Az őrmezői gyülekezet az 500 éves reformációt Svájcban ünnepelte a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásának köszönhetően. A tanulmányútról Faragó Dávid lelkipásztor beszámolóját olvashatják:

Augusztusban inkább gyermeki szívvel indultam neki az ótordai testvérgyülekezetünkkel együtt szervezett svájci zarándokútnak. Bepakoltam azt a bizonyos kis svájci bicskát, s kapaszkodtam a boldog emlékekbe, és igyekeztem elhagyni a felnőttes dolgokat, hogy újból gyerekként csodálkozhassam rá őszintén – most már talán jobban értve s látva – mindarra, amit Helvéciának köszönhetünk.

Svájc hegyeken trónoló pici ország, s mégis milyen csodás és érdekes. S mennyi minden köt bennünket oda, református magyarokat!

Az, hogy ez a gyermeki, bolondos lelkület mindvégig megmaradt, elsősorban annak köszönhető, hogy Istenünk igencsak kegyesen alakította az időjárást. Félelmetes fekete felhők kúsztak át a bércek csúcsain, de a mi kis csapatunk mindig napsütésben fürdött. Csodálatos időnk volt! Másodsorban talán azért, mert mindig is ilyen bolondos voltam. Ezért nagyon örültem neki, hogy az utolsó napon, már az olasz–szlovén határ felé suhanva, volt időnk egy órácskára megállni az Adrián és megmártózni a tengerben, mintegy lemosva magunkról az út porát. A szívem mélyén lakó kisfiú ezt nagyon élvezte. Szép családi emlékek kötnek Jesolo környékéhez.

De talán sokkal nagyobb gyerek voltam Chillon várában a tekervényes, s roppant mód élvezetesen összeállított kiállításon, hiszen mindig a diákok számára kitett interaktív játékokhoz léptem először. Nem túlzás, és talán a kedves olvasó is elnézi nekem ezt az őszinte vallomást: nagy gyerekként széles mosollyal bújtam át a szűk ajtókon s a kanyargós rejtett folyosókon. Igyekeztem minél több mindent kipróbálni szűkre szabott időnk alatt.

Jó látni, s tapasztalni, hogyan  is éltek évszázadokkal előtt eleink. Sokkal könnyebb utána örülni és hálásnak lenni a folyó vízért, főleg hogy van meleg víz is. S a többi kényelemért, ami most már a hétköznapok sajátja.

A Genfben töltött hétvége után ejtettük utunkba ezt a csodálatos kis várat, s amennyire gyermeki énem örült a középkori mesébe illő kalandnak, annyira volt megható s felemelő az augusztus 20-a Genfben.

Mindig is lokálpatrióta voltam. Bárhol szolgáltam is eddig lelkészként fontosnak éreztem a helyi közösség életében való aktív részvételt. Azonban a bölcső mindig is szülőfalum, Ócsa lesz, ami egykor Teleki grófok birtoka volt.
Szívet melengető volt együtt hallgatni az Igét egy kis kápolnában a reformátorok fala mellett egy csendes utcában, magyarul, őrmezői, tordai és genfi reformátusok közösségében. Csodálatos volt együtt lenni az úrvacsorában, nem törődve semmivel, ami elválaszt bennünket, hanem átadva magunkat a Krisztusban nyert egységnek. De ami a mai napig megdobogtatja a szívemet, hogy a gyülekezet gondnoka, egy Teleki gróf mellett ülve tehettem meg mindezt.

Kicsit szomorú szívvel érkeztem meg Genfbe szombat este, hiszen egy csodás várost kellett magunk mögött hagyni. Ritka, hogy az ember mikor szinte még meg sem érkezett, máris otthon érzi magát. Ilyen volt számomra Bern városa.

A házak puritán nemessége, a logikus és egyszerű városrendezés, az emberléptékű, de szinte minden téglájában istenre mutató szerkezet – valami csoda. Sziklára épített város, melyet mint egy gyöngysor ölel körül az Aare folyó. Kis csapatunk többfelé indult, s izgatottan meséltük egymásnak már elköszönve Berntől, hogy ki milyen rejtett kincseket fedezett fel. Zürich komorsága után kifejezetten jól esett ez a megálló.

Ha Bern a komoly s tiszteletet parancsoló, de mégis mindig mosolygó, Zürich a szürke komorság és szigor városa. Legalábbis, ha egymás melle állítjuk e két várost, nekem ez a benyomáson. Ám még itt is csoda volt azokon az utcákon sétálni, azokat a köveket érezni, azt a levegőt szívni, amelyet reformátor eleink koptattak, csodáltak, szívtak magukba 500 évvel ezelőtt.

Utunk első két napján hosszabban először Salzburgban álltunk meg, hiszen itt tanult, él s dolgozik az őrmezői gyülekezet örökös kántora, Badi Emese zongoraművésznő. Lelkesen mutatta meg a zenétől lüktető kisvárost, és mindnyájan örültünk, hogy újra találkozhattunk vele, megismerve életének ezt az igen fontos salzburgi szeletét.

Másnap Zürich felé robogva utunkba ejtettük Sankt Gallent. A magyarok utolsó nagy látogatására tekintettel megmosolyogtató volt látni, hogy még mindig tilos nyilvánosan inni, vagy üveget vinni a kolostorparkba. Reméljük, a mi kis csapatunk látogatása nem hagy majd ezer éves nyomokat, mint amilyent a 926-ik évi, amikor a kalandozó magyarok „látogatása” miatt egy ottani szerzetes kiürítette a kolostort. Csupán egy bolond apát maradt benne. S mivel nem volt mit elvinni, őseink legalább csaptak egy nagy vigadalmat. Az apát azt mondta emlékezetében, hogy soha nem vendégelték meg ilyen jól, mint a magyarok.

Hálásak lehetünk mindenért s mindenkinek, aki lehetővé tette számunkra ezt a csodálatos hétnapos utat. Testvérgyülekezeti kapcsolatunkat megerősítve, egymást egyre inkább nem csak testvérnek, de barátnak is nevezve közelebb kerültünk mindahányan egymáshoz a közös kirándulásunk alatt.

S bár gyermeki örömmel s leginkább nevetve töltöttük együtt ez a pár napot – Isten Igéje állt mindig a középpontban. Még ha csak a buszon is tudtunk áhítatot tartani, még ha csak egy-egy testvéri szóban, bátorító beszélgetésben is jelent meg.

S végezetül, mivel a fölnőttek szeretik a számokat:
6 + 1 nap
7 + 1 ország
30 + 1 + 2 fő
2828 km + 2 x 500 km
2205 m legnagyobb tengerszint feletti magasság,
s egy élmény, amely megfizethetetlen!

SDG!

Faragó Dávid lelkipásztor