Missziói lelkülettel

Az önálló anyaegyházközséggé válás hosszú folyamat volt, de újra és újra bebizonyosodott, hogy a tököli reformátusok képesek tenni a növekedésért.



Otthonosság árad a tököli református templom belső tereiből. Minden itt elhelyezett tárgy a közösség történetéről mesél: az egyedi úrvacsorai készlet; a gyülekezeti újság; a Dunában gyökerezett, kidőlt fából készült állvány, mely az ikladi fogyatékkal élők készítette keresztelőtálat tartja; a szépen hímzett borítók az új énekeskönyveken; a névjegyekkel ellátott keresztelős fa és a szőttes a szószék fölött.



„Ezek a tárgyak igen kedvesek a szívünknek. Az összetartozás megélése és szimbolikus kiábrázolása egyaránt fontos számunkra” – mondja érdkelődésünkre Horváth Dániel tököli lelkipásztor. „Nagyon szeretek a közösség tagja lenni, együtt szolgálni másokkal. Nem magázódok az emberekkel, én Dani vagyok nekik. Szeretem megölelni őket, megáldani őket, meglátogatni őket és együtt élni velük.”

 

Horváth Dániel Dunaharasztin nőtt fel, Szigetszentmiklóson járt iskolába, majd a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán végzett lelkipásztor szakon. A Budapest-Budai Egyházközségben beosztott lelkészként szolgált. 2017-ben került a Tököli Református Missziói Egyházközség élére, 2022. április 30-án iktatták be. Új szolgálati helyére erősen evangélium- és imádságközpontú mintákat hozott magával korábbi gyülekezeteiből és a dobogókői jezsuitáknál elvégzett lelkigyakorlatnak köszönhetően. Nős, felesége könyvelő.


A gyülekezet januárban kettős mérföldkőhöz érkezett: önálló anyaegyházközséggé vált és letette esküjét az új presbitérium is. A missziói egyházközségi státusz hátrahagyása azonban nem jelenti azt, hogy a missziói lelkületet is maguk mögött kellene hagyniuk – emlékeztette ott jártunkkor a lelkész a vasárnapi istentiszteleten összegyűlteket. A céljuk ugyanis, hogy Isten dicsőségét hirdető, missziói lelkületű gyülekezetté formálódjanak. Hiszik és tapasztalják, hogy az evangélium hiteles megélésének gyümölcse a lelki növekedés egyéni és közösségi szinten is.

„Az anyaegyházzá válás hatalmas fejlődés eredménye, és ezt a fejlődést saját életünkben is megtapasztaltuk” – osztja meg velünk Kálmánné Krémó Csilla főgondnok, aki 2007 óta él Tökölön, 2017 óta presbiter és 2020 óta gondnok. Vallja, hogy személyes istenkapcsolata is együtt fejlődött a gyülekezetével, és ezt az imaszolgálat és a gyerekek között végzett szolgálat során tapasztalta meg leginkább.

Csilla férje, Kálmán Antal is presbiter. Fő szolgálati területének a karbantartási, építési, felújítási feladatokat tartja, és úgy véli, az új, anyaegyházközségi státusz komoly kihívásokat is jelent. „Van rizikó abban, hogy valóban meg tudunk-e pénzügyileg állni a saját lábunkon, ezért óvatosan tervezünk, de abban bízunk, hogy az Úr segítségével ebből a szempontból is jó úton fogunk haladni” – mondja.

A Kárpátaljáról 1993-ban Tökölre költözött Székely Erika nagyjából tíz éve csatlakozott aktívabban a gyülekezet életébe, idéntől vállalt pótpresbiteri tisztséget. Elmondása szerint ő is és gyülekezete is gazdagabb lett a „Tanúim lesztek!” missziói tanítvány- és vezetőképző kurzus elvégzésével. Az új státuszt a felnőtté válás folyamatához hasonlította, amely nagyobb felelősségvállalásra sarkall.

Rozgics Antalné Juci néni Tökölön született, itt élte le életét, a gyülekezetnek a kezdetektől fogva tagja, presbiteri tisztséget 2010 óta vállal. Jelenleg elsősorban a diakónia területén szolgál. „Számomra nagyon sokat jelent az önálló státusz, azt tükrözi, hogy élő gyülekezet vagyunk, amelyért annak tagjai valóban sokat tesznek. Hálás vagyok Istennek azért, hogy idáig eljuthattunk, és hogy tovább vezet minket a növekedés útján.”

„Nekem az anyaegyházközséggé válásról két szó jut eszembe, az áldás és a bizalom: hogy mennyi áldás volt az elmúlt évünkön is, és hogy milyen bizalommal tudunk így lenni az Isten felé” – fogalmaz kérdésünkre Várkonyi Krisztina, aki 2007 óta tagja a gyülekezetnek, gyermek- és ifjúsági alkalmakon szolgál, és most először presbiter. Kiemelte: mindez hosszú út eredménye; sokak munkája és sok évtizednyi imádság ért most be.

Saját lábra állás
Valóban hosszú út vezetett az anyaegyházközségi státuszig. A Csepel-szigeti, katolikus többségű Tököl városában a 20. század közepe táján indultak el a bevándorolt reformátusok által tartott házi istentiszteletek, ebből nőtt ki a református gyülekezet, amely eleinte halászteleki és szigethalmi testvérekkel közösen alkotott egyházközséget. Csak 2011-re épült meg saját templomuk, és 2012-ben lettek önálló missziói egyházközséggé, ekkor kapták meg szórvány gyülekezetként az addig Majosházához tartozó Szigetcsépet is.



A kétezer-tízes években két lelkészváltást is átélt a gyülekezet: Thuróczy István és Nátulyné Szabolcsik Eszter távozását sokan nehezen viselték. Horváth Dániel érkezésével azonban 2017-ben friss és fiatalos lendületet kapott a gyülekezeti élet, így a változások végül mindenkit elégedettséggel töltöttek el. „Egyre szívesebben jöttek közénk az emberek, még a nem reformátusok is. Dani például rögtön az első évében kihelyezett istentiszteletet tartott a lakótelepen, amit egy családi nappal kötött össze. Ezen körülbelül százan vettek részt, tehát nemcsak a gyülekezeti kemény mag” – emlékszik vissza Krémó Csilla főgondnok.



A presbiterek szerint a koronavírus-járvány időszaka csak még jobban összehozta a közösséget. Jól működött az online istentisztelet, a közös online úrvacsora és imádságok, gyűjtötték a perselypénzt, és a templom újranyitásakor még többen jöttek istentiszteletre, mint korábban. „Nem hagytunk magára a senkit. Mindenkiről tudtunk, ki hogy van, mert én szinte a napom felét azzal töltöttem, hogy mindenkit felhívtam” – meséli Juci néni. „Az, hogy ennyire törődtünk egymással, nagyban segítette azt, hogy a gyülekezet együtt maradt.”



Horváth Dániel mély meggyőződése, hogy minden az imádságból fakad, ezért első feladatának azt tekintette, hogy megtanítsa az embereket imádkozni. Ez volt az alapja a lelki építkezésnek. Emellett tököli évei fizikai értelemben is építkezéssel kezdődtek, mert bár templomuk már volt, a többi épületet rendbe kellett hozni, kerítést kellett építeni, a kertet használhatóvá tenni, új mosdókat és közösségi tereket kialakítani. A járvány miatti lezárások idején épült meg a templomkarzat az előző gondnok, Simon Gyula adományából. Az utóbbi idők építkezéseinek nagy részét már önerőből tudták biztosítani, és ebbe az irányba szeretnének továbbhaladni.



„Az öngondoskodásban és a saját dolgainkért való felelősségvállalásban kellett leginkább fejlődnünk az elmúlt években” – számol be a lelkész, aki szerint ezek egy közösség saját lábra állásának alapfeltételei. „Igyekeztünk úgy bevonni az embereket a szolgálatokba, hogy mindenki a sajátjának érezhesse azt, amink van, és azért szívesen is vállaljon felelősséget, akár anyagilag, akár az idejét odaadva. A gyülekezet felnőtté válásaként értékelem, hogy ez a felelősségtudat kialakult.”



A gyülekezeti közösség
A közösség családias légkörű, ahol segítik egymást az emberek, megbíznak egymásban és mindenki megtalálja a maga feladatát. E mellett befogadó közösség, melyet az ítélkezés helyett az elfogadás jellemez, teljesíthetetlen elvárásokat pedig senki elé nem állítanak. Mindig fordulhatnak egymáshoz bátorításért, segítségért. Harmadrészt imádságos lelkületű közösség, amelynek lelkiéletét közös imakörök és lelkigyakorlatok is formálják – jellemzi a gyülekezetet annak presbitériuma.



A választói névjegyzékben a tököli létszám jelenleg 120 és 130 fő között mozog, a szigetcsépi szórvány pedig 35 főből áll. Van ezen felül nagyjából harminc fő, aki elkötelezett a tököli gyülekezet mellett és anyagi áldozatokat is hoz érte. Az istentiszteletek összetétele vasárnapról vasárnapra változik, leszámítva azt az ötven-hatvan főt, akikre mindig lehet számítani. Előfordul, hogy a parókiakertben százhúszan ülnek asztalhoz. Az óvodai és iskolai hittanoktatáson keresztül körülbelül 150 gyereket érnek el Tökölön és harmincat Szigetcsépen. 2023-ig saját hittanoktatójuk volt, most külsős segítséget vesznek ehhez igénybe. A presbitérium ugyanis ragaszkodik hozzá, hogy ez ne a lelkész feladata legyen.



A városba költözött kisgyermekes családoknak és a gyerekszolgálatnak köszönhetően a gyülekezeti korfa kezd kiegyenlített lenni. Az istentisztelet elején a gyerekek az úrasztalánál együtt énekelnek, mert fontos, hogy a közösség részének érezzék magukat – erről ott létünkkor is meggyőződhettünk. A gyermek-istentiszteletet két gyülekezeti tag párban tartja, együtt készülnek, tanítják egymást, és szolgálatukat a gyülekezet nagyra becsüli.



„Vannak korosztályos rétegalkalmaink, de az alapvető gyülekezeti képünk egy nagycsaládé, ahol szépen összekapcsolódnak a korosztályok. Életkori elkülönülés helyett inkább bizonyos hitbeli szakaszok vagy célok mentén szerveződnek csoportok. A tinédzser fiúk ugyanúgy részesei a férfi csendes napnak, mint az idős bácsik, és jól érzik magukat együtt. A tinédzserek eljönnek mosogatni és pakolni az alsósok napközis táborába, fokozatosan vonjuk be őket” – magyarázza a lelkész.



A presbiterek tapasztalatai szerint a gyülekezeti tagok könnyen aktivizálhatók. Senki sem kap olyan feladatot, amit ne szeretne vagy ami ne lenne számára testhez álló, ennek köszönhetően feladat még nem maradt elvégezetlenül amiatt, hogy ne lenne rá ember. E mellett szívesen adakoznak. Ha pedig jótékonyságról van szó, akár az egész várost képesek megmozgatni – erre volt jó példa az a jótékonysági futás, amely során Kálmán Toncsi terápiájára gyűjtöttek adományokat.



Kihívások előtt
Igyekeznek jelen lenni a település és az intézmények életében, nyitni mások felé és az ökumenikus kapcsolatokat is erősíteni. Ez főleg közös programok alkalmával valósul meg, de törekednek a mindennapokban is megtalálni az utat másokhoz. A presbitérium szerint ennek kulcsa az evangélium hiteles megélése, az őszinte és szeretetteljes odafordulás a másik felé, az alázat és türelem, a vonzó példa felmutatása és a Szentlélek segítségének a kérése. Úgy látják, még van hová fejlődniük a missziói lelkület terén, de a körülöttük élő emberek ki vannak éhezve az emberi kapcsolatokra, ezért a gyülekezetnek bőven adódik erre lehetősége.



Eközben tudatosan odafigyelnek arra, hogy ne égjenek ki. „Az imádság, a lelkigyakorlat segít megújulni, de a bizalmi kapcsolataink is fontosak, így tudjuk jelezni egymásnak, ha látjuk a kifáradás jeleit a másikon vagy magunkon” – mondja erről Várkonyi Krisztina. Odafigyelnek lelkészükre is, hogy eljárhasson heti kétszer teniszezni, hogy évente elmenjen lelkigyakorlatra (ezt az egyházközség állja), hogy két ünnep között elvonuljon néhány napra, és hogy minden héten tartson szabadnapot. Pásztoruk nem marad szakmai segítség nélkül sem, mert mindig akad, akihez fordulhat lelki vagy szervezetfejlesztési kérdésekben.



Idén szeretnének csoportvezető-képzést tartani, hogy evangéliumközpontú házi csoportok indulhassanak. Emellett terveznek közös disznóvágást is. „Az önállósodás miatt igyekszem sokkal tudatosabb vezetői attitűdöt kialakítani” – mondta a lelkész. „Mostantól céltudatosabbnak is kell lennünk. Misszió nélkül nincs értelme a gyülekezetnek, ezért kezdeményezőkészebbé kell válnunk. Mindamellett oda kell figyelnünk arra is, hogy a növekedés ne menjen a családiasság rovására, hiszen ennek a közösségnek ebben rejlik a varázsa. Ez is kihívás. De minden azon múlik, hogy az Isten Lelke mennyire képes megragadni bennünket. Ezt Ő végzi bennünk, ezért könyörgünk Hozzá.”


Barna Bálint
Képek: Vargosz

 

Tököli reformátusoknál