„Néha arra gondolok, hogy a szégyen a maga kínosságával és értelmetlenségével több kárt okozott a jóságra és boldogságra való törekvésünkben, mint bármely más rossz tulajdonságunk." C.S.Lewis
Növekedési mutatókról – másképp
Lelkész vagyok, a feleségem is az. Közös pályánk elején aprófalvakban, Baranyában, az Ormánságban szolgáltunk. A statisztika szerint évről évre csökkent gyülekezeteink száma. Sokszor megkaptuk, egyházon belülről és kívülről is, hogy ideje lenne egy kicsit elgondolkodni a szolgálatunk minőségén. Mindig fogytak a mieink, tehát legalább részben biztos, hogy velünk van a baj.
Most egy kisvárosban szolgálunk, mely szinte egybeépült Budapesttel. Gyülekezetünk erősen növekszik, számaink örömteliek. Sokszor megkaptuk, egyházon belülről és kívülről is, hogy ne szerénykedjünk már annyit, mondjuk ki, hogy valamit tényleg jól csinálunk. Növekszünk, és ebben van része a remek lelkészi szolgálatnak, nem kétséges.
Pedig mi ugyanazok vagyunk: magunkat adjuk, ahogyan tudjuk. Nem vagyunk sokkal okosabbak és bölcsebbek tizenkét évvel ezelőtti önmagunknál. Mégis: az egyik helyen csökkenést, a másik helyen növekedést tapasztal(t)unk. Adódik a következtetés: itt bizony a gyülekezetek különböznek egymástól! Az egyházban időnként értetlenül figyeljük az egyszerre jelen lévő teljes széthullást és az örvendetes épülést – pedig csak egész egyszerűen más az élet az aprófalvakban, a mezővárosokban és a nagyvárosokban.
Három – természetesen vitatható – tétel következik, saját gyülekezeti tapasztalatainkra építve.
1. Minden, ami vidék, az csökken
Ó, már hallom is a kórust: nem igaz! Hát a múltkor is voltunk valahol a világ végén, a templom gyönyörűen felújítva, a főtéren a fű lenyírva. És egyébként is, ha a pénzek jobban lennének elosztva, jutna falura is. Voltunk a Balatonfelvidéken is, az meg már szinte a magyar Provence.
Nos, ezek illúziók. A főtéri lenyírt fű rendes polgármesterre és rendelkezésre álló közmunkásokra utal. A felújított templom becsülendő állami elhatározás eredménye. Adónkból arányosan a legtöbb a falvaknak jut már most is. A turistákat és a városból kiköltözötteket fogadó vidékek maroknyiak, ők a kivételek.
A nagy erőt kell látni, ami miatt másképpen mennek a dolgok vidéken, mint városon. Mi ez a nagy erő? Miért nem megy jól a falvaknak? Nos, a falu alapjában véve azért jött létre, hogy a mezőgazdaságot szolgálja. A falu arra való, hogy az ott élők a körülöttük lévő mezőgazdasági területeket gyalogosan megközelítve megműveljék. Szántsanak, vessenek, arassanak, gyümölcsésszenek, legeltessenek, halásszanak, fát vágjanak. Még nagyszüleink gyerekkorában is a magyarok erős többsége falun élt és mezőgazdasággal foglalkozott. A gépek korában azonban semmi szükség nincs ennyi emberre a földeken. A mi ormánsági falvaink pár száz hektáros külterületét két traktoros fel tudja szántani. Ma a magyarországi magyarok 4%-a foglalkozik mezőgazdasággal – a többiek egy része hobbiból foglalkozik a kertjével, de nem ebből él. A falvak ugyanott vannak, mint évszázadok óta, de lakóiknak ma már csak a töredéke foglalkozik mezőgazdasággal.
Nincs mit tenni, a falusiaknak be kell járni a következő városba dolgozni. De miért járna be a következő nemzedék, ha a legközelebbi nagyobb településen is élhet? Végre lesz könnyebben elérhető iskola, óvoda, rendes közlekedés. Aki teheti, idővel elmegy. Ez a fő szabály.
És a városra költözés rossz ellenpárja, a gettósodás is jellemző: aki a városból kiviseli magát, aki nem tudja tovább fizetni a hitelét, az lassan kiszorul a falvakba, ahol sokkal olcsóbban tud házat venni. Így a falvak lakói között egyre többen vannak nem odavalósiak, akik ráadásul kevésbé ügyesek az életük elrendezésében.
Ez a helyzet. Ez nem pusztán magyar, de világjelenség. Minden olyan magyar falu, ahol nincs turizmus, ahol nincs városi kiköltözés, ahol nincs közeli üzem – és ilyen a magyaroroszági falvak túlnyomó többsége – folyamatosan hátrál, minden évtized csak rosszabbat hoz. Ez az igazság.
Hogyan várhatjuk el, hogy növekedjenek a periférián lévő gyülekezetek? E gyülekezetek találhatnak és találnak is maguknak új szerepeket – de a „klasszikus” egyházi élet mindig a csökkenés irányába fog mutatni. A cél nem a növekedés, hanem például az, hogy megtanuljunk nem lamentálni, vagy hogy megpróbáljuk megtartani a régi jó dolgokat kicsiben is – és hogy megtanuljuk elfogadni, hogy bizonyos dolgok soha többé nem lesznek. Nem lesz helyben lakó lelkész. Nem lesz teli templom. Nem lesz ifi. Isten ezer más dolgokat tartogat még a fogyó vidéknek – a felsoroltakat nem. Van más, amire lehet és szükséges is rátalálni – de nem várhatjuk el rögtön minden lelkésztől és minden gyülekezettől a váltást.
A fogyó vidéken lévő gyülekezetek életében a hamis elvárásainkkal tudunk a legtöbbet rombolni.
2. A mezővárosok meg kell, hogy küzdjenek az intézményeikkel
A mezővárosok, a jellemzően alföldi, több ezer lakosú települések egészen szerencsésen állnak a mai, modern lehetőségeket tekintve. Lakosságuk okán már megéri ide üzemeket telepíteni, szolgáltató cégeket indítani. Kiválóak az állami szolgáltatások is – a falvakkal szemben itt jár a busz és a vonat, van egészségügy (többnyire jobb minőségű a városinál), van kultúra. Egy mezővárosban jó élni, és a jövő sem reménytelen.
A mezőváros ugyanakkor nem egészen város. Hagyományai, gondolkodásmódja, kis mérete miatt félig falu, félig város. A mezővárosban még van konfirmáció, temetés, hébe-hóba még esketés is. Van helyben lakó lelkész és lesz is lelkész mindig. De a mezővárosban nehezebben lesznek körben ülős beszélgetések meg házicsoport. Nem lehet elvárni, hogy az emberek gyorsan megváltozzanak. A modern közösségi formák lassabban terjednek ott, ahol már eleve van sok minden, ami összeköti az embereket.
A mezővárosaink református intézményeik foglyai. Az intézmények (iskolák, szeretetotthonok, idősotthonok stb.) lehetőségeket és iszonyú terheket jelentenek. Az intézmények nagy része gyülekezeti fenntartású. Ez azt jelenti, hogy a presbitériumnak kell meghatároznia az intézmény jövőképét, az intézmény szerepét küldetésünkben, az evangélium missziójában. Ha végre megvan a látás, akkor olyan intézményvezetőt kell találni, aki hajlandó megcsinálni, amire kérjük. Jön a következő fázis: a vezetőt munkájában támogatnunk kell. Ha például a vezető a célok elérése érdekében némely munkatársától meg akar válni, akkor döntenünk kell, hogy támogatjuk-e a vezetőt a rendrakásban. Ha igen, akkor óriási felzúdulások következnek, hiszen egy mezővárosban megkövesedett, eddig jónak tűnő viszonyokat bontunk fel, és elképzelhetetlen, hogy ne legyen néhányaknak súlyos sérelme. Nos, van itt baj elég.
Gondoljunk bele: egy intézmény nélküli presbitérium döntései arra vonatkoznak, hogy milyen színű legyen a gyülekezeti terem fala, vagy hogy hány úrvacsora legyen egy évben. Ezek fontos dolgok – mégis, ehhez képest az intézménnyel küzdő gyülekezet presbitériuma olyanokról kénytelen szavazni, hogy jó-e a több százmillió forintos költségvetés, hogy ki legyen az intézmény igazgatója, és hogy jogos-e az igazgató által elbocsátott dolgozó fellebbezése. Ezek kemény dolgok, folyamatosan. De már az alapkérdésekben is dönteni kell: milyen református iskolát szeretnénk, egyáltalán mitől lesz református egy iskola vagy egy szeretetotthon?
Ó, hát akkor inkább legyenek az intézmények az egyházmegyék (esperességek), az egyházkerületek (püspökségek), vagy még inkább az országos egyház (Budapest) kezében! Egy ilyen döntéssel valóban lekerülhet a vállunkról sok döntés terhe – cserébe korlátozott lesz a beleszólása a gyülekezetnek azon intézmények működésébe, melyeket a kívülállók a „református” név miatt nem tudnak megkülönböztetni a gyülekezettől.
Egyszer üldögéltem a mezővárosomban valami orvosi vizsgálatra várva, és megláttam a helyi Református Támogató Szolgálat szolgálatait ajánló hirdetést. Akkor már abban a mezővárosban szolgáltam több éve, és bizony nem tudtam ennek az intézménynek a létezéséről sem. Hát, talán ez sem a jó irány, hogy úgy történnek református kezdeményezések, hogy fogalma nincs róla a helyi gyülekezetnek. Nem jó megoldás az sem, ha mindent a megyei, kerületi, országos református hivatalokra bízunk.
Hát akkor? Vesse bele magát a lelkész a presbitériummal együtt az intézmények életének nagy kérdéseibe? Avagy inkább függetlenítse magát a gyülekezet az intézmények szolgálatától?
És nincs még vége a dilemmáknak! Ha Isten az Ő Szentlelke által munkálkodik az intézmény szolgálatán keresztül, és valakit az intézmény segítségével megérint az evangélium, és nekiáll gyülekezetet keresni a városban, készen állunk az illető befogadására? Mi az intézmények és a gyülekezetek kapcsolatának helyes módja?
Halkan kérdezem: lesz olyan, amikor valamelyik presbitérium arra az eredményre jut, hogy az intézmény már nem segíti a missziót, és ezért nem vállalja tovább a fenntartást? Vagy netán 1990 óta minden református intézményünk sikertörténet, az elsőtől az utolsóig?
A mezővárosi gyülekezetek életének döntő kérdése, hogy meg tudnak-e birkózni intézményeikkel. Van lehetőség a növekedésre, ha igen. Nagyon sok esély van a stagnálásra, ha nem világosak a viszonyok. És ebbe jól bele lehet gabalyodni.
A mezővárosi gyülekezet életének szokott mérőszámai az intézményekkel kapcsolatos küzdelem állásáról az égvilágon semmit nem mondanak el.
3. A városi növekedést a helyén kell kezelni
Feleségemmel jelenleg a budapesti agglomerációhoz tartozó kertvárosi gyülekezetben szolgálunk. Még véletlenül sem szabad összetéveszteni a kertvárost a mezővárossal. A kertváros alapjában véve a nagyvároshoz kötődik.
Gyülekezetünkben idén húsvétkor kétszázan lehettünk a templomban. Sok tíz ember rekedt kívül az épületen, mert nem számítottunk rájuk – a templom normális esetben 130 fős. Én olyan büszke voltam, hogy csak na! Hát hiába, azért a teli templom látványa nagyon jó érzés!
Igen ám, de településünkön 13 ezer ember él. Habár teli a templom, a 130 fős sokaság a város 1%-át teszi ki. Namármost: a fogyó ormánsági gyülekezetek bizony jelenleg is „produkálják” az 1%-ot. A 200 fős falvakban van két-három ember, aki beül az egyházi kisbuszba, és elmegy a körzeti istentiszteletre, az is 1%. Hoppá, lehet, hogy Budakalászon és a többi, dübörgő városi gyülekezetben nem is vagyunk olyan sokan? Még egy viszonyítás: összesen egy budakalásznyi, 13 ezer ember él az Ormányság 44 falujában összesen, ahol manapság is hat-hét lelkész szolgál – nem csak kettő, mint Budakalászon.
Van, amiben Budakalász mégis elöl jár. Kárpátaljai segítségnyújtásunk és más diakóniai szolgálataink nagy részt tesznek ki költségvetésünkben, ez nagyon jó irány. A három-négy legtöbbet adakozó egyháztagunk adománya nagyobbacska falusi gyülekezetek éves bevételének felel meg, ez is jó. Többen alkalmasak arra, hogy tanítsák a többieket a lelkésznél is magasabb színvonalon – ez is remek. Dicsekedjek még?
Ó, pedig mennyi minden hiányzik! Olyan nehéz befogadni a folyamatosan jövő újakat! Olyan nehéz elfogadni az egymás mellett élő gyülekezeti generációk különbözőségét! Aztán: hozzánk sokan költöznek, mindnyájan más és más elvárásokat hoznak addigi gyülekezetükből. Vagy: testvéreinknek markáns különbözőségeik vannak a magyar belpolitika tekintetében: vajon meg tudjuk-e őrizni testvéri szeretetünket? Megannyi komoly kérdés.
Egy biztos: a városi gyülekezetnek a valódi gyülekezetté válásban is növekednie kell, nem csak számaiban.
***
Nem tekinthetünk ugyanazzal a szemmel teljesen más helyzetben lévő gyülekezetekre. Megvan-e a bátorságunk mindenkit a saját mércéje szerint mérni? Ismerjük-e egymást?
A „növekedés” szó fontos bibliai alapvetésünk. De kinek miben kell növekednie? Várhatjuk-e mindenkitől ugyanazt a fajta növekedést?
Bereczky Örs budakalászi lelkész
Képek: Bereczky Örs (mezőváros), Füle Tamás (város), Hajdú D. András (borítókép, falu)