfogadták, ha kiszabadulnak, készítenek ide egy úrasztali terítőt. Két-három év múlva kijöhettek a börtönből, aztán mentek a maguk útján. A nyolcvanas évek elején azonban találkoztak egy evangelizáción, egymásra ismertek, és akkor feléledt bennük a vágy, hogy megvalósítsák, amit megfogadtak. Eljöttek ide hozzánk a kérésükkel. Akkoriban a templomunkba járt Fél Edit néprajzkutató is, így hozzá küldtük el ezt a két asszonyt, és megkértük, adjon nekik tanácsot. Adott is nekik egy rábaközi mintát, így elkészülhetett a bordó pelikános terítő a hozzá illő szószéktakaróval. Gondoltuk, a terítőt majd kézről kézre adjuk tovább, de az első asszony, aki elkezdte varrni, nagyon sok örömet talált a varrásban, szinte sírva kérte, hogy hadd hímezhesse ki ő. Reggel korán felkelt, és minden örömét, bánatát belevarrta, imádkozott és énekelt közben. Nyolc hónap alatt kivarrta. A szószéktakarót pedig ketten varrták, belehímezve ezt a sort: Tebenned bíztunk eleitől fogva. A két asszonynak ez volt a kérése, hiszen a börtönévek alatt mindvégig az Úrban bíztak, aki ki is hozta őket onnan. Ezeket a terítőket a mai napig is használjuk.”
A kézimunkakör asszonyai olyan szép munkát végeztek, hogy erre hozzáértő szemek is felfigyeltek – teszi hozzá Klári néni. „A templommal szemben volt itt egy népművészeti bolt, amelynek a vezetőjével nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ő munkát ajánlott az asszonyoknak, de mindenki tiltakozott, hogy pénzért nem szeretne hímezni, csakis ingyen, szeretetből.”

Csakhogy ma már lényegesen kisebb a kereslet a kézimunkákra, Klári néni azt mondja, próbálnak hasznos és a modern berendezési tárgyakhoz is jól illő darabokat készíteni, főleg párnákat, terítőket, táskákat, takarókat. Ám a hímzőkörbe is egyre kevesebben járnak. „Két-három asszony van már csak, aki tud hímezni, de a csoport szívesen jár össze a mai napig, a közösség miatt együtt maradtunk. Barátságok szövődtek, néhányan összejárnak ezen kívül is, amikor pedig együtt vagyunk, leginkább kötögetünk.”

Hogy ki az, aki felveszi és továbbgombolyítja a fonalat, továbbra is kérdés. Az asszonyok próbálták felkelteni fiatal gimnazisták és teológusok érdeklődését. Klári néni úgy véli, a leendő lelkésznék egy hasonló kör indításával nemcsak közösséget kovácsolhatnának, de gondoskodhatnának a gyülekezetek ízléses berendezéséről is, miközben tovább éltetnék a gazdag népművészeti hagyományt. Ő bízik benne, hogy a folyamatosan változó divat világában egyszer ismét teret hódítanak a népi motívumok – árulta el. „Bízom benne, hogy ha szükség lesz rá, akkor feléled a kézimunkakör. Ha nem is hímezni – mert az roppant időigényes –, de az asszonyok mindig szeretnek dolgozni valamit. Ez nem a mi ügyünk, hanem az Úristen ügye. Megbeszéltük, hogy az utolsó közülünk egyszer majd bezárja az ajtót, és a lábtörlő alá teszi a kulcsot, mi pedig reméljük, hátha lesz valaki, aki kiveszi onnan, és újra kinyitja ezt a termet.”

Biztató jel, hogy egy fiatal családanya vette is magának a bátorságot, és ellátogatott a Kálvin téri hímzőkörbe.
Palástiné Simonffy Krisztina azt mondja, kicsit tartott tőle, hogy talál majd közös témát az idős hölgyekkel, és a hímzéshez is alig-alig értett, de már első alkalommal nagyon jól érezte magát. „Volt egy ezeréves járóka, abba beletettük a kislányomat, Veronkát, én pedig hímeztem és füleltem, miről beszélgetnek az asszonyok. Nekem jólesik ehhez a korosztályhoz kapcsolódni, kicsit nagyszülőpótlékok is nekem ők. Az én nagyszüleim a húszas években születtek. Jó annak a mentalitásnak az ölelésében, amit ezek az asszonyok is sugároznak, ezért járok ide főként, nem is annyira a hímzés miatt.”

Krisztina azt mondja, oda-vissza termékennyé tehet egy csoportot, ha több generáció tölt együtt időt. „Jártam baba-mama körbe is, hasonló helyzetben lévő fiatalasszonyok, édesanyák körébe, ami szintén jó volt, de ott értelemszerűen mindig ugyanazok körül a problémák forogtak a gondolataink. Itt viszont egészen más nézőpontokat ismerhetek meg, hallhatok arról, régen hogy küzdöttek meg a mindennapi dolgokkal az asszonyok. Inspiráló és megindító a történeteiket hallani, kifejezetten erőt ad.”

A művészettörténész úgy látja, a hímzőkör egyfajta archaikus közösségként működik. „Manapság egy asszonynak egy családot is nehéz összetartani, hát még olyan asszonyokat, akik vidékről zarándokolnak el ide hihetetlen egészségi állapotban, hogy imádkozzanak és dolgozzanak. Klári néninek ez sikerül. A közös tevékenység keretbe fogja a beszélgetést és az imádságot is. Van egy-két asszony, akinek a véleményét a közösség elfogadja, az ő szavukra adnak a többiek is, és igyekeznek követni őket. Ez erkölcsi vázat is ad a közösségnek, mert ezek a véleményformáló asszonyok nem hagyják, hogy mások megszóljanak valakit.”

Ezek után nem meglepő, hogy nehéz olyan utódot találni, aki lélekben és szakértelemben is alkalmas vezetője lenne a kézimunkakörnek a továbbiakban. Krisztina szerint biztató, hogy sok nő végez kreatív tevékenységet jövedelem-kiegészítésként, vagy ha másért nem, saját otthona csinosítására. „Amiért nagyon szeretem ezt a kört, az az, hogy itt ugyanezt a munkát másokért végezzük, így nemcsak egymással kapcsolódunk, de minden megajándékozott emberrel is.”
Hogy ez mennyire igaz, azt én is tanúsíthatom: oldalamon egy mezőségi mintás válltáskával távozom a kézimunkakörről a verőfényes tavaszi napsütésben. De nem csak ez az oka annak, hogy úgy érzem: többel megyek, mint amivel jöttem. Azóta ha ránézek, nem csak a minta elevenedik meg, de megannyi történet is, amit a Kálvin téri asszonyoktól hallottam, akik összekötötték a múltat és a jövendőt.

A Kálvin téri gyülekezet kézimunkaköre minden hónap második szerdáján találkozik délelőtt 10 órától. A legközelebbi összejövetelre április 12-én kerül sor, az asszonyok szeretettel várják az érdeklődőket! (Cím: 1091 Budapest, Kálvin tér 7.)

Képek: Füle Tamás