Látszólag nincsen különbség az imádkozó ember és a nem imádkozó ember között, ahogy nem tör rá a romlás arra a gyülekezetre sem, amelynek nincs együtt imádkozó magja. Ha csak a szemünkre hagyatkozunk, megfejthetetlen, hogy miért más az imádságos közösség légköre.
A gödi református gyülekezetben szombat esténként több mint ötvenen imádkoznak együtt rendszeresen, könyörögnek a másnapi igei szolgálatért és a gyülekezet ügyes-bajos dolgaiért, de ez a jelenség korántsem általános.
Inkább az a megszokott, hogy az imaórai alkalom ürül ki leghamarabb egy-egy gyülekezetben. Vagyis az emberek természetes lelki késztetését kell megfordítania annak a gyülekezetnek, ahol ez másként van.

Nehémiás könyve arról tanúskodik, hogy százötven napi imádságot követett ötvenkét nap munka – így épült fel Jeruzsálem várfala (Nehémiás könyve 6. rész 15-19. versek). Az építkezést, szépülést, funkcióbővülést vagy felújítást ma is nagyon sok gyülekezetben fontosnak tartják, de hogyan aránylik egymáshoz az építkezésre, a megbeszélésre és az imádkozásra szánt idő?

A dunamelléki gyülekezetek közül meglátogattunk egyet, amely imádságból épült, egyet, ahol még a romok között is imádkoztak, és egyet, ahol most indult újra az imádságra építkezés.
 

Ahol az imádság az új kezdet

A Siklósi Református Gyülekezet imaközössége az adventi időszakban szökkent szárba, Végh Tamás nyugalmazott lelkipásztor evangelizációs magvetése nyomán.
Molnár Imre lelkipásztort kérdeztük a heti rendszerességű, még gyerekcipőben járó gyülekezeti alkalom hátteréről.

„Isten sokszor szólítgat bennünket az igehirdetésen, napi igeolvasáson keresztül, de ha nem válaszolunk rá, a kommunikáció féloldalas marad. Párbeszéd akkor lesz belőle, ha felelünk a szóra.
Sok mindent elárul, hogy kivel vagyunk, vagy épp nem vagyunk beszélő viszonyban. A megromló kapcsolatok egyik jele, ha már szavunk sincs a másikhoz, de ugyanez lehet a jele az idegenségnek is; van, akivel azért nem beszélgettünk, mert még nem ismerjük eléggé.

Minden hívő embernek megvannak a maga csendes percei vagy órái Isten előtt, de nagyon fontos látni és megérteni annak a jelentőségét, hogy Isten nemcsak személyeket, hanem közösséget választ ki magának ebből a világból.

Gyülekezetként az Ő választott népe vagyunk, akik az Ige hallgatását közösségben gyakoroljuk; meg kell próbálnunk a válaszadást közösségi szinten is gyakorolni.

Ez sokaknak nem könnyű, hiszen nemcsak az Úr előtt beszélünk, hanem a másik ember is hallja, milyen visszhangot keltett bennünk a vasárnapi igehirdetés. Nálunk ugyanis az előző vasárnapi prédikáció adja az imaóra gerincét, ennek alapgondolataira igyekszünk reflektálni. Most éppen Jeremiás könyvén keresztül engedjük Istennek, hogy megvizsgáljon bennünket, vagyis röviden számbavesszük az imaórán, hogy személyes és gyülekezeti életünkben hol érintett bennünket a hirdetett Ige, majd ehhez kérünk erőt, bátorítást, segítséget, útmutatást.

Több hétközi alkalmunk van; a bibliaóra és imaóra is más-más embereket vonz, mert azért egyszerre vagyunk Isten népe és nagyon emberi közösség.
Számomra azért fontos az imaóra, mert bár történelmi egyház lévén istentiszteleten csak a lelkész imádkozik, mindig bízom abban, hogy a lelkekben sok minden megfogalmazódik, ezek a kérdések pedig az imaórán kapnak teret. Ezek a felmerülő gondolatok lelki beszélgetések előszobái lehetnek.

Nagyon fontos, hogy a közösség gyakorlásán, és az építkezéseken túl a gyülekezet lelki életet is éljen. Bár most még kevesen gyűlünk össze, az imaközösségtől elsősorban a gyülekezeti tagok személyes hitéletének megerősödését várom” – fogalmazza meg Molnár Imre.

Ahol az imádság még a romok között is hangzott

Mióta vissza lehet emlékezni a Budapest-Józsefvárosi Református Egyházközség történetére, ott mindig volt imaközösség. Közvetlenül a második világháború után James Stewart skót futballista, evangélista a teljesen lerombolt Budapesten járva a Salétrom utcai templom épen maradt részében imádkozó és hitben erős közösségre talált.
(Ajánljuk a témában a református.hu cikkét: Gólkirály misszióban címmel.) 

Bacskai Bálint vezető lelkész is felemlegeti ezt a történetet: „Még ha a templom félig össze is volt dőlve, az emberek itt imádkoztak. Szabó Aladár, a gyülekezet alapító lelkésze is imádkozó ember volt, és dacára annak, hogy egészen mások töltik meg ma a templomot, ez a lelkület a közösség sajátossága maradt.”
Bacskai Bálint maga is ebben a gyülekezetben nőtt fel, így arról is beszámolt, hogy az ifi, de még az énekkari alkalmak után is félróás imaközösséget tartottak, ahol főként lelki természetű dolgokért könyörögtek.

„Nehezen tudna működni egy gyülekezet az imaközösség nélkül. Amikor szembesülök akár gyülekezeti tagok küzdelmeivel, fájdalmával, problémáival, rögtön tudom, hogy emberileg ezeket sem megoldani, sem kezelni nem lehet. A 212-es énekünk így kezdődik: Úristen, mi sok szükséget érezvén körülöttünk, segedelemkérés végett szent helyre feljöttünk. 

Ez arról az állandó szükségérzetről tanúskodik, amellyel nyitott szívvel-szemmel járva naponta szembesülünk. Az emberek folyamatosan megosztják a történeteiket velem, vagy az imaközösség más tagjaival; akár kórházba kerül valaki, vagy kómában van, megint mást intenzív osztályon kezelnek.

Csodaként éljük meg, amikor megtapasztaljuk, hogy a könyörgéseinkre Isten válaszol és lehetetlen, kilátástalan helyzetekből kerülnek ki és épülnek fel emberek.”  

Az imaórára nagyjából tíz ember jár rendszeresen, s bár két lelkész és a hittanoktató is szinte mindig jelen van, de Bacskai Bálint biztos benne, hogy az imádkozók nélkülük is összegyűlnének. „Ebbe a szolgálatba nem hívogatunk embereket. Az ajtó mindenki előtt nyitva áll, mégis az látszik, hogy Isten érleli meg kiben-kiben, hogy csatlakozzon.”

Az imaóra elején minden résztvevő beszél arról, hogy a vasárnapi igehirdetéshez hogyan tudott kapcsolódni a személyes életében, megosztja a hálaadását, és az imakéréseit.
Rendszeresen gondolnak imádságban azokra a gyülekezeti tagokra, akik elkerültek a közösségből, mert külföldön élnek, szolgálnak, ugyanúgy, mint saját közösségük szolgálattevőire.
„Ha valakit szolgálattal bízunk meg a gyülekezetben, természetes, hogy őt ezen az úton támogatjuk, akkor is ha Isten máshová hívja.
Van, aki külföldről hazatérve eljön a gyülekezetbe. Hiszem, hogy azért is, mert rendszeresen imádkozunk érte.
Az imaóra engem lelkészként segít a kitartó imádkozásban és a közösségvállalásban egyaránt” – vallja Bacska Bálint. 

Ahol az imádságra alapoztak

„Ez a gyülekezet imaközösséggel kezdődött. A dömösi iszákosmentő misszióban szabadult emberek kezdtek rendszeresen együtt imádkozni egy lakásban összegyűlve, többek közt azért is, hogy Isten küldjön ide lelkipásztort. Az imaközösség akkori összetartói Sipos Lajos és felesége, Kati voltak, az imakérésre pedig az Úr Harmathy András lelkipásztor személyével válaszolt.

Akik akkor elkezdtek imádkozni a gyülekezetért, azok közül néhányan ma is benne vannak ebben a szolgálatban, hiszen a gyülekezet, amely imádságra épült, nem működhet imaközösség nélkül” – mesél a kezdetekről Morva Ákos, a Szigetszentmiklós-Újvárosi Református Gyülekezet parókus lelkésze.

Sipos Lajos és feleségének története kapcsolódó cikkünkben olvasható:
 A szabadítás hírnökei 
Tizennyolc évig imádkozott alkoholbeteg férje gyógyulásáért, majd egy nap válaszút elé állította: vagy a család, vagy az ital. Egy óra gondolkodás után a férfi megadta a választ. Negyvenöt évnyi házasság után boldogabbak, mint valaha. Hogy miként lehetséges ez, arról Sipos Lajos és felesége, Katalin meséltek portálunknak.
 

Az imaalkalmak rendszerint a bibliaóra előtt vannak, ezt a rendet örökölte Morva Ákos lelkipásztor. „Nem akartam átforgatni egy jól működő közösségnek az életét, hanem arra vezetett Isten, hogy azt gazdagítsam, amit Ő maga itt elindított.
Teológiai és gyakorlati oka egyaránt van annak, hogy az ima alkalom a bibliaóra előtt van. Egyrészt

jó, ha Isten népe, mielőtt az Igét hallgatná és belenézne a tükrébe, leborul az Úr előtt és elkéri azt. Megvallja a bűneit, hordozza a gyülekezet tagjait, a betegeket imádságban Isten elé viszi, és áldást kér az Ige hallgatására.

A gyakorlatias ok pedig, hogy nem szeretnénk túl nagy terhet tenni a gyülekezeti tagok vállára, aki tehát eljön imaórára, utána könnyebben részt tud venni a bibliaórán is. Családosak számára különösen fontos, hogy ne legyenek heti több estén át távol a gyermekeiktől.”

„Jó látni, hogy az ősgyülekezetben vagy a tanítványi közösségben sem tettek semmit imádság nélkül, pünkösd után” – fejtegeti a lelkipásztor. „Bármi történt velük, ők akkor voltak nyugodtak, ha azt közösen Isten elé vitték, akár azt is, hogyha valakit börtönbe zártak közülük. Nekem nagyon sokat jelent, ahogy Pál dicsőíti Istent a filippi börtönben. 2024-ben hányan dicsőítenék Istent hasonló helyzetben? Azt hiszem, az a lelkület az egyik kulcsa a Lélek munkájának a gyülekezetekben, ha a körülmények ellenére tudjuk dicsőíteni Istent” – osztja meg az imádsággal kapcsolatos hitbeli meggyőződéseit velünk a lelkipásztor, majd bemutatja az imakör jelenlegi vezetőjét, a csendes és visszahúzódó Szabó Tündét is.

Tünde életén az elmúlt években látható volt a lelki növekedés, szolgálata így valóban abból táplálkozik, hogy túlcsordul rajta, amit Istentől kapott.
Az imaközösség olyan intim, bensőséges helyzet, melyet olykor magát kereszténynek vallók sem mernek felvállalni, sokszor férj és feleség közt sem működik – mondja Morva Ákos.
„Tünde számára fontos volt, hogy nyáron is legyenek imaköri alkalmak. Ugyanazzal a gyermeki vággyal kezdeményezte, amely a közös imádság melletti elköteleződését is jellemzi.” 

„Nem kicsinyítem az egyéni imádságokat, de számomra ajándék, amikor közösségben vagyunk, még ha nem is imádkozik mindenki hangosan” – gondol Tünde az első hangosan kimondott ima nehézségeire. Megtérése után sokáig neki sem volt könnyű közösségben imádkozni.

„Feszített, szorított, hogy mindenki olyan mélyen imádkozik, belőlem meg nem jött ki egy szó sem. Sokáig ennek a görcsében éltem, aztán magamban azért kezdtem könyörögni, hogy szabad legyek arra is, hogy ne mondjam ki hangosan az imámat, de arra is, hogy képes legyek kimondani, amikor már szorítja a torkomat.

Pár szavas imádságok is tudnak másokat gazdagítani és meg lehet élni azt is, hogy szeretnék imádkozni valamiért, de közben megteszi másvalaki – ebben is gyönyörködöm.

Sokáig küzdöttem azzal, hogy megértsem, mit jelent, hogy Krisztusban testvérek vagyunk – ez a dilemma is egy imaközösség alkalmával oldódott fel bennem. Nehéz szavakkal leírni, mert valahogy a hitemmel értettem meg, hogy tényleg testvéri közösség vagyunk, nem csak mondjuk. Ez a testvériség az alapja annak, hogy biztosan tudom, nem nevetnek ki, nem élnek vissza azzal, amit imádságban elmondok” – vall Szabó Tünde az imái nyomán egyre mélyülő kapcsolatok gyógyító erejéről. 

Kíváncsi voltam arra is, mit gondol az imaközösség gyülekezetre gyakorolt hatásáról.
„Különböző egyéniségek vagyunk mindannyian, ezért másra vagyunk érzékenyek a gyülekezetben, mást veszünk észre, de együtt hordjuk a gondokat az Úr elé. Nemcsak személyekért, de helyzetekért, szolgálatokért is közösen imádkozunk, ahogy

Isten elé visszük a sértődéseket, a megbántódást, a haragot is – hiszen emberek vagyunk és ez mind megjelenhet köztünk.

Személyes tapasztalatom is van erről – egy szolgálói közösségen belül nagyon rosszul érintett valami. Kértem Istentől, hogy tanítson imádkozni ezért a helyzetért, hogy megértsem, miért van bennem rossz érzés. Azt szerettem volna, hogy a szolgatársam változzon, vegye észre magát – Isten pedig azt hozta ki ebből a helyzetből a kitartó imádságaimon keresztül, hogy én kértem bocsánatot.
Nem azért, mert ez a jó, a keresztényi és alázatos hozzáállás, hanem mert az Úristen elvezetett idáig. Ez a szolgálati kapcsolat a mai napig tart, de mélységében átalakult igazi testvériséggé.”

Három egészen különböző gyülekezeti helyzet, három egészen más lelkipásztori beágyazottsággal megáldott lelkész – Molnár Imre három éve érkezett a siklósi gyülekezetbe, Bacskai Bálint a Salétrom utcai gyülekezetben nőtt fel, s huszonkét éve lelkészként szolgálja a közösségét, Morva Ákos pedig nyolc éve pásztorolja a szigetszentmiklós-újvárosi gyülekezetet.
Amiben egyek: annak a nyílt vállalása, hogy imádság nélkül nem épül sem épület, sem gyülekezeti közösség.

Velük beszélgetve értettem meg, hogy a lelkipásztorok számára az imaközösség megmutathatja egy gyülekezet szellemi hőmérsékletét, és jelezheti a gyülekezeti tagok lelki és fizikai szükségleteit egyaránt.
A gyülekezeti tagok számára az imaközösség a testvéri közösségvállalás és a gyülekezeti terhek viselésének egy formája, de mindez csak talán csak a felszín.

Az imádság valójában olyan, mint egy jó alvás – semmi mással nem lehet pótolni.

Balog Zoltán püspök a budapesti Bibliás Könyvesbolt megnyitóján elmondta, hogy az egyház nem múzeum, ahol tárlatvezetéseket tartunk az érdeklődőknek, hanem élő szervezet. Ami él, annak pedig természetéből fakadóan lélegeznie, imádkoznia kell, és nem csak az imahetek alkalmával.
Bár megnyugtató dolog arra gondolni, hogy valaki imádkozik értünk, de érdemes komolyan venni, hogy a világon senki nem imádkozhat helyettünk sem a gyülekezetben, sem azon kívül.
 

Illusztrációk: Füle Tamás
Morva Ákos portréja: Asszonyi Eszter
Szabó Tünde, Bacskai Bálint, Molnár Imre portréja: gyülekezeti és családi archívum