Lehetőségek és csodák közegében élünk

„Arra kell szoktatunk magunkat, hogy Isten csodákat akar véghez vinni a gyülekezetünkben. Nemcsak átélhetjük ezeket, hanem cselekvő részeseivé is válhatunk. Isten úgy tervezte el az egyház jövőjét, hogy tökéletlenekként legyünk az ő eszközei abban a munkában, amit egyedül is el tudna végezni, tökéletesen.”

Hajdú Zoltán Levente volt a vendége a REFISZ nyári nagytáborának augusztus 7-én, Balatonszárszón. A szóládi református lelkipásztor arról az egyházról beszélt, amelynek középpontjában nem az emberi képesség, siker, karriervágy, magamutogatás, hatalmaskodás áll, hanem Krisztus. Az egyház tehát nem mi vagyunk, de döntéseink, elhívásunk és küldetésünk része annak a tervnek, amit Isten minden egyes gyülekezetben elkészített.

A múlt lenyomata
Ha a keresztyénségtől távol állókat megkérdeznénk, mi az egyház, nagy valószínűséggel azt mondanák, a múlt lenyomata. Kövület, amely a régi időket őrzi.
„Ha azt kérdeznénk, mi a templom, sokaknak szép, fennkölt épület jutna az eszébe, amely múzeumhoz hasonló, ezért nem nevezhető otthonosnak. Az igehirdetésről sokan gondolják, hogy egyetlen célja az archaikus nyelv megőrzése. Számomra nagyon visszataszító, amikor a filmekben kizárólag a Károli-fordítást idézik azzal a céllal, hogy a Szentírás időszerűtlenségét demonstrálják. Ha a nem hívőket megkérdeznénk, mit jelent a hívő élet, akkor valószínűleg azt mondanák, tiszteletreméltó, de vállalhatatlan.”

„Olyan lelkészcsaládban nőttem föl, ahol őszinte kapcsolatokat láttam, a szüleim segítettek abban, hogy idejekorán leszámoljak az egyházzal kapcsolatos illúzióimmal. Teológuskoromban döbbenetes volt átélnem, hogy Isten ebben az egyházban akar látni, nem éreztem, hogy saját elhatározásból választottam a lelkészi hivatást. Megértettem, ez a pálya lesz a lehető legjobb számomra, noha ekkor még éretlen voltam a belső elhatározáshoz.”

Illúziók
De milyen illúzióink vannak az egyházzal kapcsolatban? Az egyik hamis állítás, hogy az egyház csak az épületekről szól.
„Ma, ha megnézzük a különféle híradásokat, templomfelújításokat, épületátadásokat, intézmények létrejöttét látjuk – hálásak lehetünk ezekért, de mint következményekért. Ha csak épületeket látunk, épp a lényegről feledkezünk el. Az egyház nem kizárólag szervezet, amelynek vannak vezetői, és amelyre a hierarchia jellemző. Ravasz László száz évvel ezelőtt írta: a gyülekezetektől le egészen a zsinatig. Szándékosan fogalmazott ilyen sarkosan. Kálvin János az Institutióban kifejti, a helyi gyülekezet önmagában befejezett, egész egyház. Mi nem a töredékhez tartozunk, amely egy nagy szervezet atyáskodására van utalva, az egész egyházszervezet azért van, hogy az élő gyülekezeteket működésükben segítse.”

Az egyház nem a tagjait vagy a tisztségviselőit jelenti: „Hajlamosak vagyunk azt hinni, mi magunk vagyunk az egyház. A Szentírás azonban azt írja, az egyház Krisztus teste – misztérium, titok, amelyet fel sem foghatunk. Nem értjük, hogyan lettünk a része, hogyan kerültünk be az üdvözültek seregébe, hiszen tudjuk, önmagunktól nem juthatunk be a mennyországba, alkalmatlanok és tökéletlenek vagyunk ehhez. Az egyházat leírhatjuk statisztikai, gazdasági, tulajdonjogi, igazgatási szempontok szerint, de a lényege meghaladja a fizikai valóságot. Ez nem pusztán szép elmélet, hanem átélhető valóság a hívők számára. Megtapasztalhatjuk, hogy Isten ismeri a képességeinket, mindent tud rólunk, mégis minket választ ki, hogy egyházát építse.”

Az egyház a lehetőségek és csodák közege
„Hittel vallom, hogy Isten ma is arra hívja el övéit, mint amire az első gyülekezeteket, ezért ezzel a bizonysággal kell fordulnunk saját gyülekezetünkhöz. Nem Isten hibája, ha nem tapasztalunk csodákat, és nem látjuk meg a lehetőségeket az egyházban. Miközben csodákat élünk meg, mi magunk is látjuk egymás korlátoltságát, alkalmatlanságát. Már ez is elég ahhoz, hogy rádöbbenjünk, Isten kegyelme hatalmas. Ha meg tudnék felelni annak, amire Isten elhív, önmagamat dicsőíteném, hibátlan tetteimért cserébe üdvösséget várnék, ez azonban hamis, nem biblikus felfogás.”

A múlt eszköz lehet a megújulásban, de a múltba révedés meggátolja a hitbeli növekedést.
„Arra kell szoktatnunk magunkat, hogy Isten csodákat akar véghez vinni a gyülekezetünkben. Nemcsak átélhetjük ezeket, hanem cselekvő részeseivé is válhatunk. Isten úgy tervezte el az egyház jövőjét, hogy mi legyünk az ő eszközei abban a munkában, amit ő egyedül is el tudna végezni, tökéletesen. Ézsaiás próféta egy helyen pusztáról, sivatagról ír. Nagyon sokszor átélhetjük, hogy a világ és olykor az egyház is lelki-szellemi sivatag, olyan közeg, amely idegen attól az Istentől, akit megismertünk. Ilyenkor  a múltba révedhetünk, a bezzeg régen, amikor még tele volt a templom mondat szép emlékeket őriz, de ettől a mai egyház nem fog megváltozni. Miközben pusztaságban élünk, meg kell látnunk, hogy a száraz földből virág nyílhat – csoda történhet. Ezt a szemléletet nem szabad felváltanunk a lemondás és beletörődés keserűségére. Azért nem, mert mi mindannyian Isten népe vagyunk, ezt a legnagyobb mélységekben sem szabad elfelednünk.”

Hatalmas csoda, amikor felismerjük Isten hatalmát, és engedjük, hogy éljen ezzel az erővel az egyházban és a személyes életünkben.
„Nem mi vagyunk a középpontban, és ez korunk emberétől az egyik legidegenebb gondolat. Ma mindent az önzőségünk szerint akarunk értelmezni és elfogadni, ez a hívők számára is kísértés. Csak és kizárólag Istentől kaphatjuk a küldetésünket, csak az ő segítségével és útmutatásával teljesíthetjük be azt.”

Milyen mértékkel mérünk?
A lelkipásztort elmondása szerint Isten a pusztába hívta el.
„A szóládi gyülekezetnek volt múltja, de amikor elkezdtem a szolgálatot, úgy tűnt, nincs jövője, a közösség bő húsz évvel ezelőtt semmilyen szempontból nem felelt meg az életképesség kritériumainak. Maroknyi közösség fogadott, emlékszem, az istentisztelet után mondták, tiszteletes úr, tetszett a prédikáció, de ha mi már nem leszünk, nem lesz, aki hallgassa. Nem volt könnyű ezt huszonévesen hallani. Egyesek óvtak attól, hogy ott vesztegessem el az életemet, de ez a felfogás nagyon megdöbbentett. Nem értettem,mit akartak ezzel mondani, mintha különbséget kellene tennünk az egyház különböző részei között. Karriert kellene építenem, elismertségre kellene vágynom? A ne pazaroljam az időmet egy fogyó gyülekezetre teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a lehetőségeket és a csodákat. Van, akit Isten a haldoklókhoz, mást az afrikai törzsekhez hívott el, és van, akit kicsi, falusi gyülekezetben akar látni.”

Nem mindegy, milyen mércével gondolkodunk az egyházról.
„Az elmúlt két évtizedben azt éltük meg, hogy ahol Isten terve megvalósul, és vannak, akik hajlandók az egész életüket erre a tervre bízni – hiszen nem szabadidős tevékenységről beszélünk – ,  ott csodák történnek. Szóládon emberek tértek és térnek meg, családok helyzete rendeződik, volt olyan halálos beteg, akitől az orvos azt kérdezte, sokan imádkoznak-e érte, mert biológiailag nem értelmezhető, ami vele történik. Nem fogadom el, ha valaki lelkészként azt mondja, bár nagyon sok időt és energiát belefektet a szolgálatába, ez semmilyen változást nem hoz a gyülekezetben.”

„Az terem sok gyümölcsöt”
Az épülés és a növekedés mindenekelőtt lelki és hitbeli, olyan alap, amelyre építkezhetünk.
„Nem vallásos programszervezőnek kell lennünk, hanem erre a lelki növekedésre kell az egész gyülekezetet építenünk. Minden, ami nem erre az alapra épül, káros. Ha nincs épülés, csak a vallásos máz és álarc marad, a gyülekezet kulturális klubbá alakul. Isten mindig annyit ad, amennyire éppen szükségünk van, ez a növekedésre is igaz. Ma az 1998-as átlaglétszám ötszöröse-hatszorosa van jelen az istentiszteleteinken, de előfordul, hogy nyolc-tízszerese.”

Az egyház mindig mozgásban van, valójában sehol sem beszélhetünk stagnálásról.
„ Amelyik közösségben nincs jelen a folyton megújuló lelki és hitbeli növekedés, az a közösség nem él. A szóládi gyülekezetben nem tökéletes lelkész és presbitérium szolgál, tudjuk, hogy a növekedést Isten adja, de mi is kellünk ahhoz, hogy a ránk vonatkozó álmait és terveit megvalósítsa. Nem egyértelmű, hogy Isten valóban cselekszik. Ha a szeretet hatalmát a hatalom szeretetére cseréljük fel, akkor nem lehetünk alázatosak, és nem engedjük meg, hogy a hívő testvérek közel legyenek hozzánk. Nincs növekedés akkor, ha azt mondjuk, különbek, értékesebbek és jobbak vagyunk másoknál. Alázat kell ahhoz, hogy felismerjük, egymásra vagyunk utalva.”

Lelki áramlásban
Isten nem becsüli túl vagy alá a mi szerepünket.
„Megmagyarázhatatlan az a logika, ahogy alkalmassá tesz minket, és éppen emiatt nem szabad lemondani a gyülekezeti tagokról. A csodát adó Isten nem személyválogató. Az egyház  korunk megkeseredett, kiüresedett társadalmában olyan közeggé tud változni, amelyből reménység, derű és harmónia sugárzik. Az első gyülekezetekről is ezt olvassuk, nem egy gyülekezeti tagunk első benyomása is ez volt, amikor először beléptek a templomba. Az őszinte érdeklődés bárhol valódi attitűddé válhat, aki engedi, hogy a szeretetteljes közösség bevonja, maga is szeretetteljessé válik. Ez lelki áramlás, amelyet bárki átélhet.”

Az élő gyülekezetben nem kell képmutatónak lennünk, álarcot viselnünk. Őszinte szeretettel fordulhatunk egymáshoz, még ha ennek nem örül is mindenki.A mi felelősségünk, kire és miért hallgatunk, milyen célokkal csatlakozunk egy gyülekezethez, miért végzünk szolgálatokat.
„Valamit tett az Isten velünk és értünk, nem tudjuk megfejteni, miért és hogyan. Nem szabad azt hinni, hogy egy gyülekezetben a szeretetteljes változásnak mindenki örül. Ide többet hívő pap ne jöjjön, mert nem hagy békén minket – fogalmazott egy presbiter az egyik gyülekezetben. A lelki és hitbeli növekedés megütközést okozhat, farizeusok és képmutatók ma is tömegesen vannak jelen az egyházban. Nem az ő kritériumaiknak kell megfelelnünk, de nekik is el kell mondanunk, milyen csodákat élünk meg Istennel. Ő a semmiből is képes gyülekezeteket elindítani, gazdagítani, és a fogyó közösségeket is képes teljesen újjáteremteni.”


Képek: Puha Dorottya, Dobó Attila, refszolad.hu