Egyre több református gyülekezetben alakul dicsőítő csoport, ám a szolgálók felkészítését végző Sófár református dicsőítő iskola nyári kurzusaira nem mindenki jut el, ezért nemrégiben dicsőítésvezetőknek szóló szemináriumot tartottak az iskola oktatói.

A berekfürdői műhelymunkában a dicsőítés lelki alapjairól és gyakorlati velejáróiról is szó esett – számolt be portálunknak Nagy Henrietta kecskeméti ifjúsági lelkész, a Sófár-mozgalom kommunikációs elnökségi tagja. Hogyan érdemes vezetni a dicsőítést; miként vonjuk be a gyülekezetet az éneklésbe; hogyan készítsük fel a dicsőítő csapatot a szolgálatra; milyen dalt válasszunk? – többek között ezek a kérdések is előkerültek a szemináriumon.
„A közös gondolkodás során rögzítettük, hogy a gyülekezetet megtért, átadott életű és valamilyen szinten képzett emberek tudják vezetni a dicsőítésben. Tanulmányoztuk a Krónikák könyvének azokat a fejezeteit, amelyekben a zsoltáros Dávid király felállította a templomi kultuszt, amelynek részeként sok-sok szolgálatot elrendelt, köztük az énekesekét is. A másik igeszakasz, amit megbeszéltünk, János evangéliumából az a rész, amikor Jézus azt mondja: az Isten lélek, és olyan imádókat keres, akik lélekben és igazságban imádják őt. A dicsőítés igazi mércéje ugyanis valójában nem a stílus, az életkor, az ízlés vagy az eszköz, hanem az, hogy lélekben és igazságban történik-e. Ezért hisszük a Sófárban, hogy nem csak zenével, hanem bármilyen más művészeti ággal, alkotómunkával is lehet dicsőíteni Istent” – számolt be.

A dicsőítés a szívben történik, ezért az sem számít, ha valaki leül vagy feláll, csukva van a szeme vagy sír – Isten Lelke végzi el, hogy ami odabent történik, annak van-e valamilyen külső megnyilvánulása – magyarázza a lelkész, aki maga is vezet dicsőítő csapatot. „A dicsőítés helye sem számít, hiszen Jézus épp a samáriai asszony ezt firtató kérdésére mondja azt, hogy lélekben és igazságban imádjuk őt. Az igazság Jézus Krisztus érdeme: Isten szabadítása, amely megjelent a világban és az életünkben. A Bibliában a dicsőítéshez mindig Isten jelenléte és szabadítása kapcsolódik, gondoljunk csak az egyiptomi kivonulás után Mirjam és a nők énekére és táncára vagy Mózes énekére.”

A dicsőítés szerves része az istentiszteletnek, a kántor, egy énekes, egyetlen hangszeres vagy egy alkalmi zenekar is lehet dicsőítő. A lényeges az, hogy amit előad, nem lehet csupán produkció. „A dicsőítés mindig az Isten jelenlétéhez kapcsolódik: vagy arról szól, vagy abból fakad, mert valahogyan az Isten jelenléte súlyosan megjelenik és tapasztalhatóvá válik. A zeneileg képzett és elhívott dicsőítésvezetőknek vagy kántoroknak az a szolgálata, hogy ebbe az imádatba hívják meg, és ebben vezessék a gyülekezetet. Felszabadítva őket arra is, hogy hibázhatnak éneklés közben, mert Isten a szívüket vizsgálja.”

Az, hogy ki milyen dicsőítő dallal, zenei stílussal tud jobban Isten imádatára hangolódni, gyakran neveltetés vagy zenei szocializáció függvénye Nagy Henrietta szerint. „Ma olyan korban élünk, hogy lehet énekeskönyvünk, Bibliánk, zenei megosztó portálokon hozzájuthatunk minőségibbnél minőségibb felvételekhez. Gitárral vagy más hangszerrel kísért éneklés mindig is volt az ifjúsági táborokban például. A református egyház azonban talán a kisegyházak megerősödése miatt a kelleténél jobban konzerválta – nem azt, hogy Istent dicsőítsük, hanem magát az eszközt. Miközben az ébredési énekek a maguk korában a mai dicsőítő dalokhoz hasonlóan segítettek közelebb kerülni Isten jelenlétéhez. Ez a fajta dicsőítés sok gyülekezethez ma is az ifjúsági és gyermektáborokból érkezik meg, miután azokat a fiatalok előadták a templomban. Az elmúlt húsz évben szépen lassan a templomi istentiszteletnek is részeivé váltak ezek a dalok több közösségben is. Egyre több helyen van dicsőítő csoport, vagy olyan zenekar, amely csak alkalmanként szolgál, még ott is, ahol van kántor és akár kórus is.”

Sok helyen még tartja magát az a vélekedés, hogy a gitárkísérettel énekelt dalok mind ifjúsági énekek, pedig a könnyűzenei dicsőítést az idősebbek közül is egyre többen szeretik. A fő kérdés és az igazi vezetői felelősség az, hogy a megfelelő eszközöket válasszuk ki arra, hogy a gyülekezet el tudja énekelni a kiválasztott énekeket, és megtapasztalhassa Isten jelenlétét – hangsúlyozta. „Sem az orgonát, sem a gitárt vagy más hangszert nem szabad elvetni, viszont bármelyiket választjuk, úgy érdemes rajta játszani, hogy a gyülekezet lélekben és igazságban imádhassa Istent azért, aki Ő, és amilyen szabadulást szerzett nekünk Krisztusban, ugyanakkor kisebb szabadulásokat is átélhetünk megkötözöttségekből, fájdalmakból; gyógyulhatnak sebeink.”

Isten ugyan mindig jelen van, nekünk mégis segít, ha megteremtjük az alkalmát annak, hogy rá figyeljünk. De Istennek is megvan az a szuverén joga, hogy eldöntse, hol jelenti ki magát erőteljesebben, mikor ad ajándékokat vagy különleges jelenlétét hol mutatja meg – fejtette ki. „Tapasztaltam ilyet orgonával kísért éneklés közben is, míg más a természetet járva tapasztal hasonlót. Egyéni és közösségi Isten-kapcsolatunkba változást hozhat, ha meglátjuk, mi az, amit mi tehetünk ezért, és hogy vannak elhívott vezetők, akiknek az a szolgálatuk, hogy imádkoznak a gyülekezetért, és kérik Istent, hogy jelenjen meg. A dicsőítés vezetői, a lelkipásztorok, az imaszolgálatot végzők ebben a szolgálatban vannak. A gyülekezetet pedig érdemes tanítani arról, hogy mit jelent Isten jelenlétében elidőzni, csak rá figyelni, mert Ő cselekedni akar. A lélek fúj, ahová akar, úgyhogy csak reménykedhetünk benne, hogy kedves áldozatként fogadja a szolgálatunkat.”

A Sófár református dicsőítő iskola szolgálatáról a Sófárportál weboldalon tudhat meg többet.