„Számomra csak egy ember létezik: Jézus. Jézus létezik, és ő létezik mindazokban, akik benne és általa léteznek. Azért írok, mert jobban, pontosabban ki akarom fejezni az azonosságot Jézussal bennem és másokban. Fütyülök rá, hogy hányan olvassák, vagy hányan nem olvassák a verseimet. Egyetlen célom: egy fokkal közelebb hozni a jóakaratú, érzékeny olvasót ehhez az azonossághoz, a Jézussal való egységhez."
Weöres Sándor
Hol a kicsit megbecsülik
Mit keres egy cigány pap ott, ahol a madár se jár? Ha a madár nem is, a Szentlélek bizonyosan leszállt a jánoshalmiak közé. Egyetlen cigány református sem volt korábban a Bács-Kiskun megyei településen, mostanra tizennyolcan konfirmáltak. Mielőtt hallották volna az evangéliumot, volt, aki csak a drogban, más az öngyilkosságban látott kiutat. De azt mondják: kiapadhatatlan forrásra leltek Jézus Krisztusban.
A huszonnyolc éves lelkész magyarul és lovári nyelven köszönti a gyülekezetet, és az Igét is megpróbálja cigányul felolvasni. Ő maga tiszántúli romungró, vagyis magyarcigány, méghozzá tősgyökeres református, míg Jánoshalmán a lakosság nagy része egykor lókereskedelemmel foglalkozó oláhcigányok leszármazottja. Egy fiatal család kicsi vendégszobájában hallgatjuk az Igét. Az igehirdetés megeleveníti az orvosi várótermet az áldott gyógyítóval, akit már jó néhányan személyesen ismernek.
Az a Jézus, aki a felolvasott történet szerint a megvetett Lévi asztalához telepedett, tiszteletét fejezte ki vendéglátójánál, amit a cigányok nagyra értékelnek. Így teszünk mi is hamarosan, amikor a Kun család konyhájában uzsonnára gyűlünk össze. De csak miután elmondtuk a Miatyánkot, kézen fogva. Az egymásba kulcsolódó kezek a közösség megtartó erejéről prédikálnak, és csakhamar kiderül: ezért lehetünk ma itt mindannyian. Vendéglátóink hálából ajánlották fel otthonukat a közösségnek, hogy tartsák itt a szokásos, vasárnapi istentiszteletet. Nemrég még darabokban volt a családi életük, de az elmúlt néhány hónapban gyökeres változás kezdődött.
Kun Csaba azt mondja, zűrös társaságba keveredett, kis híján tönkretette a saját és a családja életét. Miután különköltöztek szüleitől, megnövekedtek kiadásaik, és a keresetük háromnegyedét felemésztő számlák miatti szorongást valahogy oldani kellett. A családfőnek nyolc általánosa van, a településen csupán alkalmi munkákra adódik lehetőség.
Felesége, Marcsi azt mondja, férje mindig segítőkész ember volt, a háztartásba is besegített, ha kellett. A bajok akkor kezdődtek, amikor egyre többet maradt el hazulról, mert a bulik másnap délutánig tartottak. „Eleinte azt hittem, szüksége van a kikapcsolódásra, hiszen sokat dolgozott, majd abbahagyja, ehelyett egyre sűrűbben kimaradt. Időközben terhes lettem a harmadik gyerekünkkel, és nagyon lebetegedtem, annyira, hogy enni, inni sem volt erőm. Másfél hónapig csak a fotelban ülve tudtam aludni. Ezzel végig egyedül kellett szembenéznem, mert ő addig minden héten bulizott, ivott, drogozott.”
Marcsi orvosa tanácsára úgy döntött, megszakítja a terhességet. Azt mondja, egyedül, betegen nem lett volna ereje ellátni családját, gondoskodni egy beteg csecsemőről férje tivornyázásai közepette. Lelkileg nagyon megviselték a történtek, kétségbeesve, az idegösszeomlás szélén kereste fel Balogh Róbert református lelkészt. „Elmentem az istentiszteletre, és Robi pont olyan történetet hozott magával, ami rólam szólt, leírta az életünket. Hazajöttem és este sírva mondtam a férjemnek, mennyire megérintett az igehirdetés. Azt is elmondtam neki, hogy Robi hogy sietett haza, mert várta a felesége és a kislánya. Mondtam neki: olyan jó lenne, ha egyszer te is azt mondanád, mennyire szeretsz minket, és sietnél haza. Ehelyett eltaszítasz minket. Azt is elmeséltem, hogy a gyülekezetben imádkoztunk érte és a családunkért. Valami megérintette a férjem, még aznap este felhívta Robit, hogy szeretne megváltozni, megtérni. Ő is sírt.”
Amikor a lelkész belépett az otthonukba, beleborzongtak abba a békességbe, amit magával hozott. Zokogva imádkoztak és kérték Isten bocsánatát bűneikre. Csaba azt mondja, még mindig ádáz harcot vív a kísértéssel, de állítása szerint túljutott a holtponton. „Innentől kezdve csak úgy léphet be a házamba valaki, ha tiszteletben tartja a kérésemet, és még a zsebében sem hoz be drogot, még a szagát sem akarom érezni.”
Marcsi büszke a férjére. „Próbálja elkerülni a veszélyes helyzeteket, de a vágy nagyon erős. Ám az akarata is, és én mellette állok mindenben.” A békesség beköltözött az otthonukba, érzik, hogy az Úr Jézus közöttük van – mondják. A feltöltődést ma már a Szentírás olvasása és az imádság jelenti számukra. „Most már nem azt várjuk, mikor megyünk bulizni, hanem hogy mikor lesz a következő gyülekezeti program. Robival és a feleségével, Nettivel heti szinten beszélünk, vagy akár gyakrabban is. Mindig olyankor írnak rám, amikor a legnehezebb időszakban vagyok. Elismétlik, hogy mellettetek vagyunk, szeretünk titeket, nekünk bármit elmondhattok. Valódi támaszt jelentenek.”
„Lelkipásztornak lenni itt nemcsak azt jelenti, hogy egy kész közösségben lelkialkalmakat tartok, hanem azt is, hogy észreveszem, hogy a gyereknek nincsen táskája, tolltartója. Egyik hittanosomnak cipője nem volt, nekem kellett megvennem, hogy tudjon iskolába járni. Az embereknek napi kenyérgondjaik vannak, a munkanélküliség közel száz százalékos a cigányság körében. Idénymunkára is csak Kiskunfélegyházán van lehetőség, egy órára innen” – sorolja a fiatal lelkész. Balogh Róbert a jánoshalmi gyülekezet meghívására érkezett a Bács-Kiskun megyei szórványvidékre, miután láttak egy róla szóló riportot a televízióban. „Eljöttem, és láttam, hogy ekkora szegénység még otthon, Szabolcs megyében sincs. Az motoszkált bennem, hogy talán itt van rám a legnagyobb szükség, mert ide senki más nem jönne. Lett volna parókus lelkészi szolgálatra is lehetőségem, már a bemutatkozó prédikációt is elmondtam, biztos helyem lett volna. De ahogy imádkoztam, Isten azt mondta: bármilyen nehéz lesz is, ezt kell csinálnod. Úgy láttam, szakmailag is itt fogok a legtöbbet fejlődni, mert ennél mélyebb víz nem létezik, úgyhogy fejest ugrottam bele.”
A jánoshalmi cigány közösség a bácsalmási missziói gyülekezet szórványa 14 másik településsel együtt. A környékre valaha betelepült erdélyiek hozták magukkal református gyökereiket, de már ők is egyre fogynak. Robi alig több mint két éve érkezett a településre, a missziót azzal kezdte, hogy bekopogtatott jó néhány családhoz, elbeszélgetett velük, meghívta őket istentiszteletre. Később híre ment annak, hogy van itt egy cigány pap, sokan kíváncsiak lettek rá. „Ezeknek az embereknek a megélt evangélium a fontos. Látták, hogy szívem-lelkem beleadom ebbe a szolgálatba. Itt nincs se templom, se parókia. Csak néztek, hogy mit akar ez az ember itt, ahol a madár se jár.”
Ám sokan amilyen gyorsan jöttek, olyan hamar el is mentek. A választói névjegyzékben harmincöten szerepelnek, a hat hittanoshoz csatlakozott még tizenhét. Eddig tizennyolcan konfirmáltak, most nyolcan vesznek részt az előkészítőn. Idén először kiskamaszok is, hiszen eddig azok a felnőtt megtérők vallották meg hitüket, akiket annak idején még katolikusnak kereszteltek, ám tényleges egyházi kötődésük nem volt.
„Én gyerekkoromban tértem meg, református, hívő családban nőttem föl a Tiszántúlon. Az anyatejjel szívtam magamba, hogy mit jelent reformátusnak lenni. Itt, a Duna-melléki szórványvilágban meg azt sem tudják, mi az, hogy református. Gyakorlatilag egy személyben képviselem a református felekezetet.”
És nem is hatástalanul. A felnőttek közt van, aki írástudatlan, a gyerekek küzdenek az iskolában, mégis megértik a Heidelbergi Kátét, tudják, ki az esperes, és már sok történetet ismernek a Bibliából. Robi szerint úgy kell beszélni, hogy ők is megértsék. Már az iskolából is visszajeleztek, hogy a vásott kölykök némileg kezelhetőbbek, és akik bukásra álltak, azok is javítottak tanulmányi eredményeiken. A lelkész azt mondja, ez Isten csodája, igaz, ő sem tétlenkedett: egy HEKS-pályázatnak köszönhetően tanodaprogramot is elindított egy helyi cigány tanárnő segítségével, aki hetente kétszer másfél órában foglalkozik a hittanos gyerekekkel. A jobb tanulókra is figyelmet szentelnek, a lelkész szerint két-három gyerek eljuthat a diplomáig is. „A többieket szeretném szakmához juttatni, van köztük tehetséges táncos, zenész, és olyan fodrászjelölt is, aki még a szakmunkásképzőt sem kezdte el, de Kiskunhalason már számítanak rá egy fodrászüzletben.”
De nem csak a tanulásból jut ki a jánoshalmi fiataloknak. A pályázatnak köszönhetően a lelkész kirándulásokra is el tudja vinni őket. „Nagyon nagy dolog ez, hiszen nem mozdultak ők ki innen, a cigánytelepről is nagyon ritkán. Tavaly Kiskunmajsán voltunk nyári táborban. Nagyon élvezték a gyerekek, a fürdőt különösen. Voltunk a kecskeméti vadasparkban, Szegeden, moziban kétszer. Filmklubot is szoktunk tartani, van tévénk, csocsónk, play stationünk. Most tervezzük a nyári tábort a Balatonra. Nem olyan könnyű délután egy cigány gyereket rávenni arra, hogy még a suli után másfél órát tanuljon, de mondtam nekik, hogy aki jár a tanodába, az jöhet a Balatonra. Ez motiválja őket.”
Bár csak huszonnyolc éves, a fiatal lelkész azt mondja, sajátjaként szereti ezeket a fiatalokat. Sokukról a szüleik azt sem tudják, hol vannak, szinte utcagyerekek, az apa börtönben, az anya külföldön prostituált. Volt olyan lány, akit elhagyott, kitaszított a családja, és már az öngyilkossággal is megpróbálkozott, csak hogy szabaduljon a lelki tehertől. Ma már ő is Jézus Krisztusba kapaszkodik. Robi szeretné megértetni a fiatalokkal, hogy milyen következményekkel járhat a korai gyermekvállalás, és azt is sulykolja beléjük, hogy tanuljanak tovább.
„A kábítószer és a prostitúció iszonyú veszély, van olyan hetedikes hittanos lányom, akinek már volt terhességmegszakítása. Itt a szabvány katechetikai módszerek nem működnek. Saját kútfőből kell kitalálnom, hogyan lehet őket megszólítani. Azt szeretném, hogy ők már abban nőjenek fel, hogy tudják, mit jelent az egyházhoz tartozni. Ezt szolgálják a különböző lelkialkalmak és szervezett programok. Kis lépésekben haladunk, hiszen olyan közegbe mennek haza, ahol teljesen mást látnak, hallanak, de talán idővel túlsúlyba kerülnek majd azok az értékek, amelyeket próbálunk beléjük nevelni. A tanáraik, a nevelőik is visszajelzik, hogy azért fejlődnek ennyit, mert úgy tekintenek rám, mint az apjukra.”
A napi, személyes kapcsolat ápolása kulcsfontosságú – ha kell, Facebookon, telefonon vagy családot látogatva. „E nélkül elhagyatottnak éreznék magukat” – állítja a lelkész. „Kitartok mellettük, igyekszem minden segítséget megadni nekik. Ez volt az, ami eddig is megnyitott szíveket. Olyan emberek tértek meg, akikre nem számítottam volna. Nem azok, akik minden vasárnap hallgatták az Igét, hanem akik csak néha eljöttek. Az volt a döntő, amikor én is kimondtam magamnak, hogy nem lehet csökkent értékű evangéliumot hirdetni azért, mert ők cigányok. Vállalni kell a konfrontációt: ha az evangélium valamire azt mondja, hogy bűn, akkor az bűn. Amikor így kezdtem prédikálni, volt, aki kiment. Azt hittem, megsértődött, de aztán három nap múlva felhívott, hogy szeretne megtérni.”
A cigány gyülekezetben leplezetlenül őszinték az emberek. „Ide nagyon komoly biblikus tudás kell, mert itt nem úgy van ám, hogy el lehet keresztényi szép beszéddel mismásolni a dolgokat. Itt nem úgy van, mint a tradicionális református gyülekezetekben, hogy ha nem értek valamivel egyet, majd a húsleves mellett kibeszélem. Itt azonnal megmondják, és azonnal kérdéseket tesznek föl. Nincs idő arra, hogy hazamenjek és fellapozzam a kommentárt, azonnal, fejből kell tudni a választ.”
Az istentisztelet végén a lelkész mindenkivel vált néhány kedves szót. Tudja, ki beteg, kire milyen nehézség vár otthon. „Isten arra tanít itt, hogy meg kell becsülni a kicsit, az egyet meg a kettőt.”
Hogy ez mennyire igaz, azt a házigazda szavai pecsételik meg, mikor utunkra bocsát: „Szegények vagyunk, de a legnagyobb gazdagság a miénk: Jézus Krisztus.”
Képek: Füle Tamás