A Református kegyességkonferenciák elnevezésű sorozat négy évvel ezelőtt indult a sárospataki teológián. A rendezvény főszervezője, Nagy Károly Zsolt református lelkész, kulturális antropológus kérdésünkre elmondta: először akkor fogalmazódott meg a találkozás igénye többekben, amikor tapasztalták, hogy református hívek, köztük lelkészek is, egyre nagyobb számban jelentek meg katolikus imaközösségekben, miséken, zarándoklatokon. „Többünkben megfogalmazódott a kérdés: vajon mi hiányozhat a református kegyességből, hogy ennek ilyen sokan szükségét érzik? Első találkozásunk alkalmával a református kegyességről beszélgettünk, ezt követte a református emlékezet helyeiről szóló műhelykonferencia, majd az érzelmek kegyességben betöltött szerepéről, idén pedig a traumáról gondolkodtunk közösen beszélgetőtársainkkal.”

Nagy Károly Zsolt hangsúlyozta: az egyház társadalmi jelenléte nem merülhet ki a karitatív tevékenységekben, hanem részt kell vennie a közös társadalmi valóság alakításáról folyó párbeszédben. „Ha ezt nem merjük vállalni, fölöslegessé válunk. Az egyházról egyes szám harmadik személyben szoktunk beszélni, pedig az egyház mi vagyunk. A mi feladatunk, hogy megteremtsük a nyilvánosság írott és valóságos tereit, az együttgondolkodás alkalmait, amelyben ezek az átgondolások elvégezhetők.”

Református egység
Nagy Károly Zsolt előadásában azt vizsgálta, hogyan változott, bővült az egyház Trianon-traumával kapcsolatos önértelmezése, saját szerepe a társadalmi trauma gyógyításában, míg végül a május 22-ei egységesítő zsinatot és az ahhoz kapcsolódó eseményeket a magyar kormány értékelte nemrégiben követendő példaként. „Az egységes református egyház megalakulása 2009. május 22-én Trianon traumájára adott válasz volt az egyház részéről, hiszen 1920-ban 906 006 református szakadt el a magyarországi egyháztesttől. Az újraegyesítés szakralitását az adta meg, hogy nagyjából a békediktátum aláírásának időpontjában szólaltak meg a Kárpát-medence református templomainak harangjai, ahogy a csaknem 100 évvel ezelőtt a gyári szirénákkal együtt megszólaltak. Ezzel kitágult tér és idő, egy pillanatban sűrűsödött a múlt és a jelen, egymás szerves folytatásaként. A május 22-narratívában erős az egység gondolata, aminek mindig van szakrális vonatkozása, hiszen a középpontban a Szentháromság egysége van, ezt kellene az egyháznak is demonstrálnia. Az egység áldás és áldás forrása, a szétszóratás bűn és büntetés, az összegyűjtés kegyelem, vagyis Isten munkája. A református egység napja azt a célt szolgálja, hogy ezt a felismerést mélyen rögzítsük magunkban.”

A növekedés traumája
Nemcsak az egyház- és országrészek elvesztése jelenthetett traumát, hanem bizonyos értelemben a növekedés is lehet traumatikus élmény.
Dienes Dénes református lelkész, egyetemi tanár a 20. századi magyar református ébredésekről osztott meg szubjektív kérdésfelvetéseket. Mint mondta, azzal párhuzamosan, hogy a kommunista titkosrendőrség beépült az egyházba, az ébredésekben fontos szerepet kapott a megtérés pontos ismerete és előadása. A legfőbb kritika az ébredési mozgalmak ellen talán éppen ezzel függ össze: az „ébredtek”, legalábbis egy részük, előbb-utóbb az áttörhetetlen közeget kezdték hibáztatni, önmagukat a tradicionális egyház hívei fölé emelve, ami újabb falat emelt a tradicionális gyülekezet és a sajátos spirituális szeparáltságban élő közösség között. Dienes Dénes szerint a megújult közösségek üzenetének hitelét a szakadások erőteljesen gyengítették. Hozzátette: a korszakban tradíciók is szemben álltak egymással. Az ébredésben az individuális teológia nyert tért, aminek részben az volt az oka, hogy az ébredési nemzedék nem akart a szocialista teologizáláséhoz hasonló értelmezések ingoványos talajára lépni.

Hazaérkezés-e a haza?
Zalatnay István egyetemi docens, KRE HTK, a budapesti Erdélyi Gyülekezet vezető lelkipásztora az erdélyi reformátusság mai helyzetéről beszélt. Mint mondta, máig tartja magát az a nézet, hogy a nemzeti kisebbségben élő magyarságot az egyház tartja meg. „A legélőbb kezdeményezések többsége valóban katolikus vagy református egyházi háttérrel született meg; értékes, tevékeny emberek dolgoznak az egyházakban. Ám a valós folyamatokkal szemben egyfajta virtuális kép fenntartását segíti, hogy omlik a pénz az erdélyi egyházba. Állványimádó egyház lettünk, de kérdés, hogy mit is kezdjünk az épületekkel.” Az Erdélyből Magyarországra áttelepült magyarok között nagy számban reformátusok is vannak – tette hozzá. „Őket trauma érte, de nem feltétlenül a románok miatt, ahogy gondoljuk, hanem azért, mert nem érzik, hogy hazaérkeztek volna. Ez más kultúra, és az erdélyi magyarok számára kezd identitásalakító tényezővé válni, hogy beszélnek románul, mert itt ez nem jellemző. Ezeket a terheket azonban sokukban fel sem merül, hogy az egyházzal, akár lelkészekkel osszák meg. A gyülekezetbe inkább a kolozsvári értelmiség jön, aki otthon érzi magát az egyre inkább értelmiségivé váló közösségben, vagy azok a magyarországiak, akiket erdélyi származású házastársuk küldött el a gyülekezetbe, mert Erdélyben szégyen, ha valaki nincs megkeresztelkedve, ám ha egy magyarországi ilyet tesz felnőttként, azt komolyan is veszi.”

Kihez fordulnak lelki támaszért a református hívek?
Komáromi Tünde szociálantropológus, egyetemi docens a református és ortodox papi szerepeket vette górcső alá egy mezőségi faluban, ahol a református hívek krízishelyzetben ortodox papokhoz és szerzetesekhez fordulnak segítségért. „Elveszett családtag, betegség, anyagi kár – nem egyedi jelenség, hogy ezekre a problémákra a reformátusok is egyházi gyógyítást kérnek az ortodox lelki vezetőktől. A protestáns lelkészt nem egyszer polgári távolságtartás jellemzi, így a híveknek sincs tapasztalata arról, hogyan fordulhatnának a lelkészükhöz lelki támaszért” – fogalmazott. A szakember arról is beszámolt, hogy az általa kutatott falu református lakói titokban a közeli füzesmikolai kolostorba járnak a rontásfeloldó és szentkenet-szertartásokra, amelyre péntek esténként akár háromszázan is ellátogatnak. „A magyarok nyilvánosan nem szokták a helyi ortodox templomot sem látogatni, viszont ha baj van, arról beszélnek a román ismerőseiknek, akik megosztják velük a megküzdési stratégiáikat, ajánlják papjukat, elkísérik őket hozzá a kolostorba vagy a templomba. A magyar reformátusok alkalmanként szentelt vízért rohannak, gyorsabban, mint a román ortodoxok. Gyertyát gyújtanak, tömjént égetnek olyan családokban is, ahol református lelkész is van. Megkérik az ortodox papot, hogy szenteljék fel a házat, ám a keresztet a falikép alá helyeztetik, hogy ne szólják meg őket a saját rokonaik.” A kutató előtt ismert olyan példa is, hogy valaki részt vett ortodox praktikákban, de református identitása miatt mégsem tudta végigcsinálni a szertartást, míg akik gyengébben kötődnek saját vallásukhoz, arról számoltak be, hogy a szertartások hatásosnak bizonyultak. Komáromi Tünde szerint abban, hogy kihez fordulnak a hívek segítségért, nagy szerepet játszik a pap, illetve a lelkipásztor saját viszonyulása a falu lakóihoz, közvetlensége, segítőkészsége megnyerhet embereket. Mint mondta, az említett mezőségi faluban úgy tűnik, nincs olyan katartikus erő a református egyházban, mint az ortodoxban, de már a személyes kapcsolat fenntartása is sokat jelentene. Hozzáfűzte: a népi hiedelmek nem azonosak a vallásos cselekedetekkel, szerinte az ortodox papok nem feltétlenül feketemágusok, úgy véli, a hozzájuk forduló emberek hiedelmeikkel kényszerítik őket válaszreakciókra.

A Trauma és kegyesség konferencia jelen cikkben idézett és további előadásainak kidolgozott változata a Kegyességtanulmányok folyóiratban jelenik meg.

Képek: Pogácsás Patrik
Borítókép: Komka Péter/MTI (Forrás: 24.hu)