Különös csengésű neve már az első napokban felkeltette az érdeklődést iránta a budapesti teológián, ám csakhamar kiderült, nemcsak szír származása miatt különleges. Masri Mona Aicha Bogyiszlón nőtt fel, szülei korán elváltak, édesapja pedig ismét családot alapított. Öccse iszlám vallású lett, míg őt magyar édesanyja reformátusnak kereszteltette. Ez azonban mindig is több volt számára, mint kultúra. Mona már óvodás korában vonzódott a templomhoz. „Tízéves voltam, amikor egy betegség miatt hosszú hónapokra ágyhoz kötötté váltam. Nagy fájdalmaim voltak, nem tudták, mi lesz velem. Édesanyám végigcsinálta ezt velem. Akkoriban teljesen bizonyossá vált számomra, amiről addig csak a templomban hallottam: hogy Isten ott van velem. Ettől fogva soha nem kérdőjeleztem meg, hogy jelen van az életemben.”

Ma már bújja az igemagyarázatos könyveket, és élvezettel tölti el, ha egy-egy szakasz értelmén, tágabb összefüggésein gondolkodhat. Jól emlékszik arra, amikor az egyetemre bekerülve olyan kifejezéseket hallott, amelyeknek nem ismerte a jelentését, ezért amikor Igét hirdet, próbál minél közérthetőbben fogalmazni. „Amikor valaki bejön az utcáról, nem feltétlenül érti, miről beszélünk, mi, lelkészek. Kérdés, hogy kihez szólunk: magunkhoz vagy hozzá. A tudományoskodó nyelv kirekeszt, elnémít, elhallgattat.”

A paprikájáról híres Bogyiszlón, ahol felnőtt, a legtöbben gazdálkodásból élnek. Egykori általános iskolai osztályából ő az egyetlen, aki leérettségizett, az évfolyamon pedig mindössze hárman szereztek diplomát – sorolja. „Nagyon tisztelem ezeknek az embereknek a tudását, és meg tudom érteni azt is, hogy a jövőképükhöz nem tartozik hozzá a magas iskolai képzettség. Én édesanyámnak köszönhetem, hogy megtanultam fogalmazni, bár a könyveket már nem mindig bújtam olyan szorgalmasan. Az olvasmányokban szerzett lemaradásomat teológus koromban kezdtem el bepótolni.”

A féltékenységről nem beszél, hanem ír
Ajándéknak fogja fel, hogy Isten Igéjével foglalkozhat – mondja, bár van, amit nem lehet a szószékről elmondani. Monának több novellája is megjelent már, Határ című írása közönségdíjas lett az Irodalmi Jelen legutóbbi novellapályázatán. Egy másik műve alapjául az az igerész szolgált, amelyben a tanítványok egész éjszakai hasztalan próbálkozás után a parton megpillantják a feltámadt Jézust. Ez a kora hajnali jelenet előzi meg azt a kérdést, amit Jézus Péternek háromszor is feltesz azután, hogy az megtagadta őt. „Szeretsz-e engem? Ezt a kérdést jó darabig nem értettem. Hiszen, amikor valamilyen bűnt elkövetek, akkor inkább én kérdezem azt, hogy szeret-e így is engem az Isten. Ehelyett: ott ülök a bűn számos rétege alatt, és azt kérdezi tőlem Jézus, hogy szeretsz-e engem. Ez olyan kérdés, ami a világot a feje tetejére állítja. Ez az evangélium.”

A történet szereplői a novellában nem apostolokként, hanem esendő emberekként rajzolódnak ki. „Van, akit név szerint nem is említ a bibliai történet, pedig ő is ott ül abban a csónakban. Mindegyiknek megvan a maga problémája: van, aki szeretettebb, mint a másik, van, aki bűntudattal küszködik. Egyszer csak rádöbbentem: a tanítványok csoportja olyan, mint egy gyülekezet. A mi közösségeinkben is megvannak a szószólók, vannak népszerűbbek és vannak hűségesek, akiket sosem nevezünk néven, de teszik a dolgukat. És közöttünk is van féltékenység. De ha a szószékről mondom, hogy testvérek, ne legyünk féltékenyek egymásra, abban nincs semmi új, ráadásul ezt eddig is tudtuk. Ahogy azt is, hogy ez inkább a mellettünk ülőre vonatkozik... Ha valaki elolvassa ezt a novellát, talán könnyebben magára ismer. A szentírási történeteket nem kell eladni, de az nagyszerű, hogy valaki ezért elővette a Bibliát, és elolvasta az eredeti történetet.”

A mi történetünk
Az emberi történeteknek nagy tétje van. Mona doktoranduszként a meddőség miatti szégyenérzet etikai vonatkozásait vizsgálja. „Különböző ókori, közel-keleti imádságokat elemezve a kutatók azt találták, hogy a térségben megjelenik a bűnvallás a meddő asszonyok imáiban, ám az izraeli asszonyok imádságaiból ez hiányzik, vagyis ők nem hozták összefüggésbe a bűnt és a meddőséget. Engem azért érdekel ez a téma, mert a társadalmunk egyötöde meddő. Ezek a párok ott vannak a gyülekezeteinkben is. Kérdés, mit tudunk mondani nekik akár egy igehirdetésben, akár egy lelkigondozói beszélgetésben” – fogalmaz.

Mona szerint jó, ha a bibliai szövegekből levont következtetéseknek gyakorlati következménye is van. „Semmilyen rítusunk nincs arra nézve, hogyan gyászoljunk, ha mesterséges megtermékenyítés zajlik, vagy valaki nem tudja kihordani a gyermekét. Amíg egy felnőtt vagy egy csecsemő meghal, eltemetjük, a gyülekezet együtt gyászol a családdal, addig amikor valaki elveszíti a magzatát, sokszor nem is tudunk róla, vagy ha tudunk is, nem nagyon tudunk vele mit kezdeni. Arról nem is beszélve, hogy a meddőség férfi- és női oldalról is lehetséges. Gyakran felvetődik a kérdés: kinek a hibája. Holott, amikor házasságról beszélünk, már egy egységről beszélünk. Ott nincs olyan, hogy kinek a hibája, a helyes megközelítés az, hogy ez mivelünk történik, ez a mi történetünk.”

Válaszok helyett jó kérdések
Az emberek akkor merik feltárni sebeiket a lelkipásztor előtt, ha azzal ő maga is tisztában van, hogy mi a szerepe az életükben – véli a fiatal lelkész. „Lelkészként gyakorta falat emelünk, nem is csak a világgal, de a saját gyülekezeti tagjainkkal szemben is. Valahogy még mindig az a kép él rólunk az emberekben, hogy nekünk azért nem lehet mindent elmondani, mert mi magasabb erkölcsi mércét képviselünk, vagy úgysem értjük a hétköznapi ember gondjait, vagy ha tudomást szerzünk róla, akkor legfeljebb majd mondunk rá valami szép bibliai frázist. A teológiai tanulmányaim elején gyakran éreztem, hogy olyan témakörök körül forgunk, amelyeknek nincs közük a való élethez. Később ez úgy változott bennem, hogy a teológiai kérdések nem tudják nem érinteni az emberi egzisztenciát, csak mi gyors válaszokat akarunk birtokolni a jó kérdések, a kapcsolódási pontok helyett.”

Akik jól kérdeznek ma, azok a művészek – véli. „Ezeket az embereket gyakran éri az a vád, hogy az önkifejezésük öncélúvá válik. Pedig épp az alkotás juttathatja el őket odáig, hogy szembesüljenek a mindannyiunkat érintő hiányokkal és kiüresedettséggel. Gyakran nem is tudják, de amit létrehoznak, az a transzcendensre mutat. Amikor én elmegyek egy kortárs kiállítása, mindig megajándékozottnak érzem magam. Mi, lelkészek szubkultúrában élünk, vasárnap prédikálunk, hétköznap hittanórákat és bibliaórákat tartunk, sok új dologgal nem feltétlenül találkozunk, hiszen mókuskerékben élünk. Ezek a helyzetek ki tudnak onnan ragadni, és más megvilágításba helyeznek kérdéseket.”

A Biblia kérdez
A szubkultúrák találkozása mindig tükröt tart. Mona a tavalyi tanévet a németországi Tübingen protestáns teológiáján töltötte vendéghallgatóként. Azt mondja, teljesen más követelményrendszernek kell megfelelnie az ottani diákoknak. Ha lexikális tudásuk talán nincs is akkora, mint a magyar teológusoké, nagyon hamar megtanulnak módszeresen dolgozni, szabatosan kifejteni gondolataikat. „Náluk nagyobb hangsúlyt kap a témaválasztás. Egy diák hamar megtalálja, mi érdekli, és abban a részterületben mélyed el az évek alatt. Ez az érdeklődés a tanárok részéről is tapasztalható. Nem tudtam úgy ott lenni egy órán, hogy arra nem figyeltem. A professzorok nagyon odafigyelnek a diákok munkásságára, a kollégiumokban pedig valódi műhelyek alakulnak ki egy-egy téma körül egy-egy oktató összefogásával. A diákok nemcsak egymásnak adnak visszajelzéseket, hanem a tanáraik készülő munkáihoz is értő módon hozzászólnak.”

A nyugat-európai szabadabb légkörnek azonban van egy másik arca is. Amikor az iszlám vallásúak közti misszió lehetőségeiről kérdezem a véleményét, Mona amellett érvel, hogy nem jó túl szélesre tárni a kaput, de bezárkózni sem érdemes. „A németországi teológián előfordult, hogy arról vitatkoztak, lehet-e imádságban Isten nevét említeni, vagy az sértő lenne a más vallásúak számára. Ez a folyamat kiábrándító. Nem adhatjuk fel a saját kultúránkat, viszont annyira azért jó lenne nyitottnak maradni, hogy megmutathassuk a hitünket és az értékeinket azoknak, akiket ez érdekel. Azok felől a muszlimok felől, akik már itt nőnek fel, nincsen semmilyen missziói gondolkodás. Pedig a vegyesházasságban élő szülők gyermekei sokszor már nem ragaszkodnak annyira a vallásukhoz. Ismerek olyan afganisztáni családot, akik áttértek a református hitre. A közeledésben mindig nagy szerepe van a nőknek, hiszen ők előbb megélik a sorstársi közösséget akár a gyermeknevelés kapcsán is. A Biblia ad egyfajta életrendet, amit képviselnünk kell keresztényként. Kérdés, persze, hogyan értelmezzük a Szentírást. Szűcs Ferenc teológiaprofesszor mindig azt mondta nekünk: a Biblia sokszor inkább kérdez, mintsem válaszol. Ami rajtunk áll, hogy meg merjük-e hallani.”

Képek: Füle Tamás