A budahegyvidéki gyülekezet szellemi potenciál tekintetében valóságos aranybánya, ami a helyi szociológiai adottságokkal is magyarázható; templomuk Buda egyik elit kerületében helyezkedik el, és arányaiban sok értelmiségi látogatja az istentiszteleteket. Bogárdi Szabó István püspök, a gyülekezet lelkipásztorának igehirdetései távoli közösségekből is vonzzák a hallgatóságot. Talán éppen az értelmiségi karakter miatt azonban a gyülekezet zárkózott, és közösségi jellege sem olyan erős, mint amennyire szeretnék – jellemzi a budahegyvidékieket Hámori Ádám.
– Jól illusztrálja a helyzetünket, hogy már egy éve dolgoztam együtt az egyik kollégámmal a Károli Gáspár Református Egyetemen, amikor kiderült, hogy ők is budahegyvidéki gyülekezetbe járnak, de szinte senkit nem ismernek, nem szólította meg őket senki a gyülekezetből.

Nagyvárosi sajátosság?
A helyzet nem egyedi, a vallásszociológus szerint ugyanis számos modern, nagyvárosi gyülekezetben hasonló a helyzet: a hívek vasárnap meghallgatják az igehirdetést, majd a lehető leggyorsabban hazamennek, és nem teremtenek egymással kapcsolatokat.
– Amikor a gyülekezet misszióján gondolkodtunk, megállapítottuk, hogy jó helyzetben vagyunk, hiszen nálunk nem fogy a gyülekezet, mint sok más helyen, stabil a költségvetésünk, jó igehirdetőink vannak, mégis hiányérzet alakult ki bennünk. Azt szeretnénk, hogy ha valaki belép hozzánk, elfogja a hazaérkezés, a bensőségesség érzése. Az egyik presbiteri hétvégén beszélgettünk a házi csoportok kialakításának lehetőségéről, többen örömmel fogadták a kezdeményezést, de voltak, akik megfogalmazták félelmeiket is. Az óvatossággal teljes mértékben egyetértek. A közösségszervezési modellekre nem lehet csodaszerként tekinteni, józannak és szerénynek kell lennünk: bizonyos közösségekben, bizonyos helyzetek megoldására jó eszköz lehet a házi csoport, de nem biztos, hogy mindenütt működőképes.

Nem repültek ki
Hámori Ádám fontosnak tartja a gyülekezeten belüli, alulról jövő kezdeményezéseket, hiszen a házi bibliakörök, a gyülekezeti kiscsoportok, a heti bibliaóra vonzzák ugyan a maguk törzstagságát, de ezekhez a körökhöz nem tud mindenki kapcsolódni. Ahogy másutt, úgy Budahegyvidéken is problémás a fiatal felnőtt korosztály helyzete a gyülekezetben.
– Tanulmányoztunk jól működő példákat, hogy mit vehetünk át másoktól, és mi az, ami idegen a gyülekezetünktől. Első lelkes házi csoportunk a presbitereinkből és házastársaikból alakult meg. Az eredeti elképzelésünk az volt, hogy minden alkalommal más csoporttagnál találkozunk, beszélgetünk a Bibliáról és imádkozunk. Ahogy elneveztük, a „demócsoport" mindenkinek lehetőséget nyújtott, hogy kipróbálja magát a vendéglátó, a vendég és a beszélgetés moderátora szerepében. Azt terveztük, hogy kellő tapasztalat birtokában majd felbomlunk, és mindenki megszervezi a maga csoportját. Ez az elképzelés végül nem vált be, ugyanis mindenki annyira megszerette ezt a kis közösséget, hogy végül azóta is együtt maradt a demócsoport. Az egyik legizgalmasabb felfedezésünk az volt, hogy családjainkban mennyire nem volt hagyománya annak, hogy érzelmi mélységekig menő hitbeli kérdéseket, válságokat megbeszéljünk másokkal, nem volt téma közöttünk, hogyan éljük meg a hitüket, és sokan még nem is imádkoztak hangosan közösség előtt. A „kirepülés" modelljét egyelőre én képviselem: kiváltam a csoportból és főként a régebbi bibliakörös ismerősökre alapozva kezdtem szervezni egy új csoportot.

Kapcsolódási pontok
Az új csoport többsége karrierépítése, családalapítása elején járó fiatal felnőttekből áll, azonban élethelyzetüket, személyiségüket tekintve nagy a szórás, és a heterogenitás még tovább nő azzal, hogy egyre több érdeklődőt hívnak a csoportba. Jár közéjük pedagógus, informatikus, sikeres, ámde időhiánnyal küszködő üzletember. Családos és még párját kereső egyaránt megtalálhatja itt a helyét. Mindannyiuk számára fontos, hogy olyan közösséghez tartoznak, ahol töltekezni tudnak, bibliai és hitbeli kérdésekről hallanak.
– Egyik célunk az, hogy minden gyülekezeti tagnak legyen kapcsolódási pontja, lehetősége a közösséghez. A vasárnapi istentiszteletre érkezve mindenkinek legyen legalább egy-két olyan ismerőse, aki ráköszön, és érdeklődik hogyléte felől. Jó lenne, ha nem fordulhatna elő, hogy valaki évekig jár egy ezerlelkes gyülekezetbe, ahol senki nem tudja róla, hogy egyáltalán ott van.

Kapunyitás a bizalmatlanság kultúrájában
A szociológus szerint senki nem hibáztatható azért, ha a gyülekezet peremére szorul.
– A magyar társadalom is individualizálódik, kiszámíthatatlanok az életpályák, az embereknek nehéz személyes identitásuk kapaszkodóit megtalálni és azt stabilként megélni. A rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban senki sem tudott érdemben tenni azért, hogy az alulról építkezés kultúrája, a civil szervezetek és természetes közösségek megerősödjenek. Kapcsolataink többségükben a munkahelyre és a családra korlátozódnak, nem alakult ki a kultúrája annak, hogy idegenekkel leüljünk beszélgetni. Ahol ilyen mértékben hiányzik az emberek alapkészsége a nyitásra, nem lehet az egyes embereket okolni azért, ha nem lépnek oda másokhoz. A zárkózottságot jól szemléltetik például Nagykőrös régi utcái, ahol oktatóként sokat járok. Itt régen a jómódú gazdák pazar portákat építettek átláthatatlan, három-négy méter magas zárt kapukkal. A hagyomány szerint azért építkeztek így, hogy a háborús időkben a lóháton érkező portyázók ne tudjanak benézni a portára, mit lehetne onnan elvinni. A magas kapuk megmaradtak, azonban akit beengednek rajta, azt a legteljesebb bizalommal fogadják a helyiek. Talán így van ez a közösségeinkben is. A 21. században mindannyian a bizalmatlanság kultúrájában élünk. A közösségépítési kezdeményezések célja éppen az, hogy minél több kaput nyissanak, ahol be lehet jutni a templom közösségébe. Ma már nem természetes az, hogy az emberek nyitottan odaforduljanak egymáshoz, erre újra meg kell tanítani őket.

Mi lehet a végállomás?
A házi csoportnak nem lehet célja, hogy magas szintű teológiai tanítást kínáljon a gyülekezeti tagoknak, ezeknek fóruma az istentisztelet vagy a bibliaóra. A házi csoport más műfaj.
– Csoportunkban hitüket megélő, és azt helyesen gyakorolni akaró tagok vannak. Az Igéről való beszélgetésekre komolyan felkészülünk, kommentárokat, református igehirdetéseket nézünk át az adott igeszakaszhoz kapcsolódva. De a cél nem teológiai vagy bibliatörténeti kiselőadás tartása, hanem az, hogy engedjünk az olvasott igét hatni, és ezt egymással megosztani – magyarázza Hámori Ádám.
A tapasztalatok szerint a házi csoportok alkalmait a munkába járók szoros és gyakran rendszeretlen időbeosztása miatt nem lehet azonos időpontban tartani. Szervezőként ezért próbálják a többség életviteléhez igazítani a találkozókat. Remélik, így sikerül utat találni azokhoz is, akinek a hagyományos gyülekezeti alkalmak kötött rendje miatt nehéz lenne megoldani a közösséghez kapcsolódást.
– Ma még nem tudjuk, hogy mi lesz egy-egy házi csoport fejlődési útja, végállomása. Reméljük, hogy egyre több egymásra figyelő, egymásért imádkozó csoport jön majd létre. Elképzelhető, hogy lemorzsolódnak, elköltöznek az emberek, és egy-egy házi bibliakörnek az lesz a vége, hogy megszűnik, mert elfogynak a tagok. Ez nem feltétlenül a közösség kudarca, mert akkor elmondhatjuk: az volt az eredménye, hogy néhány év alatt több tucat alkalmat tartottunk, elmélyült beszélgetéseket folytattunk és imádkoztunk egymásért. Akkor ez volt a házi csoport sikere. A kiscsoportok célja, hogy szövetesedjen a közösség, és egyre többen tudjanak a másik emberhez kapcsolódni a gyülekezetben.

Közösségfejlesztő ötletek
Budahegyvidéken több közösségfejlesztő ötletet is gondoznak. Az egyik ígéretesnek induló kezdeményezés a jegyesoktatáshoz kapcsolódik – mondja Hámori Ádám.
– A jegyesoktatás általában a pár és a lelkész közös ügye, amelyhez mi azt a lehetőséget kínáljuk a jegyeseknek, hogy ha van kedvük, látogassanak el gyülekezetünkben egy házaspárhoz. A vendéglátó házaspár meghívja egy kávéra vagy ebédre a fiatalokat, beszélgetnek, és így személyes tapasztalatot szerezhetnek arról, hogyan él a gyülekezetünkbe járó házaspár, mit jelent számukra a házasság, a hitük közös gyakorlása, mit jelent szeretni a másikat. Nem titkolt reményünk, hogy kialakulnak majd kölcsönös meghívások, jó kapcsolatok, barátságok. A gyülekezeten kívülről jövő fiataloknak így már lesz kapcsolódásuk a gyülekezethez, mert biztosan lesznek majd, akik rájuk köszönnek a vasárnapi istentiszteleten. Kezdeményezésünk nagy lelkesedést váltott ki, számos házaspár jelentkezett, hogy szívesen látnának vendégül jegyespárokat.

Nélkülözhetetlen segítség
Ahogy a házi csoportok vagy a jegyespárok megvendégelése esetében, a gyülekezeti közösségépítés minden terén elengedhetetlennek tartja a közösség tagjainak bevonását a vallásszociológus. Ez azonban nem jelentheti a lelkész megkerülését, félreállítását.
– Alkalmainkat nem lelkészi segítség nélkül tartjuk, a beosztott lelkészünk rajtunk tartja a szemét, néha eljár közénk és vezet is egy-egy alkalmat. Nélkülözhetetlen segítséget jelent, hogy lelkészeink mindegyike érti és támogatja, vagy személyesen is segíti a kiscsoportok épülését. Fontos, hogy helyesen értsük a lelkipásztor feladatát és felelősségét a gyülekezeti közösség vezetésében. A lelkész legfőbb hivatása a helyes igehirdetés, és hogy a közösség lelki vezetője legyen. Protestáns igényünk és önképünk ellenére – hasonlóan a társadalom egészéhez – bennünk van a tekintélytiszteletre, a lelkészcentrikusságra és a feudális mentalitásra való hajlam. Éppen ezért óriási tétje van, hogy a lelkipásztor mennyire avatkozik bele a különböző területekbe. Tudjuk, hogy vannak született közösségszervező lelkipásztorok vagy zárkózottabb, kutató alkatú értelmiségiek és még sorolhatnánk. Az a fontos, hogy a lelkész felismerje, mely területeket lehet a gyülekezet rátermett tagjaira bízni és hagyni őket dolgozni. Nem várható el a lelkészektől, hogy mindenhez értsenek, és minden feladatot egyszemélyben lássanak el. Az sem várható el tőlük, hogy egy ezerlelkes városi gyülekezet minden egyes tagját névről ismerjék, különösen, ha azok többségükben csak szórványosan látogatják az alkalmakat. Úgy helyes, ha a közösség minden tagja tehetsége, képessége, lehetőségei szerint megtalálja a feladatát a közösségben, és a lelkipásztor ehhez iránymutatást, segítséget, támogató környezetet tud biztosítani. A tagok is így érzik majd magukénak a célkitűzéseket, így fognak elköteleződni mellettük.

A tagjaiból épül
A sokféle feladat, szolgálat nem válhat azonban kényszerré, véli Hámori Ádám. Sokaknak éppen arra van szükségük, hogy valahol végre töltődjenek, kapjanak valamit egy közösségtől, és ne kelljen itt is adniuk. A csoportok szervezésekor ezt is tiszteletben kell tartani.
– Vannak, akik a gondolataikat, a meglátásaikat, a történeteiket adják hozzá egy-egy házi bibliaköri alkalmunkhoz, vagy épp a csendes figyelmükkel, az odaszánt idejükkel, a jelenlétükkel gazdagítják azt. Más területeken is keressük azokat a lehetőségeket, ahol úgy is lehet szolgálni, hogy az ember szinte észre sem veszi, hogy tett valamit, vagy csak teszi, amit egyébként is. Egy jól működő közösség abból épül, amilyenek a tagjai. Néhol talán épp valamilyen kipróbált, bevált módszer lesz a leghatékonyabb választás. A hatékonyság záloga azonban ennél jóval egyszerűbb: a sok-sok célkitűzés kedvező mellékhatása, hogy újabb és újabb emberek tudják meg egymásról, ki kicsoda.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás