„Zavarba jövök és elpirulok, Uram, ha fölidézem születésedet és körülményeit, és ha az enyémre gondolok. Te, az Isten, teremtőm nekem és a mindenségnek, istállóban születtél, én pedig palotában; téged ökör és szamár között szegény pásztorok, engem – ki por és féreg vagyok a te színed előtt – udvari emberek nyüzsgő tömege vett körül. A te szüleid szegények, az enyémek fejedelmek; te szegénységben jöttél a világra, én gazdagságban." Rákóczi Ferenc
Fából faragott élet
Az Ormánságot és a régen ott dolgozó mesterek munkáját tekinti élete és művészete bölcsőjének Szatyor Győző fafaragó. A népművészet mestere, a Magyar Művészeti Akadémia tagja feladatának érzi a magyar népi kultúra tovább örökítését. Szemet és lelket gyönyörködtető faragásai sok gyülekezet templomát és közösségi tereit ékesítik Isten dicsőségére.
Eltéveszthetetlen Szatyor Győző háza, melyet művészien megmunkált fakerítés ölel Pécs belvárosában. A faragott kisajtón belépve üdvözöl bennünket a házigazda. A kertben és a tornácon szemlélődve azonnal kitűnik: fafaragó mester él itt. Azt is megtudjuk, hogy itt készült valamikor az újpetrei református templom harangtornya. A házban különösen szépen megmunkált székeken kínál hellyel bennünket Szatyor Győző. A szobában körbepillantva sejtem, hogy itt több berendezési tárgy is az ő keze munkáját dicséri, de a beszélgetést a családi gyökereknél kezdjük, a gyerekkoráról kérdezem.
Meghatározó gyermekkor
Szatyor Győző a Pécstől mintegy hatvan kilométerre fekvő Bogdásán nevelkedett, az Ormánságban. „Falusi gyermekként sokat játszottam a határban. A falu a gyerekeknek csodálatos játszótér: megismertük a természetet, másrészt igazi közösséget alkottunk mi, gyerekek. Együtt csatangoltunk mindenhova, fontos volt a barátság.” Szeretettel emlékszik vissza arra, hogy gombászni jártak az erdőbe, a disznóknak ősszel makkot szedtek, de korán fordult a munka felé is. „Eljártam a bognárhoz, a kovácsműhelybe, az ácsokhoz. Érdekeltek a famunkák.” Amikor a mesterek észrevették a kíváncsi fiút, megtanították a szakma fortélyaira. „A gyerekkor nagyon meghatározó, mert ott szívja igazán magába az ember azt a világot, amely a későbbi élete alapja lesz.”
Szülőföldje természeti, építészeti és kulturális kincsei gyermekkorában is fontosak voltak Szatyor Győzőnek. Őt édesapja után reformátusnak keresztelték, de katolikus édesanyjával is sokat járt templomba, így jól ismeri mindkét vallást. „A katolikus templomok tele vannak oltárképekkel, ezek nagyon izgattak, a református templomokban pedig a szép festett kazetták, karzatok varázsoltak el. Az ormánsági virágozó asztalosok nem csak a mennyezeteket festették meg, hanem a szószéket, az úrasztalát is. Népművészként egy kicsit az utódjuknak tekintem magam.”
Szatyor Győző földrajz–rajz szakos tanárként végzett Pécsen. Bár elsősorban a rajz érdekelte, de ott kezdett faragni is, megismerkedett a pásztorművészettel. Ezek az évek növesztették benne azt az alkotói világot, amely a fatalpas szerkezetű házakban, tornácokban érhető tetten.
A hit megtartó ereje
Visszatérve a gyerekkorára: a művész úgy mesél, hogy szinte mi is érezzük a bogdásai erdő friss illatát. Arca kivirul az emlékektől, pedig nehéz időszakokat is megélt a család. Az 1900-as évek derekán több száz család került koholt vádak alapján munkatáborba az Ormánságból. „Minket 1950 júniusában telepítettek ki. Három batyuval vitte be a nagybátyám a sellyei állomásra a családot, ahol bevagoníroztak bennünket, és irány a Hortobágy! Akkor még ezt persze nem tudtuk, azt hittük, a Szovjetunióba visznek.” Ő két és fél éves volt ekkor. Az útról csak emléktöredékei vannak, a későbbiekről egyre tisztábbak, mert hétéves koráig a hortobágyi munkatáborban éltek. „Negyven-ötven családot zsúfoltak össze a birkahodályban. Döbbenetes volt.”
Két öccse született ott, a fiatalabbik egyéves korában meghalt. „Megrendítő körülmények között éltek a szüleim. A felnőtteket korán reggel kihajtották dolgozni, késő estig nem volt megállás. Az édesanyám maradhatott velünk, mert az öcséim még kicsik voltak. A gyerekeknek tulajdonképpen nem volt olyan rossz, nekünk mindent megadtak a körülményekhez képest. Volt egy tanító néni, aki összefogta őket, óvodát szervezett, verseket, éneket tanított. Mindenki hozzátette a tudását a túlélés érdekében. Próbáltak vályogból lakható házakat építeni, baromfit tartottak, igyekeztek javítani a körülményeken. Nagyon kevés pénzt adtak a munkáért, az ávósok, ahogy csak tudtak, kiszúrtak velünk. A felnőttek szenvedtek. Mindig hazavágytak, minden éjszaka hazaálmodtak” – emlékszik vissza a szörnyű időszakra.
Ezek között az embertelen körülmények között a hit volt a megtartó erő. „Rengeteget imádkoztunk, mindennap. Vasárnap pedig istentiszteletet tartottunk. A felnőtteket csak a hit tartotta meg, és a remény, hogy talán hazakerülnek. Nagyon sok család soha nem jutott már haza.”
Szatyor Győző édesanyjával és öccsével 1956. december 3-án költözhetett vissza az üres, kirabolt házba. Édesapját csak ’59-ben engedték haza. „Hatalmas hóvihar volt, soha nem felejtem el. Még ma is előttem vannak azok a rideg falak, semmink nem maradt. Édesanyám, édesapám reggeltől estig dolgozott, hogy megteremtsék, amire szükségünk van. Szegényen nőttünk fel, de nekünk boldog gyerekkorunk volt.”
A művésznek ma is sokat jelent a bogdásai szülőház. „Van egy nagy álmom: alkotótelepet szeretnék ott létrehozni képzőművészeknek, népművészeknek: műhelyekkel, szálláshellyel, hogy megismerhessék azt a világot, ami régen volt itt.”
Isten vezeti a kezét
A reformáció ötszázadik évfordulóján nagy munkára kérték fel a művészt: ebből az alkalomból festett minden baranyai templomba egy-egy királykazettát. (A királykazetta a templom mennyezetén látható, a többitől kicsit nagyobb kazetta. Motívuma vagy a rajta olvasható Ige utal a templom építésére vagy a templomépítőre – a szerk.) Mindre egyedi motívumok, más-más Igék kerültek. Egy évig dolgozott ezeken. „Akkoriban különösen elmélyedtem a bibliaolvasásban, nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy ezek az Igék mit jelentenek.”
A művész arról mesél, hogy alkotás közben gyakran hallgat rádión istentiszteletet. „Mindenkinek olvasni kellene a Bibliát, de nagyon kevesen teszik ezt. Pedig mindenkinek ott van az Igéje, csak meg kellene találni, és gondolkodni rajta. Hiszek abban, hogy a Jóisten segít bennünket, és ha valaki megtalálta az útját, amelyet végigjár szorgalommal, becsülettel, tisztességgel, akkor jó élete lesz. Isten nem véletlen teremtett bennünket erre a világra. Mindenkiben ott van az az alkotó erő, amellyel értékeket hozhat létre a közösség számára” – vallja. „Jézus életéből, tanításából az egyik legfontosabb pontnak a szeretet tartom. Akkor leszünk igazán boldogok mi, emberek, ha szeretjük egymást.”
Szatyor Győző hat évig volt a Pécs-Belvárosi Református Egyházközség presbitere. Ebben az időszakban készített a gyülekezetnek egy keresztelőmedencét felajánlásból, később ebben keresztelték az unokáit is. Az ő munkája a gyülekezeti teremben az úrasztala, a szószék és a Mózes-pad, de a drávafoki gyülekezeti terem belső berendezése és a hirdi imaház haranglába is. Amikor arról kérdezem, hogy alkotás közben mennyire „dolgozik” a hite, azonnal válaszol:
„Ezt csak hittel lehet csinálni, elkötelezetten. Kegyelmi állapotban alkothat az ember, ha van hozzá tudása. A templomi munka azért különleges, mert állandóan ott van az emberrel Isten, vezeti a kezét.”
A mester vallja: mindenkinek azzal kell szolgálnia a közösségét, amit az Úrtól kapott talentumként. Tavaly a Miskolc mellett található arnóti református templomban festette meg a teljes mennyezetet, a szószéket és az úrasztalát. A népművészet találkozik itt is a református szimbólumokkal. „Hatalmas munka volt. Meg is köszöntem a Jóistennek, hogy rám bízta mindezt, ami több száz évig ott lesz, szolgálja a híveket, és arról mesél, hogy a teremtő erő működik.”
Nagyot téved, aki azt gondolja, hogy ilyen életművel a háta mögött, életének 76. évében már a pihenésé a főszerep Szatyor Győző életében. Most épp a szaporcai templombelsőt tervezi és készíti. „A kazettákat már megfestettem, jön a keretezés, a padelőlapokat készítem elő, de tervben van még egy keresztelőmedence is a kertvárosi templomba” – sorolja.
A művész a környéken sok településen készített játszóteret is. „A fából faragott játszótereket a fiatal népművészek kezdték el készíteni. Ezek nem csak örömet, hanem esztétikai élményt is nyújtottak a gyerekeknek. A mai szabványok ezeket sajnos tönkretették.”
Amikor arról kérdezem, mit ad neki a hite, azt mondja, mindenben érzi az Isten jelenlétét. „Ha az ember szorgalmas, és elhiszi, hogy valamit meg tud tenni, az is sokat segít. De ha mögötte ott van a Teremtő, és még Jézus Igéit is ismeri, akkor sokkal könnyebb. Könnyebb elviselni azokat a helyzeteket, melyeket az élet produkál. Mert az élet megpróbáltatásokkal teli. Kálvin is megfogalmazta, hogy a szorgalmas emberre kell építeni, aki megteremti magának, családjának és tágabb közösségének azt az életkörülményt, amelyben jól él. Aki hittel él, hisz Istenben, a teremtő erőben, az boldog.”
Ahogy távozóban még visszanézünk a kapuból, az idős mester a lépcső tetejéről, a mívesen megmunkált faragások előtt bocskaiban állva int nekünk. Beszédes ez a kép: hit, kitartás, lendület, hazaszeretet sugárzik belőle. És akaratlanul is az jut eszembe: ki más adhatna erőt és elhívást mindehhez, mint a Teremtő?
Képek: Ruprech Judit