„Számomra csak egy ember létezik: Jézus. Jézus létezik, és ő létezik mindazokban, akik benne és általa léteznek. Azért írok, mert jobban, pontosabban ki akarom fejezni az azonosságot Jézussal bennem és másokban. Fütyülök rá, hogy hányan olvassák, vagy hányan nem olvassák a verseimet. Egyetlen célom: egy fokkal közelebb hozni a jóakaratú, érzékeny olvasót ehhez az azonossághoz, a Jézussal való egységhez."
Weöres Sándor
Az út visszafelé
Drogterápián részt vevő fiatalokkal együtt tekerték körbe a sukorói református gyülekezet tagjai a Velencei-tavat az elmúlt hétvégén. A közös sport nemcsak a különböző korosztályú és társadalmi státuszú embereket hozta össze, de lépést jelentett afelé is, hogy a rehabilitációban részt vevő fiatalok visszataláljanak az életbe – számoltak be a résztvevők.
Verőfényes napsütésben és erős szélben gyülekeztek a Velencei-tó-kerülő túrára vállalkozók a sukorói református templom tövében múlt szombaton. Voltak, akik profi sportfelszerelésben érkeztek a megméretésre, ahogy Szabó Lóránd mérnök is. A sukorói mérnök portálunk kérdésére elmondta: ő és családja mentálisan és fizikálisan is próbál fitt lenni. „Én is rendszeresen futok, kerékpározom, a két fiam vízilabdázik, fontos nekünk a sport.” Hozzátette: a tókerülésen nem először vesz részt, de ide nemcsak a testedzés vonzza, hanem a nap folyamán kialakuló beszélgetések is.
A felszerelések tárháza kimeríthetetlen – erről egy koronás sisakot viselő kislány győzött meg. Édesanyja, Szonda Györgyi büszkén meséli, hogy hat gyermekükből négyen részt vesznek a Velencei-tó megkerülésén. Sportos család az övék is, és mióta a fővárosból Sukoróra költöztek, még több alkalmuk adódik összekötni a családi együttlétet, a mozgás örömét és a természet szeretetét.
„A kislányom tavaly még az édesapja mögé volt kötve egy szerkezettel, hogy biztosan meg tudja tenni a csaknem harminc kilométeres távot. Most egy elég vacak biciklivel próbál nekivágni, úgyhogy van bennem némi izgalom. De a nagyfiúk hoztak egy vontatókötelet, mindenre felkészültünk.” Azóta megtudtuk: az első osztályos Rozi sikeresen teljesítette élete első tókerülését az erős szél ellenére.
De nem csak biciklisek vágtak neki a távnak. Szabó András sukorói gyülekezeti tag arról számolt be, hogy a közeljövőben maratoni futóversenyen vesz részt, a Velencei-tó körbefutása volt felkészülésének utolsó fázisa. „Futás közben nem gondolkozom semmin, ezért is szeretek annyira futni. A munkám során sokat kell gondolkodnom, ez a mozgásforma pedig segít teljesen kikapcsolni.”
„Ma már egyre nagyobb gondot fordítanak az emberek a kiegyensúlyozott táplálkozásra és a sportolásra, a lelki feltöltődésre azonban nem szánnak elég időt, pedig az is legalább annyira fontos lenne” – ezt már Kardeván Károly mondta. Az orvos 7 és 9 éves unokáival vágott neki a hosszú útnak. „Mi főleg sízni szoktunk télen, az komoly családi program, de biciklizünk is néha” – árulta el.
A tókerülésre hagyományosan várták a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon fiatal lakóit is. Ők Sukoróra jövet is majdnem ugyanakkora távot tettek meg biciklivel, mint amekkorát a tó partján, majd pedig később hazafelé. Így összesen csaknem száz kilométert tekertek le egy nap alatt.
A bicikliseket és a futókat a könyvtár udvarán fogadták és látták el jó tanácsokkal, valamint némi harapnivalóval. A házigazdai teendőket Németh Norbert gyülekezeti tag látta el. „Amikor a srácok megérkeznek fáradtan, itt megpihenhetnek kicsit, mielőtt elrajtolnak a gyülekezeti tagokkal együtt a Velencei-tavi körre. Ez jó alkalom arra, hogy sok mérget kiizzadjanak, de azért van, aki itt marad velünk, mert a kondíciója még nem engedi, hogy ekkora távot tegyen meg.”
Ilyenkor tartalmas beszélgetésekre is alkalom nyílik – tette hozzá a fiatal családapa. „Amikor a rehabos fiúk meglátnak engem itt, felvetődik bennük a kérdés, én miért vagyok a „másik oldalon”. Hála Istennek, nem tudok olyan élményekről beszámolni, amilyeneket ők megéltek, de minimálisan van rálátásom, mit jelent az, amiben ők vannak. De több ismerősöm volt, akik hasonló cipőben jártak, és láttam, milyen nehéz körülmények közül indultak.
Ha valakinek nincs olyan baráti, családi közege, fizikai háttere vagy erős hite, ami megtartaná a biztos talajon, az könnyen megcsúszhat. De ezek a srácok elindultak visszafelé a lejtőn. Rendkívüli lélekjelenlétről tesz tanúságot, ha valaki egyáltalán belevág egy terápiás programba. Itt megismertem olyan fiatalt, aki miután elhagyta az otthont, a következő évben önként visszajött, és futotta a tókört. Látszik, hogy aki ezt komolyan veszi és végigcsinálja, az folyamatos célkitűzésben van és jó irányba tart a mindennapi életben is.”
Időközben megérkeztek a fiúk, valóban eltartott pár percig, míg kifújták magukat. De nem mindenki jött kerékpárral, már csak azért sem, mert magukkal hozták az aznapi ebédet is. Ezúttal pincepörköltet főztek – a hétköznapokban is maguk gondoskodnak saját ellátásukról. A konyhafőnöki teendőket Fehér Csaba látja el a házban éppen, mint mondja, a Sukorón töltött nap számára felüdülés. Mára már a hosszú távú biciklizés sem megerőltető számára, hiszen a Balatont is körbetekerte már. Mióta tart a terápiája, sokkal fittebb és az akaratereje is megvan ahhoz, hogy teljesítse az előtte álló kihívásokat – számolt be.
Fehér Csaba huszonhárom évesen az otthon legidősebb lakójának számít, hiszen már kilenc hónapja bent van, ami azt is jelenti: rehabilitációja egyre inkább sikeresnek mondható. Fiatal kora ellenére tízéves drogkarriert tudhat maga mögött, kábítószer- és alkoholfüggőséggel került be. Mint mondta, gyermekkorában nagyon megviselte szülei viharos válása, többször kísérelt meg öngyilkosságot is. Legutóbb akkor, amikor menyasszonya elhagyta. „Nem láttam kiutat, begyógyszereztem magam, majdnem meghaltam. Ekkor jöttem rá, hogy változtatnom kell, mert élni akarok – tiszta életet.”
Noha szüleivel korábban megromlott a kapcsolata, ők mégis mellé álltak, amikor bejelentette: változtatni szeretne, és segítségre szorul. Ők találtak rá a ráckeresztúri református drogterápiás intézményre is. Csaba azt mondja, hálás, hogy ide került, szerinte ez a legjobb hely, ahová csak kerülhetett. „Nagyon sokat jelent a közösség és a hit felé vezető út, amin a mentoraink is terelgetnek. Szép környezetben vagyunk, sokat járunk a természetben, a terápián pedig rávilágítanak a hibáimra, és úgy érzem, tudok változtatni. Nekem ez elég erőt ad, hogy folytatni tudjam az életem. Mindig hittem, csak eltávolodtam Istentől a kábítószerek miatt, nem is foglalkoztam vele, de ahogy megérkeztem a házba, újra megerősödött a hitem az esti áhítatok hatására. Itt valóban visszavezettek a helyes útra.”
A sukorói gyülekezettel együtt eltöltött napról azt mondta: szeret emberek között lenni, és ez a nap lehetőség arra, hogy ne a múltjába nyúljon vissza, hanem új kapcsolatokat alakíthasson ki – így könnyebben megmarad elhatározása mellett.
„Egy ilyen nap fontos szerepet játszhat a terápia résztvevőiben kialakult űr betöltésében” – erősítette meg kérdésünkre a ráckeresztúri otthon egyik munkatársa – maga is gyógyult szenvedélybeteg – Kocsis Attila, vagy ahogy sokan ismerik: Fati. „Az otthon lakóit bent egyfajta lelki edzettséghez segítjük hozzá, a fiúk elsajátítanak bizonyos képességeket, megismerik saját határaikat, a tudásuk bővül, viszont a testüknek is nagyon fontos lenne fejlődni ezzel együtt. Futás vagy biciklizés közben önmagukat győzik le, és ebben szerepet játszik a hit. Amikor túl tudnak lendülni a fáradtságukon és elkezdenek hinni önmagukban, az ugyanaz a lelkigyakorlat, mint amit a mindennapokba is szeretnénk átültetni valamennyien.”
„Ezek a srácok nagyon kevesen sportoltak, mielőtt a házba kerültek. A testi és a lelki felépülés csak párhuzamosan működhet, ezért is nagyon fontos, hogy kialakuljon a testkultúrájuk és odafigyeljenek az egészségükre. A kinti életükben is nagy megtartó erőt jelent, ha felépítenek egy masszív fizikumot a terápia alatt, mert az már egy cél, amit elértek, és már nem nagyon akarják lerombolni” – magyarázta Hamar János addiktológiai konzulens, sportfelelős.
De nemcsak a testi, hanem a lelki erőnlét is nagyon fontos, legfőképpen a szeretet ereje – tette hozzá. Mint mondta, az otthon 28 lakója közül senki nem maradhatott ki a Velencei-tó környéki kirándulásból – akkor sem, ha problémás a magaviselete. „A büntetés nem célravezető. Azt tapasztaltam, ha eljöhetnek ők is, azt akkora áldásnak és kegyelemnek tartják, hogy utána megváltozik a működésük a házban is. Az pedig, hogy civilekkel tölthetik el ezt a napot, valamennyiüknek hatalmas dolog. A fiúk attól tartanak, hogy az utca embere lenézi őket szenvedélybeteg múltjuk miatt. Ezzel szemben itt megtapasztalják, hogy szeretettel fogadják őket. Nagyon sokat ad nekik, amikor vállon veregeti őket a lelkész vagy az egyik gyülekezeti tag, és azt mondja: sok sikert és erőt kívánok neked.”
A Velencei-tó megkerülésének ötlete Kardos Ábel sukorói lelkipásztortól származik. Először öt évvel ezelőtt pattantak kerékpárra a gyülekezet vállalkozó szellemű tagjai a ráckeresztúri drogterápiás otthon akkori lakóival együtt. „Óvodástól az egész idősekig sokan csatlakoztak már hozzánk, tavaly egy nyolcvan év feletti tókerülőnk is volt. Ilyenkor a különböző korosztályok találkozhatnak, a rehabilitáción résztvevők pedig az egészségesek között lehetnek kicsit. Ez, persze, gesztusértékű dolog csupán, nem oldjuk meg vele a problémáikat, de legalább egy napra átélhetik, hogy közösséget vállalunk velük. Erdős Esztertől, az otthon vezetőjétől tudom, hogy munkatársaival igyekeznek közel vinni a fiúkat Jézushoz, de örülnek, ha ehhez gyülekezeti hátteret is kapnak. Így a fiatalok érzik: nemcsak az otthon falai között igazak ezek a megtapasztalások, hanem egy hagyományos templomban, civil környezetben is.”
Ráckeresztúrról 31-en, Sukoróról 24-en vettek részt a Velencei-tó megkerülésében az elmúlt hétvégén. Kardos Ábel elmondta, a Dinnyés előtti madárlesnél tartottak egyszer közös pihenőt, bár a Ráckeresztúrról érkezett fiúk jó kondícióban voltak: többen fekvőtámaszoztak, és olyan is volt, aki kétszer kerülte meg a tavat. A túra végeztével ebédjüket a gyülekezeti házban fogyaszthatták el, a közös asztal megterítéséhez a sukoróiak is hozzájárultak házi süteményekkel. A lelkész hozzáfűzte: „Sokan rendeznek tókerülést, amelyhez jutalmat tűznek ki, vagy a tömeges részvételt állítják középpontba. Mi mindig hangsúlyoztuk, hogy ez a tókerülés nem teljesítménytúra, hanem a közösség megélésének, egymás elfogadásának az alkalma.”
Képek: Hajducsek Miklós