„Már van hóvirág, láttam a facebookon!”
Tűzoltózenekar, golfklub, társasjátékkör, könyvklub vagy önismereti csoport – mind a személyes kapcsolódás lehetőségeit nyitja meg egy jól körülhatárolható, közös cél érdekében.
A hasznos, a kellemes és az igazi – a barátság minőségének arisztotelészi hármas felosztásából a fenti kapcsolódási alkalmak többnyire az első kettőt érintik. Épp ezért itt a megfelelő pillanat, hogy ezekkel szemben kijátsszam a keresztyénség nagy ütőkártyáját: ez pedig a gyülekezet. Nem csak azért, mert a kapcsolódás tereire a közösségi média hegemóniájának korában fokozottabban szükség van, hanem mert itt nyilvánulhat meg a szeretetnek az a típusa, amelynek más összetételben kevés az esélye: ez a semmi máshoz nem hasonlítható krisztusi agapé szeretet. A másikért tenni számtalan megfontolásból lehet – a gyülekezet az a hely, ahol a tettek motorja a közösség szervező erő miatt lehet más.

Főként azért lehet ez a másság szembeszökő, mert a közösséginek nevezett média egy dolgot biztosan megtesz nekünk: megnehezíti, de legalábbis jócskán átalakítja a személyes kapcsolatainkat, ezáltal hatékonyan rombolja a közösségeinket. És nem pusztán a személyközi kommunikáció átalakulásával.

Honnan tudjuk például, hogy XY ismerősünk melyik közösséghez tartozik, milyen gondolatokkal szimpatizál és mit olvasott utoljára? Pofonegyszerű. Megmondják a közösségi platformok lájkjai. Kérdés nélkül azonosítjuk a személyt a gombok nyomogatásával. Hiszen a barátunk itt, a XXI. században sokkal inkább a közösségi média, mint annak hús-vér, lélegző, gondolkodó felhasználója. Mondjam a 2024-es év szavát az Oxford Dictionary szerint? ’Brain rot’, vagyis agyrohadás – ami mellé személy szerint szorosan odaölteném a kapcsolatrohadást is, bár ez a kifejezés még nem képződött meg, a jelenséggel tapasztalati úton nem olyan nehéz találkozni. Hogy jutunk vissza az egymástól elidegenedés korában a valódi közösség-gyakorláshoz, mikor olyan társadalomban élünk, melyben egyre nehezebb a hasonlóság gettóiba menekülni? – tette fel a kérdést még a 2000-es évek elején a kanadai lelkipásztor, Bruce Milne, melyre ő a Krisztusban megújult emberek (Ef 2,15) csoportjában látta a választ.

Wilhelm Busch német igehirdető 1958-ban Essenben tartott evangelizációs sorozatában úgy tette fel ugyanezt a kérdést: hogy lehet helytállni az életben, ha a többiek az idegeinkre mennek? Busch lelkész véleménye az, hogy még a keresztény körökben is állandó jelleggel egymás idegeire mennek az emberek. „A világ tele van az egymás idegeire menés titkos sistergésével” – állította az égő szívű evangelizátor majd hetven évvel ezelőtt, s megalapozott gyanúm, hogy ennek az „egymás agyára menésnek” sem húzta ki a méregfogát a közösségi média információs buborékja, sőt; a helyzetet még inkább az elmagányosodás irányába tolta. Hogy állunk református közösségeinkkel a döcögve induló új évben? Két lelkesítő gyülekezeti példát hoztunk.

Túl az „alaprajzon”
Rákoskerten 2023 őszén már állt a gyönyörű Makovecz-templom – csakhogy nem volt mögötte gyülekezet. Antal Mariann az év novemberében érkezett Rákoskertre – a „gyülekezet nélküli” templom léte önmagában csoda volt mind a rákoskertiek, mind a templomépítő alapítvány számára. Kicsit több, mint egy évvel később a különleges Makovecz-templomban egy számban folyamatosan növekedő közösséget találunk, lelkes gyülekezeti tagokkal, szolgálatkész presbitériummal.
A lelkésznő közösségépítő munkájáról Tolcsva és Miskolc–Diósgyőr–Vasgyár református közösségei is tanúskodnak, a budapesti kezdet kihívásai mégis speciálisak: volt templom, de nem volt gyülekezet.

Kapcsolódó cikkünk:
Reménységen felül 
2023. november 12-én volt az első istentiszteletük Rákoskerten. „Nem volt gyülekezet, csak templomfalak, amelyek megépültéért az itteniek, akik Rákoscsabára jártak istentiszteletre, nagyjából húsz évig imádkoztak. Adott volt azonban egy igazi összetartó helyi közösség, ahol a templomépítő alapítvány, a helyi polgári kör, az önkormányzat, a művelődési ház, iskola és óvoda mind együttműködnek egymásért.”

Az energikus lelkésznő a hétfő reggeli bibliaóra előtt vezet körbe a meleg hangulatú szakrális térben. „Különleges térélményt ad a templom kört formáló alaprajza. Ez önmagában meghívás a közösségre: nem lehet és nem is érdemes kimaradni abból, ami itt történik. Ezt a meghívást már most nagyon sokan megérezték. A kapcsolatokra, kapcsolódásokra különösen érzékeny vagyok, hamar megtaláltam azokat a személyeket, akik a jelenlegi presbitériumot alkotják. Értékes és értéket teremtő emberek kezdtek idegyűlni, akiket látva bennem az a meggyőződés született, hogy nem akarok gátja lenni annak, amit Isten Lelke által közöttünk elkezdett.

A közösség alakul – az én feladatom ebben a folyamatban, hogy elkísérjem őket azon az úton, amelyen mindenki személyesen kezd kötődni Istenhez.

Már mögöttünk van két csendeshétvége, ezek jó alapot teremtenek a gyülekezet kis csoportjainak létrejöttéhez. Ha van stratégiám, akkor az abban foglalható össze: legyen nyolc-tíz, húsz kiscsoport is akár a közösségben, de azok szétrobbanthatatlanok legyenek. Ezt nemcsak támogatom, hanem már látom a megvalósulás csíráit.
Közvetlen ember vagyok, s hiszem, hogy a meghirdetett programokra jövők látták és látják is, hogy nyitott vagyok sok mindenre, ami a gyülekezetet építi. Mindenki beleteheti önmagát és az ötleteit is a közösség épülésébe.
A mértéke számomra az, hogy életet hozzon, az élethez kapcsolódjon mindaz, ami akár tárgyként bekerül a közös térbe. Élő virág legyen a templomtérben – mert élő a gyülekezet is” – fogalmazott Mariann, akit pasztorálpszichológiai szemlélete is segíti a kapcsolódásban, de abban is, hogy teret ad a gyülekezeti tagok előremutató, jó kezdeményezéseinek.
A templom bejáratánál található kis asztalról már be lehet szerezni a gyülekezet pólóját, vászontáskáját, a lokálpatriotizmus mellett ez is közösségkovácsoló momentum, ahogy a decemberben „üzemelő” szelfipont is az volt.
A templomtérben van a gyereksarok is, melyet a lelkésznő már az egyik presbiter segítségével rendezett be, jól tudva, hogy amihez hozzátehet valaki, azt a magáénak érzi.

A hétfő reggeli bibliaóra körével személyesen is találkoztam: a szokatlanul nagy létszámú, kíváncsi és szeretetteljes csoportról a lelkésznő is a legnagyobb elismeréssel beszélt. „Adakozásban, aktivitásban is le a kalappal előttük! Ahogy egyikőjük fogalmazott: Nem azért imádkoztunk húsz évig ezért a templomért, hogy amikor végre megépült, máshová járjunk gyülekezetbe!
Ez a hozzáállás nekem is erőt ad – fogalmaz a lelkésznő –, mert azért ez alatt a röpke idő alatt is voltak, akik elmentek tőlünk. Nem minden lelki alkathoz passzol a közösségünk, nekem pedig nem célom, hogy bárkit is megváltoztassak, de bízom benne, hogy aki elment, megtalálta a helyét máshol. Valaki pedig csak azért jön be elsőre, hogy megnézze a különleges templomot és megragadja a légkör.
A kapcsolatok embere vagyok, úgy az ember-ember közti összefonódások szintjén, mint szervezeti szinten keresem a jóízű együttműködés lehetőségeit, de hihetetlenül sokat jelentett a környező gyülekezetek és lelkészek támogató hozzáállása is” – beszél Antal Mariann arról az összefogásról, ami a létrejövő gyülekezetet segítette.

Rákoskerten nem volt gyülekezet, Solymáron pedig a papíron feltüntetett gyülekezeti létszámot odakerülésével a valósághoz alakította Dani Eszter lelkipásztor. Egészen pontosan százharminckilenc főt húzott ki a választói névjegyzékből, a solymári közösség ma mégis él és virágzik, növekedik számban és Lélekben.

Imaközösség, tanítványozás, növekedés
„Nyitott, elfogadó és szeretetben gazdag kis közösségbe érkezhettem Solymárra 2020 novemberében" – fogalmaz a tiszta helyzetet teremtő lelkésznő. „A presbitérium nagy örömmel fogadott, egy hosszabb, küzdelmekkel és veszteségekkel teli időszak után, és várakozással kezdtük a közös szolgálatot. Rögtön az év zárásakor, új év nyitásakor fel kellett mérnünk, hogy hol állunk, kik vagyunk, kire, mire számíthatunk. Ennek része volt a választói névjegyzék egyházi törvényünk szerinti rendbetétele.  
Szerintem azzal, hogy a választói névjegyzék lecsökken, nem vagyunk kevesebbek, csupán szembenéztünk a valósággal. 
A vasárnapi istentiszteletre járók és a szolgálók száma, az adakozás és az egyházfenntartói járulék mértéke, a heti alkalmak jellege és a településen a gyülekezet missziói jelenléte sokkal jobban megmutatja a gyülekezet erejét, mint egy súlytalan választói névjegyzék. 
Ez számszerűsítve akkor azt jelentette, hogy a majd kétszáz fő hatvanhétre csökkent. 

A presbitériummal együtt fontos volt látnunk, hogy kik a gyülekezet elkötelezett tagjai, akik együtt járunk Krisztus követésében és szeretnénk növekedni lelkileg, kik azok, akik felé felelősségünk van, hogy tanítványi, munkatársi közösséggé kovácsolódjunk, akikkel együtt hordozzuk a gyülekezet anyagi felelősségét is, és együtt küzdünk a misszióban. De nyilván senkit nem húztunk ki szó nélkül a névjegyzékből, és amikor többekben fölmerült a kérdés, hogy mit kell tenniük azért, hogy a részei legyenek a választói körnek, rögtön létrejött az első felnőtt konfirmandus csapat. Ők felkészítés után élő bizonyságtételekkel konfirmáltak és így lettek a gyülekezet választó tagjai.

Az építkezés első lépéseiről így számol be Dani Eszter: „Járványhelyzetben kerültem Solymárra. Érkezésem után a második istentiszteletre már online vártuk a híveket. Az imaközösség és a „Sétálj a lelkésszel!” meghívásom voltak azok az alkalmak, ahol elkezdhettem egyáltalán a gyülekezeti tagokhoz való személyes kapcsolódást. 

Ez a helyzet nagy kihívás volt új lelkészként. Megtapasztalhattuk annak a valóságát, hogy a gyülekezetépítés nem a mi technikáinkon múlik, hiszen az Úr építi a házat. Titok, hogy a Szentlélek hogyan érinti meg az embereket, hogyan mélyíti a hitüket, azért a legfontosabb dolog, amit a gyülekezetépítésben tennünk lehet és kell, az az imádság.
Erről szólt az első év: imádkoztunk – és imádkozunk azóta is. Közben azért végigprédikáltam az üdvtörténet ívét, a tinnyei és a piliscsabai gyülekezettel közösen pedig belekezdtünk a Tanúim Lesztek tanítványképző kurzusba. Ennek segítségével a munkatársi magot sikerült megerősíteni abban az elhívásban, hogy Krisztus tanúiként legyenek jelen a gyülekezetben és a civil életben egyaránt.

A következő lépés is imádságban fogant: elindítottuk a gyermekek közti szolgálatot. Érkezésemkor nagyjából két éve nem volt már gyerekek számára istentisztelet, sőt, gyermek sem nagyon – de a Tanúim Lesztek kurzuson megerősödött az egyik korábbi gyerekszolgáló, vele együtt gondoltuk át, hogy kiket lehet még megszólítani erre a területre. A közösség aktív, hitre jutott tagjai közül négy szolgálóval indultak a gyermek-istentiszteletek, ma huszonketten munkálkodnak a gyerekek között, akik nagyjából ötvenen vannak vasárnaponként, három csoportban.

Imádságban fogant missziói látás, tanítványozás és szolgálatba állítás lüktetése valósul meg nálunk. 2024-ben volt az első szolgálók hétvégéje, ahol azt kerestük, hogy milyen kegyelmi ajándékokat kapunk a Szentlélektől, és hogyan tudjuk ezekkel gyülekezetünket, a Krisztus testének építését szolgálni.

Hiszem, hogy a gyülekezetnek az az elhívása, hogy az Isten országának legyen valamilyen módon az előíze, ahol az emberek megtapasztalják az Isten kegyelmét, szeretetét, az újjászületést, gyógyulást, a Szentlélek valóságát, és megkapják a Szentlélek ajándékait is.

Akkor tudunk növekedni a hitünkben, hogyha Isten elhívásának engedve szolgáljuk is a közösséget, amit a Lélektől kapott ajándékokkal tudunk tenni.

Solymári gyülekezetünk a nagy gyülekezetekhez hasonlítva továbbra is egy kis közösség, de Istennek hála, folyamatosan növekszik. 2024 őszén már elindult a negyedik házicsoport, s tényleg sok szolgáló és sokféle szolgálati terület van.

Missziológiai szempontból is ezt tartom helyesnek, de a XXI. századi ember minden spirituális megfontolástól függetlenül is aktivitással szereti megélni a kapcsolódást. Nem vonzó már az a közösség, ahol valakire csak közönségként számítanak” – vélekedik Dani Eszter.

Kapcsolatépítő képesség, missziói szempontok, vagy egyszerűen „csak” a Szentlélek munkája teremt valódi közösséget? Nem tudom. A bevezetőben felvetett gondolataimat a Christianity Today főszerkesztője, Russel Moore máris cáfolta: azt tapasztalta, hogy igenis életet formáló közösség lehet egy könyvklub. Persze nem teljesen mindegy, hogy kik beszélgetnek, milyen könyvekről és milyen megfontolásból.

Fontos-e, hogy tudatosan tegyünk a közösségeinkért, gyülekezeteinkért azon az éghajlaton, ahol a széthúzás lassan felkerülhet a Hungarikumok listájára? (Lásd: Lackfi János: A széthúzás Himnusza) „Amiről beszélsz, minden bizonnyal működik világi közegben. A mi csoportunk azonban a Szentlélek irányítása alatt él, ezért nincs szükségünk ilyesmire” – idézi Em Griffin hívő kritikusait, akiknek a felvetéseire úgy reagált, hogy semmiképpen sem szeretné a Szentlélek munkáját gyülekezetenként pontozni, de keresztyén csoportokkal végzett húszévnyi munka alapján arra a következtetésre jutott, hogy az emberi viselkedés alapelvei nem csak a nem hívők körében érvényesek.

Azt gondolom, közösségeinkért érdemes felelősséget vállalni, akár igaz a Dunbar-szám elmélete, akár nem. (Robin Dunbar antropológus a baráti elköteleződések lehetséges számát vizsgálta; melyet százötven kapcsolatban maximalizált. Elméletét pár éve cáfolni igyekeztek, de a Dunbar-szám ennek ellenére azóta is hivatkozási alap.)

Ablonczy Tamás budahegyvidéki lelkipásztor idén úgy mutatta be egyenként a konfirmandusait, hogy bár csak vendégként voltam jelen az istentiszteleten, de azóta is ott vannak imádságaimban, a történeteikkel együtt.

Nem csak nehéz helyzetben és nem csak lelkészként vannak eszközeink a közösségépítésre. A XXI. század vezető életérzése a pszichológusok szerint a bizalmatlanság, emellett 2025-re ingatlanár-robbanást jósolnak a gazdasági elemzések, sorra születnek a cikkek az állami támogatások kihasználhatóságáról, az otthonteremtés nehézségeiről.

Mi lenne, hogyha református gyülekezeteink a gazdasági mozgásoktól teljesen függetlenül betölthetnék az otthon, a valódi lelki otthon szerepét? Hogy megtelik-e az atyai ház, rajtunk is múlik. Van, aki életét adta azért, hogy az övéi egyek legyenek. 

Képek: Füle Tamás, Solymári Református Gyülekezet archívuma, Rákoskerti Református Gyülekezet archívuma, pexels.com

A cikkben említett források:
Busch, Wilhelm, Jézus a mi sorsunk, Evangéliumi Kiadó, Budapest, 2010.
Getz, Gene A., Építse egyik a másikát, KIA, Budapest, 2010.
Griffin, Em, Amikor összegyűlünk..., Harmat Kiadó, Budapest, 2024.
Milne, Bruce, Sokféleség az egységben, Harmat, Budapest, 2016.
Schnase, Robert, A gyümölcstermő gyülekezet, MME-KIA-Harmat Kiadó, Budapest, 2012.