Nagyszerű lehetőség a vasárnapi istentisztelet, de nem elegendő ahhoz, hogy mélyebben megismerjem azokat, akikhez (papíron) tartozom. Vallom, a heti egy óra nélkülözhetetlen a keresztyénségem, hitem, szolgálatom szempontjából, de azt is látom, minél több minőségi időt töltök a gyülekezeti tagokkal, annál jobban válok keresztyén közösségi emberré. A lehetőség adott volt a pilisi reformátusok számára, hogy gyülekezeti táborba menjenek, ahol megélhetik a közösségi létet, imádhatják Istent, mélyebben megismerhetik egymást. Erre nem csak egy óra állt rendelkezésükre, ahogy általában a vasárnapi istentiszteleteknél, hanem négy nap. A nyári időszak sajátos a gyülekezetem életében: a szabadságok, családi nyaralások, táborok miatt általában alacsonyabb a létszám az iskolai időszakhoz képest. Azt gondoltam, azért a gyülekezeti táborban többen leszünk, mint egy hétközi alkalmon. Végül tíz fővel indultuk el a bodrogközi Vajdácskára, hogy a Zemplén csodálatos helyszíneit járva együtt tölthessünk négy napot.

Létszám vs. lélekszám
Nyilván a szervezőt és a résztvevőt is lelombozza, ha az elképzelt létszámhoz képest kevesebben jönnek el egy-egy lelkialkalomra, táborba, istentiszteletre, evangelizációra. Néhány évvel ezelőtt beszélgettem egy lelkésszel, aki vonakodott a havi rendszeres úrvacsorás istentisztelet gondolatától. Oknak azt nevezte meg, „túl kevesen” vannak egy ilyen fontos alkalomhoz. Csodálkozva kérdeztem magamban, talán huszonkilenc ember még nem elég, harminc fő már vehet úrvacsorát? Nem gondolom, hogy így állt volna a kérdéshez, de azt látom, a létszám hatással van a gondolkozásunkra, lelkünkre. Szívesebben használom ezért a lélekszám szót, hiszen a tíz ember tíz lelket, sorsot, egyéniséget, karaktert, istenkapcsolatot jelent.

Hallottam nagyobb gyülekezeti táborokról, ahol több generáció van jelen, családok vesznek részt, ilyen alkalmon akár négyszázan is lehetnek. Ez alapvetően más szervezési képességeket igényel, más lehetőségeket rejt magában: több impulzus, ember, kapcsolódási lehetőség. Vallom, mind a tíz, mind a négyszáz Isten számára egyformán fontos, értékes. A „sok” veszélye, hogy az alkalom könnyedén válhat felszínessé, de nem biztos, ha kevesen vagyunk, egyből mélyek és nyíltak leszünk egymással. Isten lelkekben, alkotásokban, teremtményekben gondolkodik. Hálát adok azért, mert a tíz lélekszámú tábor csöndesebb, mélyebb megismerési lehetőséget biztosított számunkra, mintha sokan lettünk volna. Nem éreztem túlzásnak, kiüresedett frázisnak és mankónak, hogy a kevesebb több. Ezzel a tíz lélekkel mélyre tudtunk evezni, ahogy Jézus is erre kérte Pétert (vö. Lukács evangéliuma 5. rész, 1–11. versek).

Mély víz
Gyermekkorom óta ismerem Péter csodálatos halfogásának történetét. Gyerekénekek, hittanórák, filmek, prédikációk sokasága foglalkozott már ezzel a témával, számomra jól ismert, szeretett szakasza az evangéliumnak. Soha nem gondoltam végig, mit is jelent a történet utolsó mondata, amikor a Szentíró arról beszél, hogy a tanítványok mindenüket otthagyva követték Jézust. Számomra az egyik legmélyebb üzenet ez a Bibliából, és bevallom, nem látom magam előtt, mit tettem volna a tanítványok helyében ebben a pillanatban. Erre a beismerésre az egyik reggeli áhítat késztetett.

Nem tudom, képes vagyok-e „mindent otthagyva” követni Jézust. Ez valóban „mély víz” számomra, amire evezni hatalmas bátorságot jelent, Jézus mégis erre kéri a tanítványokat. Ahogy minket is erre kért, amikor az Ige körül voltunk együtt. Itt értettem meg, keresztyén közösségi emberként nem maradhatok meg a felszínen, be kell eveznem a mélyre. Nem lehetek felületes sem a másik megismerése, sem önmagam megmutatása szempontjából, mert ezek nélkül csak érdekes kulturális tevékenység a keresztyénségem.

A tízes lélekszám sajátos lehetőséget adott arra, hogy valóban „mélyre evezzünk”. Volt, aki meglepő őszinteséggel beszélt saját sebeiről, arról, hogy évtizedeken keresztül volt szolgalelkű, nem képviselte a saját érzéseit, hagyta, hogy mások tiporjanak a lelkébe. Ugyanez a gyülekezeti tag döbbent rá, Jézus könyörületére szorul, nagyon sok terhet hordoz a lelkében. Azért jött, hogy megnyílhasson, beszélhessen velünk, Istennel. Nem gondoltam volna, hogy a híres zempléni szőlővidék lankáit járva a legmélyebb témákról beszélgethetek vele a megbocsátástól kezdve a szexualitásig. Nem mondhatom, hogy erre biztosan nem lett volna alkalmam, ha több százan vagyunk, de abban biztos vagyok, a tíz lélek képes volt őszintén megnyílni Isten és egymás előtt.

Megbocsátást tanulva
Egy gyülekezeti tábor – akár „sokan”, akár „kevesen” vannak – helye és módja lehet annak, hogy visszajelzéseket adjunk egymásnak. Az alacsony lélekszám okait nem tudtuk, és nem értettük, miért nem élnek többen ezzel a fontos és nagyszerű lehetőséggel. Nagyobb lélekszámra számítottunk, már csak azért is, mert szóba került a keresztyén konfliktuskezelés, a megbocsátás kérdésköre. Lukács evangéliumának egyes fejezeteit vizsgálva, a keresztyén közösségi létet megélve értettem meg, hogy a megbocsátásnak két feltétele van: lemondok a haragról és képviselem az érzéseimet úgy, hogy ezt nem mások megbántásáért teszem. Úgy döntök, nem állok bosszút a sebeimért, nem torlom meg, amit elkövetnek ellenem, és elmondom, mit érzek, mi az, amit bántásnak éltem meg. Amikor erről beszéltem, éreztem, hogy a beszélgetésünk légköre megváltozik, mert már ennek tudatában osztottuk meg érzéseinket, gyengeségeinket, és a táborral kapcsolatban is adtunk visszajelzéseket egymásnak.

Pilis és Vajdácska háromszáz kilométeres távolsága hasonlóvá vált számomra Jézus kéréséhez. Talán épp erre a távolságra volt szükségünk ahhoz, hogy mélyre jussunk. Nyilván a helyi gyülekezeti teremben is megnyílhat a szívünk és a gondolkodásunk, de vallom, Isten nem véletlenül készíti el ezeket az alkalmat ott és akkor, amikor ennek helye és ideje van. Hálás vagyok ezért a tíz lélekért, azért, hogy Isten épp a „kevés” által adott sokat számomra. Közösen állapítottuk meg: hiányzik a mély, őszinte, nyílt, érzéseinket jól képviselő beszélgetés a mindennapjainkból, a gyülekezeti közösségből. Sikeresen visszajöttünk, „visszaeveztünk a partra”. Reménységem van afelől, hogy lélekben mégis a mély vízen maradunk.